Starlight 3. fejezet

3. fejezet

Nagy változás

  Óvatosan bekecmeregtem a csónakba, majd vártam hogy Adam is elhelyezkedjen előttem. Valami azt súgta nekem, hogy ennek a beszélgetésnek érdekes kimenetele lesz. Adam talán még mindig abban a tévhitben ringatta magát hogy mégsem kell elmondani az egész sztorit, de kíváncsi arcom nem ezt mutatta. Fájdalmas tekintettel nézett rám.

 - Akkor talán kezdjük a legelején. Melanie mint már azt tudod csak azért állt át Siena oldalára mert az megfenyegette őt. Mel a dolgok bonyolódása után már érezte hogy Siena átvágta, és hogy a csatában mi biztosan meghalunk. Ezért úgy döntött hogy megtudja Siena tervét és később újra át áll hozzánk. Egyik éjjel beosont Siena szobájába és kilopott egy könyvet. Pontosan tudta hogy Siena minden lépésünket figyeli és tudta hogy egy Vidamuertét készültünk csinálni. Így hát szorgosan végig olvasta azt a könyvet amiben a tőrről írtak. Talált benne egy varázslatot ami megmenthette az életed. Miután te és Siena is meghaltatok ő és Jess elmondták ezt a varázsigét. Saját szemeimmel láttam ahogy a szellemed visszaszállt a testedbe. De Mel úgy érezte mindez az ő hibája volt és nem fogadta el tőlünk hogy megbocsátunk neki – Adam hangja itt egy pillanatra elakadt. Tudtam, és éreztem hogy a történet java még hátra volt. – Ezután olyasmi történt amit senki sem gondolt volna. Minden bizonnyal te már tudtad hogy Melanie a víz elemet uralta, így az volt az ő igazi otthona. A varázslat minden erejét kivette, és mi tudtuk hogy nem gyógyíthatjuk meg. Erre meg jelentek ők.

 - Na de kik? – vágtam a szavába reménytelenül.

 - A sellők. Azt mondták ők meg tudják gyógyítani, de ahhoz le kell vinniük az óceán mélyére, mert ott volt Melanie erejének a forrása. Döntenünk kellett. Vagy hagytuk volna ide fenn meghalni, vagy megengedtük hogy a sellők levigyék és meggyógyítsák. Mi engedtünk. Minden rendben is ment, míg Mel fel nem ébredt tegnap és úgy döntött ott marad az óceán mélyén. Egyedül akart lenni, és senkivel sem akart beszélni. Jess és Will ma reggel úgy döntöttek, újra lemennek hozzá és meggyőzik – fejezte be egy szusszanással a mesét Adam.

 - Ó! Most már mindent értek – nyögtem ki, mert úgy éreztem ennél többet nem tudnék mondani. Mel tipikusan ilyen volt. Ha valamit elrontott és a végén kiderült hogy valami nagyon rosszat tett marcangolta magát. De ilyen még nem fordult elő. Hisz ha oda lent marad akkor soha sem láthatjuk. Ha egy boszorkány túl sok ideig marad lenn a tengerben, a víz csábítási felerősödik (úgy mint minden elem), és csak két választása lesz. Vagy marad sellő, vagy enged a szirének csábításának és ő is azzá válik. Nos ez utóbbi nem lett volna épp előnyös.

  Kinéztem a csónakból és mély levegőt vettem. Tudtam hogy most ott volt alattam, és azt is hogy le kellett mennem hozzá. Én voltam az élő bizonyíték hogy nem hibázott, vagy ha igen hát azt helyre is hozta. Nem haltam meg neki hála. Siena akkor is megölt volna ha nem áll át Mel az oldalára. Így legalább volt egy bennfentesünk.

 - Akkor most talán le kellene mennünk – suttogta Adam, és a szeme sarkából rám nézett. Tény hogy féltem a víztől, de ha a legjobb barátnőmről volt szó, ez egy nagyon apró probléma volt.

 - Igen. Indulhatunk? – kérdeztem határozott hangon és átlendítettem a lábam a csónakon. Adam kétkedő pillantást vetett rám, majd végig pásztázott a szemével és felsóhajtott.

 - Olyan kár… - elmosolyodott és úgy folytatta a mondatot. – Kár ezért a ruháért, nagyon jól állt neked.

  Figyelem elterelése sikeresnek bizonyult így higgadt és mosolygós arccal süllyedtem el a vízben. Annak ellenére hogy körülöttünk mindenütt köd volt, a víz tökéletesen alkalmas volt egy kis strandolásra. Ahogy a lábammal a víz alatt csapkodtam, a kezeimmel pedig minden áron azon küzdöttem hogy a víz felszínén maradjak, szemeimet le sem tudtam venni Adam-ről. Épp a kockás ingét vette le, és én mindent megadtam volna azért hogy ne legyen alatta semmi. Vágyam sajnos meghiúsult, de a fehér trikó, ami már kissé nedves volt, így is rásimult tökéletes felsőtestére.

 - Nincs véletlen olyan varázsigéd amitől megtanulnál úszni? – viccelődött velem, mikor már ő is a vízben „lubickolt” mellettem.

 - Ha-ha-ha. Nagyon vicces – mosolyogtam rá kedvesen és egy adag vizet csaptam az arcába. –  Majd meglátjuk te mennyit nevetsz ha neked kell megtanítanod úszni – kötekedtem vele.

 - Kérlek, ne kérj tőlem lehetetlent!

  Jó kedvünkben el is felejtettük miért is indultunk el, de kénytelenek voltunk visszatérni a jelenbe. Egy igen komoly feladat állt előttünk. Jobb belátásra kellett bírnunk Melanie-t. Nálam senki sem tudta jobban mennyire makacs és akaratos, így biztos voltam abban is hogy nem lesz könnyű dolgunk.

  Adam és én egymásra pillantottunk. Nem volt szükségünk szavakra hogy megértsük, ugyanarra gondoltunk mindketten. Adam intett a fejével és mély levegőt vettünk. Mondjuk úgy az úszás nem volt épp az erősségem ezért Adam-re bíztam magam. Nem kellett olyan „sokáig” úsznunk. A sellők országának bejárata épp csak a tenger mélyén volt.

  Könnyedén bejutottunk, tippem szerint azért mert az őrök már jól megjegyezték Adam arcát Mel miatt. Bár még itt is víz volt, már tudtunk levegőt venni. Szemeimmel mindent alaposan végig pásztáztam Melanie után kutatva.

 - Gyere, erre! – suttogta a fülembe Adam a megnyugtató szavakat.

  Lassan és hitetlenül indultam utána. Keze még mindig az enyémbe volt kulcsolva, és ez egy kis erővel töltött el. Mellettem állt, és csak ez számított. Amikor beléptünk egy kis világos szobába megpillantottam Jess és Will alakját.

 - Adam! – Jess dühösen pillantott Adam-re. – Miért hoztad ide Nessie-t?

 - Joga volt ide jönni, és úgy gondolom csak ő győzheti meg Melanie-t. Hisz nekünk eddig nem sikerült – magyarázkodott Adam.

 - Miért nem akarod hogy itt legyek Jess? – kérdeztem csüggedten. Nem esett jól hogy ilyen közömbösen viselkedett velem szemben.

 - Szó sincs róla hogy nem akarom hogy itt légy Ness. Csak te még épp most keltél fel, úgy hogy majdnem meghaltál. Ha Adam nem lenne ilyen buta azonnal visszatuszkolt volna az ágyba hogy kipihend magad – mentegetőzött Jessica és megölelt. – Nem tehetünk ki téged ekkora sokknak.

  Mindenki alaposan végig nézett rajtam. Adam tökéletesen biztos volt abban hogy ha minden erejét felhasználta volna én akkor sem mentem volna vissza az ágyba. Will is hasonlóan vélekedett. Ha makacsságról volt szó hát én voltam a megtestesítője. Jess még mindig dühösen nézett rám.

 - Na és mi van Melanie-val? – kérdeztem hogy eltereljem magamról a témát.

 - Már voltunk benn, de senkit sem akar látni – magyarázkodott Will.

 - Oh… valóban? Na majd meglátjuk mit kezd egy vele egyenrangúval – mosolyodtam el.

  Elindultam az ajtó felé ahová Adam mutatott. Minden egyes lépésnél elszállt egy kicsi a határozottságomból, s mire Mel ajtójához értem már az emléke is eltűnt belőlem. Halkan bekopogtam. Semmi válasz. Ezt a cselekvést ismételtem meg egymásután legalább ötször. Semmi haszna sem volt. Tudtam hogy Mel senkinek sem fogja azt mondani hogy: „Szabad”. Benyitottam.

 - Hányszor mondjam még el hogy senkit sem akarok látni – pufogott magában Mel. A szoba másik végében az ablaknál egy székben ült és kifelé bámult. Rám sem nézett.

 - Azt reméltem én kivetél vagyok – jegyeztem meg halkan, de épp elég hangosan ahhoz hogy Melanie felismerte a hangomat és hitetlenkedve rám emelte a tekintetét.

 - Nessie?! – pislogott rám. Mint aki szellemet látott egész teste jéggé fagyott és levegő után kezdett kapkodni. – Hogy lehet az hogy élsz?

 - Na látod én is ezt kérdeztem – mosolyodtam el és közelebb léptem hozzá.

  Mikor letérdeltem elé, nem küldött el, még csak meg sem mozdult. Hitetlenül pislogott felém, és néhányszor megtörölte a szemét nem álmodott-e. Lassan megfogtam a kezét és óvatosan azt suttogtam:

 - Itt vagyok, látod? Meg tudsz érinteni. Ez én vagyok, nem csak egy álom – hangom megnyugtató volt. Mel vett egy mély levegőt és könnyes szemmel a szemembe nézett.

 - Annyira sajnálom Nessie. Én nem akartam…- kezdett el magyarázkodni legjobb barátnőm, de én elhallgattattam.

 - Nem kell semmiért bocsánatot kérned, és nem kell semmit sem mondanod. Adam mindent elmesélt. Én tartozom neked köszönettel.

 - De hisz majdnem meghaltál miattam – értetlenkedett Mel.

 - Nem. Siena így is úgy is megölt volna, de így hogy te az ő oldalán voltál és még időben észhez tértél, sikerült szerezned egy varázsigét amivel megmentettétek az életemet. Én tartozom neked köszönettel – csitítgattam és barátiasan rá mosolyogtam. Láttam hogy szemeit könnyek öntötték el. Átöleltem és vigasztaltam, tudtam hogy a nehezén már túl voltam.

 - Mel tényleg nem akarsz újra fel jönni velünk? – kérdeztem szomorúan.

 - Igen – felelt határozottan. – Ha idelent maradok akkor nem tudok senkinek sem ártani. Itt ebben a szobában csak én vagyok és a gondolataim.

 - De Melanie…

 - Nincs semmilyen „de” Ness. Már régen le kellett volna jönnöm ide. Még ennek az egésznek a kezdetén.

 - Ugyan, hisz te is tudod hogy én egy napot sem bírok ki itt Oxnardban nélküled. Te vagy az én testőröm – mosolyogtam rá.

 - Te tényleg nem haragszol rám? – kérdezte szerényen.

 - Ugyan. Hogy tudnék haragudni egy ilyen kedves és életvidám lányra, neked köszönhetem életem legszebb perceit. Emellett most óriási szükségem van rád – nevettem fel. – Épp fiú krízisben vagyok.

 - Ebben az esetben a legmegfelelőbb emberhez fordultál – nevettünk fel szinkronban.

*

  Mel életében először nem órák hosszáig pakolt. Jess és Will csak ámultak mikor meglátták, hogy sikerült meggyőznöm Melanie-t. Mindössze a varázsszavakat kellett kiejtenem és Melanie ismét régi önmaga lett.

 - Indulhatunk? - kérdeztem nevetve. Örömmel töltött el hogy Melanie ismét az az életvidám lány volt, mint azelőtt.

 - Gyerünk emberek! – szólalt meg Will a sarokban és felkapta Mel „kézi” táskáját, aminek a mérete nem épp hasonlított egy igazi kézitáskáéra.

  Ahogy újra kiléptünk a sellők területéről, ismét elfogott a víziszony. Melanie nagyon jól ismerte ezt a félelmemet, ezért ezúttal ő fogta meg a kezemet és együtt mentünk fel a víz felszínére. Ahogy felértünk Jess Will és Mel beszálltak a saját csónakjukba, Adam és én pedig a miénkbe.

 - Mi most hazavisszük Melanie-t. Aztán mi is haza megyünk – szólalt meg Jessica. - A szüleim már biztos nagyon kíváncsiak, hogy hogy vagyok. Holnap majd újra benézünk. Sziasztok.

  Ahogy Melanie-ék csónakja egyre távolodott, én is fellélegeztem. Adam evezni kezdett a part felé, és közben csak engem nézett. Fogalmam sem volt róla mi olyan szórakoztató rajtam de én is mosolyogtam, mire ő néhány percnyi hallgatás után megszólalt.

 - Tévedtem a ruhád kapcsán – nevetett fel. – Így sokkal jobban áll.

  Lepillantottam a ruhámra ami a vízhatására most teljesen rásimult a testemre, és úgy néztem ki mint aki épp egy vizespóló versenyről menekült el. Én is felnevettem. Ezúttal őszintébben mint az elmúlt órákban bármikor.

  A hold már a horizont fölé magasodott de ez minket cseppet sem érdekelt. Ahogy kiszálltunk a csónakból kiültünk a partra és csak néztük a csillagokat. Boldog voltam. Igazán boldog. Ez a nap volt az egyetlen olyan amikor tényleg elengedhettem magam. Valahányszor Adam megcsókolt őrült vágyat kezdtem el érezni.

 - Na és te hol töltöd a ma estét? – kérdeztem vigyorogva Adam-től.

 - Nos mivel Jess és Will ilyen hamar föladták – felelt szelíden. – Kötelességemnek érzem hogy ma én vigyázzak rád.

 - Tudod hogy a kanapénk már szinte családtagként bánik veled, úgyhogy neki nem lesz kikötése – mosolyogtam el magam a sötétben. Majd eszembe jutott az elmúlt néhány nap és hogy még nem mindenről tudtam.

 - És mondd, mi lett Sue-val és Steve-vel? – kérdeztem.

 - Nos azt nem tudom Steve melyik kő alá bújt el, de nem is érdekel. A szüleim pedig úgy tudják hogy Sue elment külföldre egy másik középsuliba, de valójában róla sem tudok semmit – mesélt komor arccal. – Amint te már teljesen biztonságban leszel azonnal elmegyek és megkeresem őket.

 - Rendben, de azt hiszem itt lenne az ideje hogy haza menjünk – suttogtam a fülébe, mire ő felkapott és velem együtt kezdett el szaladni a kocsink felé. Az út ezúttal rövidebbnek tűnt.

  Amint az ajtóhoz értünk Adam nem bírta tovább lázasan csókolni kezdett. Csókjaiban elmerülve nyitottam ki a házunk ajtaját. Egy percre sem engedett el és én is minél szorosabban szorítottam magamhoz. Míg véletlenül neki nem mentünk a telefonnak ami kijelezte hogy egy új üzenetem volt. A szüleimtől.

„- Kicsim péntek reggel indulunk haza mind a hárman. Addig légy jó, és kérlek takarítsd ki a vendégszobát. Szeretünk:Anya és Apa.”

  Bár az üzenet rövid volt, egy szó is elég volt hogy elfelejtsem az aznapi örömömet. Mindhárman?! De ki az a harmadik?

Rajz verseny eredményhirdetése

Íme a legjobban sikerült rajz amit a könyvemhez készítettetek.
Köszönöm minden beküldőnek a képeket, csak így tovább :)

Gratulálok Stella !!! <3



Starlight 2. fejezet

 2. fejezet

Ébredés

  Az érzés ami ebben a pillanatban megragadott nem hasonlítható semmihez. Ha a pokol forró tüzének lángjai nyaldostak volna száz éven keresztül, az a fájdalom semmi lett volna a mostani érzelmeimhez képest. Nem…  nem lehet hogy miattam meghalt volna. Amikor elárult sem hittem el hogy önszántából tette.

  Amióta 15 éves koromban megtudtam Maria-tól hogy boszorkány vagyok, már megszoktam hogy mindenféle bűbáj létezik. Nagyrészüket néhány év alatt sikerült elsajátítanom – még azt is ami szabályba ütközött, de erre valók a könyvtárak – és mire betöltöttem a 20. születésnapomat már csatlakozhattam a főboszorkányokhoz. Én voltam a legfiatalabb mégis mind láttak bennem valamit. Még ma sem tudom mi volt az.

  Gondolataim egy perc alatt visszareppentek a jelenbe.

 - Szólalj már meg Jessica! – hangom parancsoló volt. A dühvel próbáltam leplezni mennyire kétségbe voltam esve.

 - Tudom hogy neked nagyon fontos volt Melanie – szólalt meg Jess nyugtató hangon. Kellett egy perc mire felfogtam a mondatában a múlt időt.

 - Hagy érted azt hogy csak volt? – kérdeztem most már könyörögve. Nem számított hogy gyengének látott valaki más. Más esetben biztosan higgadtabban reagáltam volna, de most a legjobb barátnőmről volt szó.

 - Higgadj le Nessie! Mel… - amikor Jess nem fejezte be a mondatot majdnem le hurrogtam, de amikor a kerti ajtó felé pillantottam, gondolataim fonala el tűnt mögöttem.

  Adam mintha szellemet látott volna úgy nézett rám. Talán azért nézett így, mert nem is hitt abban hogy talán túlélem azt a szúrást, vagy talán még mindig azért volt ennyire meglepve mert a csata közben tudta csak meg hogy nem Nessie hanem Isabella vagyok. Az Ő Isabellája.

  Próbáltam megszólalni vagy legalább valamit reagálni de ugyanolyan arccal meredtem Adamre, mint ő rám. Az arcán nem volt semmi ami kicsit is segített volna rájönni mit érzett. Időközben eszembe jutott hogy valamit megakartam kérdezni Jess-től, de valahogy nem igazán jutott eszembe. Eléggé szégyelltem magam, mert tudtam hogy valami fontosról volt az előbb szó. Majd beugrott. Melanie! Erőt vettem magamon és elhúztam tekintetem Adam arcáról. Kellett néhány pillanat ehhez.

 - Jess! Kérlek fejezd be a mondatod! – próbálkoztam a határozott hangnemmel, de most kevesebb sikerrel ütöttem meg mint az előbb. – Mi történt Melanie-val?

  A válasz csak egy kis habozás lett. Jess Will felé pillantott, aki a szemével bólintott, mire mindketten elvonultak.  

 - Úgy tűnik ketten maradtunk… Bella! – Adam hangja megrémisztett. Még soha sem volt a hangjában ilyen él, mikor a nevemet kiejtette. Gyermeteg fantáziálásaim arról hogy amikor megtudja majd megölel, és megcsókol egyetlen röpke pillanat alatt egyenlők lettek a semmivel. Vártam hogy ki adja magából mindazt az elfojtott bánatot amit én okoztam neki. De nem mondott semmit.

 - Igen ketten maradtunk Adam. Épp ezért itt lenne az ideje hogy megkérdezzem mi a baj? Miért vagy ilyen. Tudom hazudtam. Tudom nem árultam el hogy Én vagyok az. De ez csak így volt biztonságos. Csak így tudtalak megvédeni téged, Jess-t és Will-t és … Mel-t – a szavaim csak úgy dőltek belőlem. Mint egy cunami úgy fojtottam Adam-be a szót. Egyre csak kérdeztem és kérdeztem…

 - Elég! Bella, elég legyen. Nincs semmi amiért bocsánatot kellene kérned, vagy megmagyaráznod – ha eddig esetleg értettem volna amit mondott, akkor most már teljesen összezavarodtam volna… jah igen már teljesen összezavarodtam – Figyelj én mindent értek, csak meglepődtem, hisz mikor volt már az? Te semmit sem változtál, míg én… - mutatott végig magán. Valóban. A haja már a vállát verte szemei pedig már nem arany barnák voltak. Inkább húztak a sárbarna felé. Karjai sokkal izmosabbak voltak, annak ellenére hogy régen együtt edzettünk. Az arcát most kicsit borostásnak láttam – tippem szerint ha három napja nem voltam magamnál akkor ő annyi ideje nem volt otthon.

  Egy darabig csak néztünk egymás szemébe. Ahogy néztem csak egyetlen egy dologra vágytam. Mindennél jobban akartam érezni az ajkait az enyémen. Valahogy ez most égetően fontossá vált, mintha az életem múlt volna rajta.

  Mintha csak a gondolataimat hallotta volna meg, Adam közelebb lépett hozzám – kissé talán túl óvatosan -, majd a pillanat felgyorsult. Pillanatokon belül ott volt előttem. Ajkaink forró csókban olvadtak össze, mintha a világ összes szenvedélyét akartuk volna egyetlen csókba préselni. Emlékeztem hogy ez volt az amit mindig is hiányoltam amíg nem találkoztam újra Adammel.

  A percek csak teltek mi pedig még mindig ott álltunk a lépcső aljánál és csak öleltük egymást. Olyan tökéletes pillanat volt hogy úgy éreztem bűn lenne csak úgy elengedni. Inkább csak öleltem és öletem, míg ő csókáradatokkal halmozott el. Mindketten csak most fogtuk fel hogy ezentúl nem lesz semmi ami elválaszthatna minket egymástól. Majd beugrott hogy valójában nem csak ketten voltunk ezen a bolygón hanem még jó sokan rajtunk kívül – bár ez a tény jelenleg nem izgatott annyira mint Adam -, és hogy most minden megy tovább mint eddig.

 - Adam, mondd! Ha három napja nem voltam magamnál akkor most olyan szerda lehet, ami azt jelenti hogy suliban kéne lennünk – érdeklődtem mivel hát időközben a szüleim aggódó arca is bevillant előttem.

 - Jah az… elintéztük. Jess talált a padláson egy régi könyvet amiben bűbájok voltak, és elintézett nekünk egy kis szabadságot – sandított felém és angyali mosoly jelent meg az arcán. – Úgy gondoltuk hogy ha fel ébredsz még biztos szükséged lesz néhány napra.

 - Ó… és mi van a szüleimmel hívtak, vagy valami?

 - Igen hívtak néhányszor, és azt mondták olyan péntek körül érkeznek. Valamilyen meglepetést is említettek – gondolkodott el Adam. Ha voltak dolgok amiket utáltam hát a meglepetés volt az egyik a listámon. Kezdtem egyre feldühödni, ezért gyorsan valami másra tereltem a témát.

 - Hova ment Will és Jess?

 - Ööö… azt hiszem csak felmentek az emeletre – találgatott, mintha nem akarta volna hogy észre vegyem nem fogja elmondani hová szívódtak fel a barátaink.

 - Nem ugyanis akkor ezen a lépcsőn kellett volna felmenniük – néztem rá kétkedően, majd méregtől elködösült szemmel kirohantam a kerti ajtón és egyre csak Jess vagy Will ismerős arcát kerestem. Tudtam hogy a dühöngés semmit sem segít de most legszívesebben jó erősen belerúgtam volna valakibe. – Adam!

 - Nyugodj már le Nessie… Bella… na jó ezt most megkell beszélnünk. Mostantól hogy nevezzelek? – az eddigi aggodalom pilleszárnyakon reppent tovább és az ő arcára is az a düh ült ki mint az enyémre. Ha más helyzetben lettem volna biztosan kihasználtam volna ezt a dühvel fűszerezett pillanatot. Valahogy ebben a pillanatban már az sem jutott eszembe miért is voltam dühös, csak a képzeletem elég élénk képei voltak a fejemben Adamről.

 - Cssssss… Nessie elég legyen, most koncentrálj! – nyugtattam magam.

 - Nos akkor hogy döntöttél? – kérdezett Ad egyre nyugtalanabbul. Egy pillanatig csak gondolkodtam, vajon mit kellene mondanom erre, hisz végül is mindkettő én voltam. Vagy mégsem…

 - Tudom, most azt szeretnéd hogy Isabella legyek. De én Vanessa Stenton vagyok, ezt meg kell értened. Az erőm még meg van, de én már valaki más vagyok. Így azt is megértem ha már… - nem tudtam befejezni a mondatot. A torkomban óriási gombóc nőtt, a gondolatra hogy ezért talán Adam már nem is akar majd velem lenni. De látszólag be sem kellett fejeznem a mondatot. Adam így is nagyon jól tudta mire gondoltam.

  Csak nézett rám, én pedig őt néztem. Furcsa pillanat volt. Próbáltam felkészülni arra a percre mikor majd elküld. De nem tette. Magamban számoltam a másodperceket. Tizenegy, tizenkettő… Már épp megszólaltam volna mikor Adam ajkai elnémítottak. Azt hittem hogy csak úgy elmegy, ehelyett megcsókolt. Olyan hév volt ebben az egyetlen pillanatban amit még sohasem éreztem. Vártam a kisülést, de mi csak ugyan úgy csókoltuk egymást. Amikor ajkaink eltávolodtak egymástól mérhetetlenül nagy fájdalmat éreztem, mint mikor egy kisgyerektől elveszik a nyalókáját.

 - Nos Nessie, el kell hogy áruljam mélyen legbelül abban reménykedtem hogy így fogsz válaszolni – mosolygott rám csibészesen. Hirtelen engem is ugyanannyira elöntött az ő vidámsága. Minden gondom elfelejtettem… arra az egyetlen percre.

 - Hol van Will és Jess? – kérdeztem, miközben megpróbáltam komoly hangnemet megütni és egy kis élt helyezni  a hangomba. Adam egy pillanatig csak nézett majd nem tudom hogy a kérlelő hangnemem vagy a könyörgő szemeim hatására elindult előttem és előre húzott.

 - El mentek Melanie-hoz – válaszolt hidegen és komoran. Valami azt súgta nekem hogy ez nem egy normális látogatás lesz. – Mivel már égen-földön keresed Melanie-t most szépen elmegyünk mi is hozzá.

 - Valami nagyon bűzlik – gondoltam magamban.

  Amikor beszálltunk az autóba csak azon tudtam töprengeni hogy valahányszor kiejtettem eddig Mel nevét mindig csak ilyen rövid és semmitmondó válaszokat kaptam. Bármennyire is szerettem volna most boldog lenni valamiért ez mindig elvette a kedvemet. Nem is… inkább csak dühített és idegesített. Falra tudtam volna mászni attól hogy nem tudtam mi történt vele.

  Az elmúlt néhány száz évben már hozzá szoktam hogy mindig mindent hamarabb tudtam mint az emberek. Gyakorlatilag ez volt az egyetlen muris dolog a képességeimben.  Ha azt néztük hogy a suliban hányszor akart a tanárom valahogy kibánni velem, és  persze mindig mikor feltette a kérdést a válaszra is gondolt egyben azért vicces volt. Egy idő után mindenki megunta ezeket a gyors feleltetéseket mert mindig mindenre tudtam a választ. Persze ennek a képességnek is volt egy aprócska problémája. Mindig megfájdult tőle a fejem.

  Csak néztem magam elé, és az utat figyeltem. Az autó egyre csak gyorsult, én pedig egyre csak nyűgösebb lettem. Csak arra tudtam gondolni, hogy vajon mi történhetett Melanie-val. Mielőtt „meghaltam” még láttam az arcát, és nem akartam hogy az az utolsó pillanat ragadjon meg bennem róla. Nem akartam hogy miattam akárcsak egy kis karcolás is legyen rajta. Sokan azt mondták volna mártír vagyok, de valójában csak törődtem a barátaimmal.

  A tengerpartnál a kocsi hirtelen lefékezett és nyöszörögve megállt. A kezeim remegtek az idegességtől így még a biztonsági övemet sem tudtam kikapcsolni. Adam egy szempillantás alatt ott termett mellettem és kiszabadított az autó ”fogságából”.

  Fürkésző tekintettel néztem körbe a parton, de nem láttam senkit. Az időjárás nem volt épp olyan hogy bárkinek is strandolni támadjon kedve. Hiába néztem legalább tízezerszer körül, Mel és Will sehol sem voltak. Az óceán fölött óriási ködfátyol derengett. Akár egy függöny ami el akarja rejteni a világ legnagyobb titkát.

 - Mit keresünk mi itt? – kérdeztem gyanakodva Adam-től. – Nem úgy volt hogy elviszel Melanie-hoz?

 - De igen, és el is hoztalak – hangja irritáló és kimért volt. Ordítani tudtam volna a dühtől amit most éreztem. Minden olyan zavaros és idegesítő volt.

 - Nos akkor most hol van Mel? Ugyanis hacsak nem láthatatlan, amit igazán kétlek, akkor ő nincs itt – Adam hangom hallatán hátrált néhány lépést. Szemeit lehunyta és mély levegőt vett. Úgy nézett ki mintha épp egy jóga órán lett volna.

 - Miért csináljuk ezt? Mindig megbántjuk egymást. Ez az egész civódás semmire sem jó – nézett rám kerek szemeivel. – Hagyjuk abba. Hisz egy órával ezelőtt még olyan boldogok voltunk, most pedig nézz ránk, csak veszekszünk. Ha hiszed, ha nem Mel itt van.

 - Igazad van, sajnálom – léptem közelebb hozzá majd átöleltem. – Annyira sajnálom hogy így viselkedem, de Melanie-t kiskorom óta ismerem, olyan mintha a nővérem lenne. Ezt meg kell értened. És ha most szépen megkérlek elmagyarázod nekem, mi történt míg én majdnem meghaltam?

  Adam csak nézett rám és azt várta meggondolom magam. De nem. Olyan határozott voltam, hogy egy egész sereg sem lett volna képes elmoccintani a helyemről. Vívódó tekintete az arcomat fürkészte, mire én közelebb hajoltam hozzá és egy csókot leheltem ajkaira. Adam legyőzötten sóhajtott fel.

 - Rendben. Gyere, üljünk be a csónakba és ígérem mindent elmondok.