1. fejezet
Kezdet
Kedves Naplóm!
Annyi év után újra Long Beach felé visz a repülő. Soha sem akartam ide visszajönni, de most nem
tehettem mást. Nemrég felhívott Amy néni orvosa, hogy beszámoljon a vizsgálatok
eredményeiről. Nos… még
leírni is félek. Ez olyan mintha kőbe vésném valaki sorsát. Úgy tűnik a sors eléggé kipécézett
magának. Épp elég embert veszítettem el eddigi életem során. Amy nélkül
fogalmam sincs mihez kezdenék….
Könnybe lábadt szemmel
pakoltam vissza a naplómat a táskámba. Már csak egy óra volt a leszállásig.
Igyekeztem újra visszarángatni magam a jelenbe. az elmúlt 11 évben mást sem
csináltam, csak menekültem a múlt elől, az emlékek elől, próbáltam elkerülni életem sötét árnyait. Bár ez
legtöbbször sikerült, a fájdalom így is mindig elkísért, bárhova is mentem, de
idővel eltudtam zárni a rémképeket, a rossz emlékeket
agyamnak egy olyan elrejtett zugába, amit még én sem találtam meg. Soha. De a
gyengeség egy rendkívül emberi tulajdonság, és nagyon gyakori, így néha ez a
fiók szabadon engedett egy-egy képet. Mindössze egy röpke pillanat volt ez
mindig, de éppen elég.
A félelemmel teli egy óra
gyorsabban telt el mint azt hittem, vagy inkább reméltem. Az első dolog, amit
megéreztem Long Beach üde illata volt. A reggeli sós harmat még ott volt a
füvön, a csönd még honolt az utcákon. Egy pillanatra eszembe jutott a gondolta:
Hazaértem.
- Nem! – parancsoltam magamra a
lehető legindulatosabban.
- Emily?! – lepődött meg Amy, mikor
meglátott. Nem változhattam olyan sokat az elmúlt két évben, tűnődtem el. Bár
nekem a változás sose tűnne fel, hisz én minden egyes nap belenéztem abba a
fránya tükörbe, de Amy-nek biztosan nagy meglepetést jelenthettem. Gyorsan még
a távolból felmértem, a kór bármely tünetét keresve. Az arca most sokkal
sápadtabb volt, a szemei beesettek, és mintha a karján véraláfutás-szerű foltok
lettek volna. A reményeim abban a pillanatban köddé foszlottak.
- Amy, oh, annyira örülök neked! –
mosolyogtam és óvatosan átöleltem, ami most túl könnyű feladatnak bizonyult.
Csak két megoldást találtam erre a kérdésre. Az első, hogy a karjaim nagyon
hosszúra nőttek, a második, hogy Amy néni kórosan sovány lett. Az utóbbi tűnt
biztosabbnak. Szomorú szemmel nézett végig engem, majd újra a karjaiba zárt.
Bárhol jártunk is ő mindig azt mondta:
„- A karjaim közt te mindig otthon
leszel.”
- Drágám, te aztán kicsinosodtál –
mosolyodott el letörölve néhány könnycseppet a szeme sarkából. Erős nő, mindig
is az volt. Mivel anyára nem emlékeztem, csak egy nőt tekintettem igazi
példaképemnek, Amy-t. A szüleim halála után ő vett a szárnyai alá,
felkerekedtünk, és bejártuk a világot. De a 10. születésnapom után úgy
döntöttem haza küldöm őt. Jó döntés volt, vagy sem még ma sem tudom. Hisz önző
dolog lett volna magamhoz láncolni őt. Amy mindig visszavágyott Long Beach-re,
neki ez volt az egyetlen otthona, és csak tíz évesen fogtam fel, hogy az
egyetlen dolog ami megakadályozta abban hogy hazatérjen, én voltam. Így aztán
elküldtem, kénytelen voltam a saját sarkamra állni. Először eltöltöttem egy
évet Olaszországban, később egy-egy félévet Magyarországon és Ausztriában, egy
évet Moszkvában. A gimit Franciaországban kezdtem egy évet maradtam, majd
tovább álltam Londonba még egy évre. Szép kis körút volt ez, de az utam mégis
visszavezetett a kezdőponthoz, mint egy társasjátékban, „Lépj vissza a Start
mezőre!”. Ez is pontosan ugyanilyen volt.
Amy az úton egy billiárd kérdéssel
bombázott. de mielőtt bármelyikre válaszolhattam volna, már jött a következő.
Mástól ezt nem vettem volna szimplán mosolyogva, de Amy-től nem is vártam mást.
- Na és mesélj a barátodról! – állt
meg egyetlen pillanatra.
- Mit meséljek róla? – kérdeztem
vissza remélve, hogy inkább elterelődik a téma.
- Hát mondjuk hogy mióta vagytok
együtt, és hogy komoly? – kérdezett vissza egyre idegesebben. Látszott hogy
nagyon komolyan foglalkoztatta, mi történt velem az elmúlt két évben.
- Egy éve voltunk együtt, és igen
komolynak tűnt – meséltem szomorkás mosollyal az arcomon. Amy egy „miért?”
nézéssel bámult rám, majd vissza az útra. Nem mondhattam azt, hogy a távolság
miatt szakítottunk. Nem akartam, hogy önmagát hibáztassa azért, mert a dolgok
így történtek.
- Igazából rájöttem, hogy nem is
illettünk annyira össze, mint azt először gondoltam – ahogy kimondtam a
szavakat még magam is elhittem. Azt hiszem ezt nevezhetnénk igaz hazugságnak,
vagy talán hazug igazságnak. Végül is a lényeg így is úgy is ugyanaz maradt.
Mindössze félórányi kocsikázás után
Amy bekanyarodott egy kellemes kis fehér ház felhajtójára. Nagyon halvány képek
jelentek meg előttem kiskoromból. Az ajtó, a nagy ablakok, olyan érzésem
támadt, mintha a ház is üdvözölni akart volna. Újra.
- Menj csak, hisz tudod a járást –
noszogatott Amy. Igaza volt. Akár csukott szemmel is képes lettem volna
megtalálni a saját szobám, a padlásra vezető kis ajtót. Az emlékek olyan
gyorsan törtek rám, hogy úgy éreztem, mindössze néhány órára hagytam el Long
Beach gyönyörű táját.
Amy szorosan mögöttem jött, majd
mikor beértünk a házba elindult a konyha felé. Toporogva indultam el föl a
lépcsőn, majd balra az első ajtóbál megálltam. Amikor a kezem a kilincsre
tettem minden félelmem elszállt.
Ahogy az ajtó ismerős nyikorgással
nyílt ki, akaratlanul is fülig szaladt a szám. A falak még mindig levendula
színűek voltak, a szekrények ugyanott álltak, szinte minden ugyanúgy maradt.
- Szerettem volna mindent ugyanúgy
hagyni, mint mikor elmentél, de félek nem fértél volna el a régi ágyadban –
mosolygott Amy, aki időközben mögém sompolygott.
- Igazad lehet – nevettem föl én is.
– De azért örülök, hogy a dolgaim nagy része a helyén maradt. Mit gondolsz a
cukorkáim még a helyükön vannak?
Amy mosolyogva ölelt át. Hiányzott,
csak most jöttem rá mennyire. Amikor elengedett, rám kacsintott azzal a
„magadra hagylak” tekintetével, és behúzta a szobám ajtaját.
A bőröndöm lazán az ágyra dobtam,
és leheveredtem mellé. A plafonon még mindig apró csillagok rajzolódtak ki. Hirtelen bevillant egy kép, amikor egyik éjjel nem
tudtam aludni, és anya bejött hozzám és azt mondta hogy számoljam a világító
csillagokat, amik csak nekem ragyogtak. Az emlékem kissé hibás volt, mert anya
arcát köd mosta el.
Egyszer csak az
riasztott föl nagy gondolkodásomból, hogy Amy az ebéd miatt kiabált. Gyorsan
átöltöztem egy kis nyári ruhába, mert már el is felejtettem, hogy Long Beach
időjárása kicsit eltért Londonétól. Ahogy a nap egyre magasabbra kúszott az
égen, a hőmérséklet mindig 5 °C-kal ugrott feljebb. És persze ott volt még a
pára is.
- Em, gyere! –
kiabált Amy majdnem öt percen keresztül egyhuzamban.
- Igen?
- Kicsit kifogyott
a hűtő, ezért úgy gondoltam elmegyek bevásárolni. Nem jössz velem? –
kecsegtetett meg előttem egy kicsit hívogató mégis rémisztő ötletet. Ki tudja
mennyire megváltozhatott azóta Long Beach? Hisz a mi házunk a város szélén
volt, így nem csoda, hogy ide nem ért el a változás szele. De egy hangyányi
kíváncsiság azért volt bennem így beleegyeztem a tervbe.
- Kitegyelek
valahol? – kérdezte Amy mikor beértünk a városba. – Mondjuk a kávézónál? Onnan
könnyen eltalálhatsz a fontosabb helyekre, mint mondjuk a ruhaüzletek, egy
szuper kis könyvesbolt, ó és emlékszel még a parkra? Gyönyörűbb mint valaha.
- Igen, persze.
Tényleg innék most valami finomat – tettettem, pedig az villanyozott fel, mikor
a könyvesboltról és a parkról beszélt. Az elsőben megvehettem egy könyvet a
másodikban pedig elolvashattam. Tökéletes.
- Akkor találkozzunk mondjuk 4 óra tájt a parkban, oké?
Gyorsan
bólintottam, majd kipattantam a kocsiból. Kicsit vártam míg Amy autója
eltávolodott, majd egy pillantást sem vetve a kávézóra elindultam a könyvesbolt
felé. Imádtam. Bár kisebb volt, mint a legtöbb ilyen hely Londonban, mégis a
legkellemesebb, ahol valaha jártam. Itt nem volt síri csend, vagy fontosabb
szabályok. Erről eszembe jutottak Amy szavai, mikor legutóbb beszéltem vele
telefonon:
- Az angolok túl
merevek és olyan unalmasak.
Igaza volt, most
már határozottan egyet értettem vele. Egy órányi könyvválogatás után felkaptam
kedvencem egy újabb kiadását, mivel a régit szinte csak a cellux tartotta
össze.
A hőmérséklet egyre
csak nőtt, és be kellett látnom, hogy híján voltam az ásványvíznek így végül
mégis csak a kávézóban kötöttem ki.
- Mit adhatok? –
kérdezte egy fiú, fel sem nézve a papírjáról.
- Ööö… mondjuk
legyen egy narancslé, és egy üveg ásványvíz – mondtam, de hangom kicsit
megbicsaklott, mikor felismertem a pincérsrác arcát. – David?!
- Emily? Te jó ég!
Mit csinálsz te itt? – kérdezte és hatalmas karjaival azonnal felkapott, és
átölelt.
- Csodálkozom,
hogy még nem tudod, azt hittem Amy még az újságba is beteteti, hogy jövök –
mosolyogtam és igyekeztem minél viccesebb lenni.
- Na és meddig
maradsz? – kérdezte izgatottan, mire én félig mosolyogva, belül pedig kissé
szomorkásan válaszoltam.
- David,
visszaköltöztem Long Beach-re, és azt hiszem most már jó hosszú ideig nem is
óhajtok elmenni…
- Komolyan? Várj
akkor te is jössz velünk holnap után a kirándulásra? – kérdezte.
- Miféle
kirándulásra? – értetlenkedtem. Jellemző volt Amy-re hogy elfelejtett néhány
apró dolgot elmondani nekem, de hogy az első napomon az új sulimban egyből
kirándulni megyünk… Na ez azért túlzás volt. – Ööö.. igazából Amy még meg sem
említette ezt a kirándulást, csak azt tudom, hogy hétfőn én is csatlakozom hozzátok.
Ezek szerint, akkor nem a suliban fogom tölteni a hétfőt – mosolyogtam, míg
magamban már azon gondolkodtam, hogy fojtom meg ezért Amy-t.
- Hidd el, jól
fogod magad érezni – bíztatott David, de nem sokra ment vele. – Amúgy… -
kezdett volna bele egy mondatba, mikor megcsörrent a telefonja.
- Halló? Szia
Broke – köszönt bele David a telefonba. Amikor meghallottam régi jó barátnőm
nevét fel csillant a szemem, és ezt David is láthatóan észre vette. – Igen, még
mindig a kávézóban vagyok, körülbelül 15 perc múlva lesz vége a műszakomnak.
Néhány
pillanatnyi hallgatás után ismét David jutott szóhoz.
- Tudod mit, találkozzunk
a szokott helyen, majd felhívom Matt-et, hogy félóra múlva ott találkozunk –
néma felelet a vonal másik végén, majd egy laza köszönés, és a beszélgetés
véget is ért.
- De… David, miért
nem adtad nekem ide a telefont, beszélni akartam Broke-kal – duzzogtam.
- Nyugi, Em! Lesz
még bőven alkalmad beszélni vele, és persze Matt-tel is – mosolygott olyan
sejtelmesen, mint mikor kicsik voltunk. Örültem, hogy hiába felnőtt test,
mélyen ott bujkált benne a kicsi David, a röhejes poénjaival. – Amint végeztem,
elmegyünk szépen, és te leszel a díszvendég. Fogalmuk sincs arról, hogy jössz.
Gondolj csak bele Emily, mekkora boldogság lesz majd, ha Broke és Matt
meglátnak!
A gondolkodásában
azt az igazi David O’Donnel féle logikát véltem felismerni. De őszintén szólva,
az ötlete nagyon is tetszett. Mindössze néhány órája értem vissza Long
Beach-re, de David máris belerángatott az első közös hülyeségünkbe.
Az elkövetkező
negyed óra szinte semmi volt. Bárki, aki megismert, még tökmag koromból,
mindenki elhalmozott ölelésekkel és bókokkal. David és nevetve szaladgáltuk
végig azt a 15 percet ami még megmaradt a munkaidejéből, és hogy minden
viccesebb legyen én is beálltam pincérkedni kicsit. Bár az idő roppant kevés
volt, Mrs. Ewans, a kávézó tulajdonosa, és egyben szakácsnője szerint
őstehetség vagyok. Amikor beszálltunk az autóba büszkeség fűtött, és olyan öröm
amit nagyon, de nagyon régen nem éreztem már. Agyam egyik része olyan dolgokkal
ostromolt reggel, hogy:
- Na tessék…
Kezdődhet a rémálmod Emily Jones.
De most, agyamnak ezen része meg sem mert szólalni, míg
másik felem azt kántálta:
- Ettől féltél
kislány? Mennyi elpocsékolt idő, azzal a sok aggódással.
Ahogy az idő telt, egyre izgágább
lettem, és már semmi sem tudott lenyugtatni.
Annak ellenére,
hogy vissza sem akartam jönni, most már rakétákkal sem tudtak volna távol
tartani ettől a várostól. Olyan volt, mintha csak egy párhuzamos univerzumban
éltem volna, és most végre visszatérhettem volna oda, ahonnan száműztek. Ha úgy
vesszük tényleg ez történt: Én száműztem saját magam.
Észre sem vettem,
hogy David leállította a motort és kiszállt, csak akkor, mikor már az ablakon
kopogott be az autóba.
- Nem jössz?
- De, persze,
csak… - dadogtam és egyre nagyobb gombóc kezdett el nőni a torkomban, a
gyomoromban pedig egy hatalmas görcs garázdálkodott. Mindeddig eszembe sem
jutott, hogy talán Broke azóta, hogy elmentem úgy megváltozott, hogy már közös
témánk sem maradt, és talán Matt is annyira felnőtt már, hogy eszébe sem jut
most már ilyen buta lányokkal barátkozni. Egyre több és több kétely sorakozott
fel bennem, amint kiszálltam az autóból. Amikor befejeztem a remegést és az
aggódást, felnéztem a földről, és fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok.
- Ö… David, hol
vagyunk? – kérdeztem találgatva.
- Az a helyzet,
hogy ez a mi megszokott kis találkozóhelyünk Mattel és Broke-kal – válaszolt és
egyre csak mélyebbre merészkedett a fák közé.
Mikor már
legalább ötszáz méterrel messzebb voltunk a világos kis behajtótól, eszembe
jutott, hogy annak idején tényleg sokat bujkáltunk ilyen helyeken, de most
valahogy semelyik sem tudtam felidézni. Csak törtem a fejem és néztem, ahogy a
fák, mint ijesztő szörnyek hajlongtak elém, ahogy a szél fújdogálta őket, és
egyre csak ijesztőbb hangokat adtak ki. Igazából soha sem voltam az az ijedős
fajta, de ahogy beléptünk a városnak ezen rejtett kis erdejébe, még a vér is
megfagyott az ereimben. Egyre jobban kezdett eluralkodni rajtam a pánik, és már
csak abban reménykedtem, hogy az út végén egy szép kis kunyhó vagy valami
hasonló vár minket. Másodpercekkel később megpillantottam.
- Hűha… - kiáltottam
fel. – Ez elképesztő David, hol vagyunk? – kérdeztem, mert annak a kis háznak,
ami előttünk volt biztosan egy tündérmeséből kellett kipattannia, mert még soha
sem láttam ennél gyönyörűbbet.
- Ha hiszed, ha
nem, ez az a kis ház, amit még öt éves korunkban találtuk meg, egyszer, amikor
megpróbáltunk elszökni emlékszel? – vigyorgott David, de nekem semmilyen emlék
sem jutott eszembe. A fiú látta arcomon a bizonytalanságot, így újra
próbálkozott. – Tudod, amikor Broke és a te szüleid összevesztek valamin, és
nem akarták megengedni, hogy találkozzatok, így aztán a kis rózsaszín virágos
biciklijeitekkel elindultatok, mi meg követtünk titeket. Na? Rémlik?
- Persze, mér
emlékszem – hazudtam, mert valójában aggasztott, hogy nem jutottak eszembe
ilyen vicces kis történetek, de azt sem akartam, hogy David azt higgye, hogy
annyira megváltoztam Európában, hogy már a közös gyerekkorunkra sem emlékszem.
- Miután te
elköltöztél Broke nagyon egyedül maradt, így aztán elhozott minden nap
valamilyen kis csecse-becsét, vagy díszt, és aztán mikor körülbelül 13 évesek
voltunk, rávettük magunkat hogy kifessük, meg minden, és íme! – mutatott a kis
házra, minta reklámokban, meg a TeleShop-ban, és vigyorgott fülig érő
mosollyal. – Gyere, ideje, hogy a csapat újra összeálljon!
