5. Fejezet
Amikor minden előröl kezdődik
Anyám meghökkent arca ott lebegett előttem egésznap. De inkább a félelem volt ami jelenleg lefoglalt. Mit tettem? Miért? A kérdések óceánja terült el előttem. De jól döntöttem. Csak ezt kellett szem előtt tartanom, semmi mást. Hiszen erre volt szükségem. Nem mintha tudtam volna mikor mire volt szükségem. Bár az álmaim alátámasztották az elméletemet még mindig voltak kétségeim. De azért nem mondhattam hogy nem fájt ez a döntés. Ez hazugság lett volna. Minden egyes pillanat, minden egyes gondolat szenvedéssel töltött el. Ezért vettem magamon erőt és döntöttem úgy hogy utolsó nap bemegyek az iskolába. Csak még egyszer utoljára. Az agyam azt diktálta, hogy ez nagyon nagy hiba de szívem épp az ellenkezőjét kántálta. Szükségem volt erre az utolsó félelem elleni hadjáratra.
De valóban rossz döntés volt. De még mennyire hogy rossz. Ahelyett hogy megkönnyebbültem volna, csak még jobban összezavarodtam. Már az első pillanatban.
Addig a napig sohasem volt még olyan, hogy szó nélkül tűrte volna az osztály mikor beléptem az iskolába. Ez volt az első ami szemet szúrt. Halkan lépkedtem, magam mögött hagyva minden embert. Ó, csak lett volna valaki, aki megmagyarázta volna miért történt minden ennyire furán. De nem volt.
Érzések tömege nehezedett rám egész nap. Azt kívántam bár ordibáltak volna inkább velem, minthogy ezzel a halálos némasággal büntettek. Csak néztek és én is viszonoztam a pillantásokat. Egyre csak őrjítőbb lett a dolog, míg az utolsó óráról is kicsöngettek. Minden pillantás rám nehezedett mintha valami óriási dologhoz készülődtem volna.
Ha úgy nézzük az is volt, de csak a saját szempontomból. Nem néztem senkire csak elindultam az ajtó felé. Ezúttal nem álltak az utamba, ami igen furcsa volt, de egyben azt is jelentette, hogy tudják hogyan döntöttem.
- Alex! Igaz a hír? – kérdezte törékeny hangon Mariana.
- Nagyon is igaz – mondtam olyan magabiztos hangon hogy még Mariana is hátrált egy lépést. – Sajnálom, de muszáj volt megtennem ezt. Ezek után azt hiszem keresnetek kell egy másik idiótát akit szívathattok.
Mariana egy gyors mozdulattal mellettem termett és megölelt hallottam a zokogását a fülem mellett, de képtelen voltam elhinni hogy miattam sírt. Talán mégis kedvelt egy picit? Már nem számítottak az érzései, senki sem számított csak a döntésem. Mély levegőt vettem és eltoltam magamtól.
- Ég veled Mariana! – mondtam de az én hangom is kezdett erőtlenné válni.
Mikor haza értem életem egyik legszörnyűbb nyara kezdődött el. Minden egyes percben csak sírtam, és azon töprengtem miért tettem. Átkoztam a napot, amikor beszéltem Bridget-tel. De gyengeségemet senki előtt sem mutattam.
Ez a nyár a legszörnyűbb az életemben ebben biztos voltam. A szüleim már orvost akartak hozzám hívni, de én már erre sem reagáltam. Sohasem hittem volna hogy képes valami ennyire kiforgatni magamból.
Bár fájt a gondolat hogy most minden véget ért mégis kezdtem egyre erősödni. Ahogy múltak a napok az eszem végre kezdett úgy működni ahogy egy normális embernek. Legbelül mélyen két énem viaskodott. De a döntést a szívem és az agyam egyhangúan formálták.
Míg végre elértem a nyári szünet végét már majdnem olyan voltam mint régen. Az elszántságom már rég cserbenhagyott. Az önbizalmam pedig… nos az már rég darabokra hullott.
Már csak egyetlen napom volt hogy helyre rántsam az életem, de persze ha ez hónapok alatt sem sikerült nem várhattam hogy csoda történjen.
- Alex, ideje lenne készülődnöd – szólalt meg anyám az utolsó pénteken a szünetből. - 2 óra múlva kezdődik az évnyitó, és gondolom nem szeretnél elkésni.
Legszívesebben rávágtam volna hogy:
- De! El akarok késni, nem is akarok oda járni!
Persze mielőtt ezt kimondtam volna a piros kis vészjelző lámpa megszólalt a fejemben és rögtön észhez kaptam. Már rég eldöntöttem hogy nem mondom meg az igazat anyának arról hogy meggondoltam magam és szerettem volna vissza menni az Elitbe. Inkább némán szenvedtem magamban minthogy szembesültem volna a szüleimmel.
- Kész vagyok! – kiáltottam fel másfél óra hallgatás után. Rettentően hosszúra kellett húznom a zuhanyzást, hogy még csak eszembe se jusson bele nézni a tükörbe a Ridle suli egyenruhájában. Semmi smink, semmi extra kiegészítő. Csak én. De valahogy már nem is én hanem egy másik Alex Carter.
A régi énem mintha sohasem létezett volna, már teljesen más személyiség voltam.
Az autóban csak néztem az utat és vártam hogy talán megnyílik alattam a föld és elnyel vagy talán pont belénk ütközik egy kamion és csak anyáék élik túl. De semmi sem történt én pedig egyre csak azon gondolkodtam hogy talán megőrültem. Talán pontosan ez történt csak eddig nem vetem észre? De valóban megőrülhettem, hisz azt kívántam bár meghalnék.
- Megérkeztünk – szólalt meg anya mikor leparkolt a Ridle előtt.
Brad azonnal kipattant az autóból, engem viszont mintha az üléshez ragasztottak volna.
- Gyerünk Lexi pattanj! – kacsintott rám az öcsém. Annyira utáltam mikor Lexinek szólított. De nem tehettem ellene semmit.
Ahogy kiszálltam az autóból már meg is bántam mert észre vettem hogy anya egy csapat tanár felé vezetett. Mély levegőt vettem és egy óriási mosolyt erőltettem az arcomra. Feltűnő volt hogy a körülöttünk lévő diákok milyen felszabadultak voltak. Annyival másabb volt mint az Elitben. Itt minden teljesen más volt. Enyhén olyan érzésem volt mintha egy másik bolygón lettem volna.
Miközben anya bemutatott a tanároknak (nem mintha ők nem ismertek volna), addig én csak bólogattam és csak nézelődtem. Hiába pásztáztam a szememmel az egész udvart Bridget sehol sem volt. Az egész kezdett nagyon furcsa lenni. Aztán mikor beálltam az „osztályomhoz” az egész csak fokozódott.
- Sehol egy lány sem??? – sikítottam gondolatban.
De gyorsan megnyugodtam mert észre vettem hogy egy óriás csoportnyi lány közeledett. Énekkarosok voltak.
- Szuper! Ennyi jó hangú csajjal egy osztályban lenni miközben én béna vagyok. Ez lesz életem legjobb időszaka – gondoltam magamban kissé szarkasztikusan.
Bridget egy megnyugtató mosolyt küldött felém. Kicsit sem volt meglepve attól hogy rajtam is a Ridle egyenruháját látta. Az igazgató halkan elkezdte beszédét. Nem érdekelt túlságosan de azért a végén volt néhány mondat ami nagy hatással volt rám.
- Mind mások vagyunk, és legtöbben szeretnétek valakire hasonlítani. Nem tudjátok, mikre vagytok képesek, és nem bíztok még eléggé magatokban. De épp ezért kell tanulnotok, hogy egy nap majd minden világossá váljon előttetek.
Sikeres tanévet mindenkinek – fejezte be kissé hosszúra sikerült mondókáját az igazgató. Mindenki elindult a tanára felé, én viszont úgy álltam ott mint egy eltévedt kis labda amit ott hagytak az udvar közepén. Majd hirtelen valaki a nevemet kiáltotta.
- Vivian?! Szia! Olyan régen láttalak – köszöntem egykori barátnőmre.
- Alex, azta te aztán megnőttél – mosolygott rám. – Nem is mondtad hogy átjössz hozzánk.
- Hirtelen döntés volt – mondtam kissé fanyarul. – Mond te melyik osztályba jársz?
- 6.a, és te? – kérdezte hirtelen örömmel az arcán, ám az én örömöm hamar elmúlt.
- Sajna én a b-be fogok járni – szomorodtam el. Jó lett volna legalább egy embert ismerni az osztályomból.
- Nézd! Ott jön az unokatesóm, Irina. Ő is a b-be jár, biztos jó barátnők lesztek – mosolyodott újra el.
- Szia, Vivian! – szólalt meg Irina lágy de mégis határozott hangon. Majd felém fordult és egy gyöngéd mosoly segítségével bemutatkozott. – Szia, én Irina vagyok!
- Szia, én meg Alexandra Carter, de szólíts csak nyugodtan Alex-nek, én vagyok az új osztálytársatok – beszéltem felettébb nyugodt hangon. Ez az iskola furcsa oldalamat hozta ki.
- Örülök. Na és eddig hogy tetszik a suli? – kérdezte lelkesen.
- Nem is lenne olyan rossz csak szinte senkit sem ismerek – feleltem őszintén, de csak félig. Azért egy részem még mindig szívesebben ült volna az Elit évnyitóján.
- Tudod mit? – kérdezte Irina nagy vigyorral az arcán. – Majd én segítek neked. Hétfőn találkozzunk itt, majd mellettem ülsz én meg megmutatom neked a sulit. Tudom milyen rossz egyedül lenni. Pár évvel ezelőtt még én is új tanuló voltam itt. Azóta már minden kis zegzugát megismertem ennek a sulinak. Jó lesz?
- Persze! Nagyon köszönöm – mosolyogtam mire Irina megölelt. Jó érzés volt. Észre vettem ahogy anya és Brad engem kerestek ezért gyorsan búcsút intettem és még egyszer megköszöntem Irina-nak hogy segített nekem.
„Érdekes egy délután volt – gondoltam magamban amit ismét visszatért a két és fél évvel későbbi jelenbe.” Örültem hogy akkor meg ismertem Irinat, mert végül is nélküle nem sokra mentem volna. Szép emlék volt. De aztán jött életem egy újabb borzalmas szaka. Az újrakezdés…
