Starlight 9. fejezet

9. fejezet

Utolér a múlt

Némán és mosolyogva álltam a lépcső tetején és néztem, ahogy anya ajtót nyit.  Amikor megláttam az arcát minden kételyem tovaszállt és gyorsa határozott mozdulatokkal mentem le a lépcsőn egészen addig míg Peter a karjaiba nem zárt. Anya és apa mosolyogva indultak az ebédlő felé, bár utóbbi inkább erőltetette ezt a mosolyt, és mikor háttal álltak Peter nyomott egy gyors csókot az ajkaimra. Boldogan ültünk az asztalnál és figyeltük, ahogy anya sürög-forog körülöttünk, majd elkezdődött a vacsora. Eleinte eléggé frusztrálónak éreztem a helyzetet, főleg mivel apa tekintetéből üvöltött, hogy nem tetszik neki a „lányomnak udvarlója van” szituáció. De hála az én hihetetlen talpraesett anyukámnak, aki apa helyett is csevegett épp eleget Peter-rel, és a drága hugicámnak, Gabriellának, aki szimplán a jelenlétével lassacskán felolvasztotta apa rideg és távolságtartó magatartását.

  A vacsora elteltével lassan mindenki kezdett fölengedni és egyszer csak azon kaptam magam, hogy apa és Peter jóízűen beszélgetnek. Őszintén elképzelni sem tudtam, hogy milyen téma semmisíthette meg apa „akkor is utálom, még ha nem is ismerem” elhatározását, de biztos voltam benne, hogy később a szobámban, ha Peter és én kettesben maradunk, majd megtudom, hogy csinálta.

  A gondolatra, hogy Peter és én kettesben leszünk egy üres házban, míg anyáék bemennek a városba mert apa egyik barátja valamilyen fogadást tart, görcsbe rándult a gyomrom és hirtelen úgy éreztem elájulok. Elég különleges alkalom lehetett, mivel apa majdnem egy teljes napig csutakolta a lovakat az istállóban – más még csak a közelükbe sem mehet apa kedvenc állatainak – és a kocsit is olyan szinten kifényeztette, hogy komolyan láttam benne a tükörképem. Ennek a bálszerű összejövetelnek talán Gabriella örült a legjobban, aki nem rég töltötte be a tizenharmadik életévét, így anyáék beleegyeztek, hogy velük tartson. De mivel én már úgymond „elkeltem”, nem volt szükségszerű, hogy csatlakozzam hozzájuk ezen az ünnepségen, de anya valamiért azt sem akarta, hogy a tizenöt éves „kislánya” egyedül legyen egy nagy és üres házban. Persze erre rögtön rákontráztam olyan megnyilvánulásokkal, mint például „ó, teljesen biztos, hogy az ágyam alatt lévő szörnyek elvisznek és bezárnak egy toronyba amit a nagy és csúnya sárkány őriz” vagy „egy farkas a mellettünk lévő ijesztő erdőből majd beront a házba és élve felfal”. Gabriella és apa igaz jót mosolyogtak, de anya korántsem volt humoros kedvében, így aztán egy ideig mellőztem a vicceimet, és belegyeztem – ahogy nagy nehezen apa is -, hogy Peter átjöjjön és vigyázzon rám.

  Körülbelül a vacsora vége után egy órával anyáék beszálltak a lovas kocsiba és elindultak London „fényei” felé. Egészen addig integettem utánuk, míg a jármű távolodó alakját el nem nyelte a közelgő sötét éjszaka. Egyszer csak Peter karjai ölelték át a derekam, majd mikor megfordultam egy hosszú csókkal ajándékozott meg. Őszintén gondoltam, hogy abban a pillanatban nem volt nálam boldogabb ember a földön. Anélkül, hogy elengedett volna, vagy hogy csak egy pillanatra is megszakította volna a csókunk a bejárati ajtó felé kezdett el húzni. Tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy tizenöt évesen már jó néhány barátnőm elvesztette a szüzességét, de én nem éreztem, hogy közéjük tartoznék.

  Fogalmam sincs, hogyan jutottunk fel az emeletre, vagy hogy mennyi ideje öleltük és csókoltuk egymást, de nem is törődtem vele. Bár elmondhatatlanul boldog voltam, mégis idegesen pillantottam föl a faliórára, ami azt mutatott, hogy öt perc múlva éjfél. Mélyen magamban reméltem, hogy a szüleim és Gaby eddigre már visszaérnek, de ez elég valószínűtlennek tűnt, hisz még alig két órája mentek el. Bár valóban boldog voltam, egy rossz érzés kezdett el hatalmába keríteni, és mintha Peter ölelése időről-időre szorosabbá vált volna, kezdtem a közelségét szinte már fojtónak érezni.

  - Peter! – toszogattam a kezemmel minél távolabbra, de karjai egyre erősebben fogtak. – Eressz el, kérlek! – ekkor már eszem ágában sem volt halkan kérni, a hangom inkább már kétségbeesett üvöltésre hasonlított, ami időközben megakadt valahol a torkomnál így csak néma sikoltássá változott mire a felszínre tört. Rángattam a kezem, amennyire csak lehetett igyekeztem eltávolodni Peter-től, és már épp azt hittem hogy sikerül, mikor hirtelen egy éles fájdalom hasított jobb oldalon a nyakamba, ugyanabban a pillanatban mikor az erdő felől csontvelőig hatoló sikoly zavarta meg az éj néma csöndjét.

***

 Még mindig a lépcső tetején álltam, és láttam, hogy Stella dühös szemekkel méreget, anya aggódóan nézett rám, Peter pedig furcsán és értetlenül állt, és talán épp azon járt az esze, hogy látta már ezt a szempárt azelőtt. Sajnos a reinkarnációs varázsnak egy apró bökkenője volt. Attól, hogy külsőre másképp néztem ki, egy ismertetőjelnek maradnia kellett rajtam, és ez a szemem volt. Az emlék még mindig olyan erőteljes és fájdalmas volt, hogy csak nagyon nehezen tudtam kordában tartani az érzéseimet, egészen addig míg Adam alakja föl nem tűnt Peter mögött.

  - Jó napot! – köszönt halkan, de ez is szinte üvöltésnek hangzott a viselkedésem miatt hirtelen beállt csöndben. Adam egy pillanatig rajtam tartotta fürkésző szemeit, majd mikor Peter felé fordult, egy pillanatra megvonaglottak a vonási, majd minden érzelem eltűnt az arcáról. Tisztában volt a ténnyel, hogy ki állt épp előtte, gondolta magában és láthatóan ezt az információt igyekezett is megosztani velem, mert egyre többször pillantott felém.

  Mintha anya csak attól tartott volna, hogy mindjárt egy atombomba robban fel köztünk, az ebédlő felé terelte Petert és Stellát, aki még mindig rajtam tartotta a tekintetét, eléggé frusztráló volt, mert eközben anya is csak engem nézett értetlenül, ahogy Peter és Adam is. Amint „kedves” vendégünk eltűnt a konyhában anyával és Stellával, nyomban odaszaladtam Adam mellé, és rákulcsoltam ujjaimat az övéire. Éreztem, ahogy teste megremegett a dühtől, és tudtam, hogy pontosan arra vágyott amire én, hogy Peter védtelenül kisétáljon az utcára, és végezzünk vele. Soha sem akartam gyilkos lenni, de ha valaha csak egy szikrányi tudomásom is lett volna felőle, hogy Peter merre bujkál, akkor már rég a saját kezemmel öltem volna meg. Kitalálhat ő akármilyen mentséget a tetteire, de én ismerek vele kapcsolatban kegyelmet.

 - Mi a fenét keres ez itt? – csattant fel Adam, pont abban a pillanatban, hogy bezártam magam mögött a szobám ajtaját. Az arca vegyes érzéseket tükrözött, én pedig tudtam, hogy ha nem fékezem meg a dühét, a szüleim előtt fogja darabokra tépni Peter testét. Na meg persze Stella előtt, aki most biztosan azt gondolja, hogy azért lettem dühös, mert valójában féltékeny vagyok arra, hogy nélkülem is sikerült találni egy normális barátot. Csak ezzel egy kis bibi volt. Peter korántsem volt normális, de ezt persze Stella nem tudhatta. Ugyanúgy, ahogy azt sem, hogy ebben a városban olyan ritkák a normális emberek, mint a sarkvidéken egy-egy bikiniben flangáló nő…

  Nyugtatásképp Adam karjára tettem a kezem, de hiába vártam hiába vártam a hatást, ezért közelebb léptem, hogy átöleljem de ő egyszerűen elhúzódott. Tudtam, hogy mindez a régi fájdalmas emlékek miatt van, de ha én képes voltam megőrizni a hidegvérem, neki is sikerülnie kellett. De itt jön a jó kérdés: én hogyan tudtam? Hogy maradhattam ilyen nyugodt, annak ellenére, hogy az emlékek szinte a sötét mélységig magukkal és tudtam, ha este lehunyom a szemem ezek az emlékképek elzárnak majd a világtól és eléggé kérdéses volt, hogy egyáltalán valaha szabadon engednének-e ezek a rémségek.

 - Most mit fogunk csinálni? – kérdeztem halk erőtlen hangon. – Így is épp elég volt Stella elől titokban tartani a történteket, és hogy mi mik vagyunk. Erre betoppan pont ez a… - nem tudtam minek is nevezzem. Áruló? Vérszívó? Gyilkos? - …személy, aki a lehető legrosszabb hatással lehet Stellára, és végképp elveszíthetjük őt.

 - Hm… milyen kedvesen fogalmazol – motyogta az orra alatt, de pontosan ki tudtam venni a szavait. – Miért nem véded még ennél is jobban? – kérdezte kissé hangosabban, és a szemembe nézett. Egy pillanatra olyan érzés suhant ár a tekintetén, amit még soha sem függesztett rám. Megvetés. Tudtam, hogy nem könnyű neki, de most hirtelen azt éreztem, hogy engem hibáztat, azért amiért Peter megjelent és azért is hogy semmit sem tettem, hogy azonnal eltüntessem, vagy szerinte inkább „likvidáljam”. Bár az utóbbi tényleg az én hibám volt, de ez még nem jogosította fel Adam-et arra, hogy így meggyanúsítson.

 - Mit kellett volna tennem? – kérdeztem. – Az anyám és Stella előtt eltörni a nyakát, vagy karót döfni a szívébe? – hirtelen én is egyre dühösebb lettem, és az „ez is tehetted volna” nézése sem segített a helyzeten.

 - Ugye annak, hogy csak álltál és nézted, semmi köze ahhoz, hogy mondjuk féltékeny vagy, amiért az az „alak” Stellával és nem veled van? – a kérdése egyszerűen letaglózott.

 - Tessék? – hitetlenkedtem. – Mi a francról beszélsz? Te is tudod, hogy azóta az este óta Peter a fekete listámon van, és tudod, hogy semmi okom sincs arra, hogy féltékeny legyek – válaszoltam, és igyekeztem lehiggasztani magam. Ahogy végre sikerült visszanyernem a hidegvérem már képes voltam kedvesen folytatni. – Mindössze meglepett, hogy megjelent. Oké, tudtam, hogy nem halt meg, és mélyen magamban reméltem is, mivel így saját kezűleg ölhetem meg, de ez most tényleg váratlanul ért. De egy valami biztos.

 - És mi lenne az? – nézett mélyen a szemembe, és láttam rajta, hogy sikerült megnyugtatnom.

 - Az, hogy Stellát ellenünk fogja használni – mondtam ki a teljesen nyilvánvalót. Adam bólintott én pedig folytattam. – Főleg most, hogy Stella érzi valami nincs rendben, és már nem bízik bennem, Peter-nek túl könnyű dolga lesz – sóhajtottam egyet a mondat végén, remélve, hogy Adam nem hallotta. Nagyon nem akartam, hogy Stella ugyanabba a hibába essen, mint én. Meg kellett győznöm valahogy arról, hogy maradjon távol Peter-től. De milyen okot hozhattam volna fel? Mit mondhattam volna? Hogy veszélyes? Vagy…

 - Azt hiszem te is tudod mit kell tennünk… tenned – suttogta Adam és közelebb lépett. Igen, sajnos pontosan tudtam, hogy a legésszerűbb, ha elmondom neki az igazat, ezáltal végre mindent megértett volna. De vajon jót tennék neki azzal, hogy őt is belerángatom ebbe az örült világba, ami tele van gyilkosokkal, vámpírokkal, boszorkányokkal és mindenféle lénnyel. Vagy csak tönkre tenném az életét ráadásul még azt is megtudná, hogy a nővére se csak egy egyszerű balesetben halt meg. Feltépnék egy olyan sebet ami még be sem gyógyult és talán elintézném, hogy ebből a tragédiából sose épüljön fel. Mit tehetnék?

  Egyszer csak azon kaptam magam, hogy már a lépcsőn megyek lefelé és Adam elkapja a karom. Kétkedően nézett a szemembe, de a következő pillanatban már el is engedett, én pedig megállíthatatlanul közeledtem az ebédlő felé. Már javában a tettek mezején álltam, mikor rájöttem, hogy valójában semmilyen tervem sem volt, egyszerűen csak megakartam védeni Stellát, aki épp az ebédlőben ült és nevetgélt egy kívülről teljesen normális és egészen helyes fiúval. De köztudott, hogy senki és semmi sem az aminek látszik.

 - Stella, beszélhetnénk? Fontos lenne – szólaltam meg a helyzethez képest normális hangon. A lány felém fordult, egy pillanatig vacillált, hogy mit tegyen, majd Peter felé fordult, hogy elnézést kérjen és elindult felém. Intettem, hogy jöjjön föl az emeletre, mire bólintott és a szobája felé vette az irányt.

 - Nos? – kérdezte egyre sürgetőbb hangon. Már rosszul kezdődött a beszélgetés. – Csak nem rád jött az őszinteségi roham és most szeretnéd elmondani amit eddig eltitkoltál, vagy egyszerűen csak nem bírod elviselni a tényt, hogy nélküled is boldogulok? – a hangja megvetést és dühöt tükrözött, ami korántsem volt jó párosítás. Komolyan most akartam elmondani neki, hogy épp egy vámpírral flörtölt a földszinten és hogy mellesleg ő egy boszorkány?

 - Nem, egyik sem igaz. Mindössze szeretnélek figyelmeztetni, hogy Peter nem épp a leg… - milyen szót is használhattam volna? - …legmegbízhatóbb fiú.

 - Oh… - lepődött meg látványosan Stella, és kis félmosolyra húzta a száját. Ezek szerint ő is remekül kitanulta már a „manipuláljuk ügyesen az embereket” játékot. Már csak azt kellett kiderítenem, milyen szinte tudta ezt a manipulálást alkalmazni. – Oké, tegyük fel, hogy bevettem ezt a maszlagot, és most elmondanád valójában mit is szerettél volna ezzel mondani? Csak most az egyszer lehetnél őszinte velem! – a hanghordozása arrogáns és lekezelő volt, ami kicsit emlékeztetett a régi önmagamra, így csak még jobban feldühített.

 - Maradj távol tőle! – bukott ki hirtelen belőlem csomagolatlanul a mondandóm. Tudtam, hogy ez nem hangzott túl kedvesen, de időközben rá kellett jönnöm, hogy Stella nem egy kislány, akit nekem kell irányítanom. Pontosan tudta mit akar.

 - Szerintem ezt te sem gondoltad komolyan – mosolyodott el, és ez volt az a pillanat amikor tudtam, hogy megsemmisültem. – Lehet, hogy most itt élek veletek, de csak azért mert a nővérem meghalt, ne hidd, hogy szükségem van az irányításodra. Fogalmad sincs valójában min mentem keresztül az elmúlt hónapokban, mert neked is csak a rövidített verziót mondtam el, és hidd el, hogy a helyemben te se hagynád, hogy valaki más mondja meg mit tegyél – a mondat végére a mosolya eltűnt az arcáról és mintha könnyek szöktek volna a szemébe. Egy percig mélyen a szemembe nézett majd elment és ott hagyott engem egyedül a gondolataimmal.

  Igaza volt mindenben. Nem irányíthattam, nem dönthettem helyette, és végképp nem viselkedhettem úgy, mintha a nővére lennék, mert én nem voltam Ronnie. Csakis a saját dolgaimban volt jogom dönteni, és az jelenleg épp elég volt. Megsemmisítve és végtelenül reménytelenül indultam át a szobámba. A földszintről még hallottam Stella és Peter önfeledt nevetését, amikor bezártam a szobám ajtaját és hirtelen sírni kezdtem. Nem tudtam pontosan miért, de sírni akartam. Talán a felgyülemlett érzések, vagy hogy még most sem értettem miért pont velem történtek ezek, de most minden egyszerre tört ki belőlem. Az erkély felől Adam lépett hozzám, átölelt és nem szólt semmit, csak velem volt. Ebben a pillanatban csak erre volt szükségem, semmi másra. Lefeküdtünk az ágyra és miközben Adam nyugtatott az álmosság maga alá gyűrt, én pedig hagytam neki, bár tudtam, hogy az álom pontosan onnan fog folytatódni ahol az emlék félbe maradt, vagyis életem legszörnyűbb éjszakájával. De talán pont erre volt szükségem. Arra, hogy szembenézzek mindazzal ami történt, mert nagyon úgy tűnt, hogy a múltam valamiért nem hagyta, hogy elfelejtsem és többé már nem menekültem előle. Talán nem is akartam.