4. fejezet
Szökés
Lucy:
Az első találkozásunk után Jay figyelmes volt velem. Bár eleinte nem is tudtam, hogy ő az a Jay, aki a fiúk vezetője, miután megtudtam sem változott a véleményem róla. Olyan volt, mint én és ez tetszett. Voltak hosszú esték, amikor megállás nélkül csak beszélgettünk, és beszélgettünk. Jól esett a figyelmessége. Régen éreztem magam annyira élőnek, mint mikor Jay közelében voltam.
Az érkezésem mindenkit meglepett, és mikor később megtudtam, hogy ők mindvégig annak szurkoltak, hogy engem ne tudjanak elkapni, a szívem örömében repülni tudott volna. Eleinte rettegtem azoktól a percektől, óráktól, napoktól, évektől, amiket az intézetben kellett töltenem, de felesleges volt. Soha sem voltam annyi barátom, mint az ott töltött éveim alatt.
Jay és én napokon keresztül csak azt taglaltuk, hogyan tudtam elbújni a zsaruk elől. Elmeséltem neki, azt az egy évet, amíg Gledis segítségével a lombházban húztam meg magam. Elmeséltem könnyes szemmel, hogy öt idegen tört be a lakásunkba és megölték a szüleimet. Dylan Peters-ről egy szót sem szóltam.
Később a meséim után Jay is elmesélte az ő történetét, amiből meglepő módon érdekes következtetéseket vontunk le. A végzet úgy rendelte, hogy az ő jószívű dadus, aki felnevelte Jay-t az én jótevő angyalom, Gledis volt. Majd villámcsapásként ért a kellemetlen információ. Jay Dylan fia volt.
Egyszerre sajnáltam a fiút, és zokogtam magamban. Egy újabb rossz vicc volt ez az élettől, de én nem nevettem rajta. Napokig csak sírtam újra a gondolattól, hogy a szüleim gyilkosa még mindig szabadon járt, és hogy én pont az ellenségem fiával kötöttem életre szóló barátságot.
Nem tagadhattam, hogy az érkezésem nagyváltozásokat hozott az intézet életében. Néhány hónap alatt én is csatlakoztam az „amazonokhoz”, és hamarosan már én voltam a lányok vezetője. A Jay és köztem kialakult barátság pedig összébb húzta két tábort. Új barátságok szövődtek – az idősebbek körében pedig plátói szerelmek is viszonzásra leltek -, így olyanok lettünk, mint egy nagyon nagycsalád. Az évek csak röpültek, mi pedig csak néztük, ahogy a barátaink elmentek, majd újak jöttek.
Négy hosszú év elteltével is minden ugyanolyan maradt. Beth már a szabadulás utáni életét fontolgatta. Főiskolára akart menni, jogot szeretett volna tanulni. Szép, de lehetetlen álom volt ez. Én még csak bele sem gondoltam, hogy az intézet után, milyen életet akartam. Ritkán lehetett egy nevelőintézetben felnőtt gyerekből ügyvéd. Bár a tanáraink mind azt állították, hogy a kinti világban ugyanúgy megálljuk majd a helyünket, mint a többiek, a többség inkább nem reménykedett, tudtuk, hogy a tanárok csak azért mondták ezt, mert jó szívűek voltak, és megértettek minket. Egy kivételével.
Nem sokkal később hogy betöltöttem a 12. születésnapomat – Jay és én egyszerre tartottuk -, új tanár érkezett hozzánk. A tesi tanárunk, aki legtöbbször hagyott minket játszani, elköltözött, így jött helyette Mr. Breid. Eleinte mind rettegtünk tőle. Kopasz feje fényesen ragyogott, a néha előtűnő napfényben, izmai úgy domborultak, mint egy kommandósnak. Később úgy tűnt, nem is olyan borzalmas. A lányokkal egész kedves volt, és a fiúkat sem tornáztatta agyon. De idővel túlzásokba esett. Simogatott minket és odaültetett maga mellé, éreztük mi, hogy ez így nagyon nem jó, de nem mertünk szólni Madame Jenkinson-nak. Mikor a lányok többsége ellenkezni kezdet, akkor jött a pokol evilági formája.
Minket akaratunk ellenére is a szertárba cipelt, a fiúkat pedig ütötte, és azt mondogatta, hogy a fájdalomtól lesznek erősebbek. Kezdetben csak fogdosott minket – legtöbbször Beth-t, mivel ő volt a legidősebb, aztán engem Kimmy-t és Ann-t -, de az időelteltével, mást is akart.
Egyik éjjel, mikor Jay sebeit tisztítottam, és kötöztem be, régi hegeket is észrevettem a hátán. Bár nem kérdeztem rá, tudtam nagyon jól, hogy erre csak egy ember volt képes. Dylan.
Akárhogy próbáltuk, kiverni a fejünkből, ő mindig visszafurakodott.
Ahogy a hónapok teltek, a helyzetünk is egyre rosszabb lett. Madame Jenkinson észrevette az egyre fogyatkozó erőnket, és a sebeinket, de nem kérdezett, és nem is tett semmit. Mikor egy pénteki napon Mr. Breid túlment a legvégső határaimon, új lépésre szántam el magam, és újra feléledt bennem a régi Lucy Reys. Az a fiatal lány, akinek nem volt lehetetlen, aki minden akadályt elhárított maga elől. Az Igazi Lucy újra készen állt egy bomba biztos tervvel.
Jay:
Bár magam sem bírtam Mr. Breid erőszakos jellemét, és a bántalmazásos dühkitöréseit, soha sem döntöttem volna úgy, mint Lucy. Eleinte az ötlete szörnyen megrémisztett, de nem csak engem hanem Beth-t, Kimmy-t, Luke-ot, Ann-t, és Josh-t is. Mi heten csináltuk volna végig a balhét, de ez nem volt túl jó ötlet. Egy szökési kísérlet a Sunrise-ból egyenlő volt a biztos halállal. De ott volt nekünk egy nem is apró tényező. Lucy Reys. Hisz ő volt a csodagyerek, épp ezért bíztunk, mind benne.
Minden nap egyre rosszabb lett, míg már a kimerüléstől többen ágynak estek, de Madame Jenkinson még ezt sem akarta észre venni. Nem akarta beismerni, hogy egy pszihopata benga állatott hozott, hogy a gyerekeknek – akiknek a nagy része, még a tizennégyet sem töltötte be – testnevelést tanítson. Mondhatom röhejes volt.
Míg a madame az irodájában a székében ült a melegben, mi télen is egy szál rövidnadrágban és pólóban futottunk, a hóesésben. Mindenegyes pillanat csak még szörnyűbb lett, de ahogy a napok múltak, Lucy csak még elhivatottabb lett. Ezt becsültem benne.
A nagy napig már csak egy hetünk volt. A pontos és precíz terv tökéletesen meggyőzött minket arról, hogy Lucy értette, amit csinált. Nagyon is jól. Amikor az egyik álmatlan éjjelen azt mesélte, hogyan ejtett sebet a szülei gyilkosának arcán, felötlött bennem, hogy ugyanazon az éjjelen az én apám is vérzőarccal és dühvel telve ért haza. Mielőtt még az igazság, a fájó, de mégis igaz beismerés elkapott volna, én eltemettem agyam legmélyén, és hosszú évekig eszembe sem jutott. Csak az ahogy azon az éjjel Lucy elmenekült, miközben négy Mr. Breid alkatú üresfejű üldözte. De ő túlélte.
Ez egyfajta reményt keltett bennem, mondhatni már én is optimistán néztem előre. A terv egyszerű volt. Éjfél tájt kisurranunk a főfolyosóra, az egyik raktárban volt egy csapóajtó, ami egy alagútra nyílik. Ez elmegy egészen az intézet csatornájáig, ahonnan kimászva a hátsó kerthez jutunk. Na itt jön a neheze. A kerítésbe ugyanis áram van vezetve, de egy áram eltérítő spéci cuccal, aminek kimondhatatlan neve van – és amit még Josh szerzett valahonnan – ellehet intézni. De ez sem tart ám örökké, csak 10 percünk van és a riasztó megszólal, ugyanis csak eddig tudjuk megbuherálni. 10 perc alatt kijutni az intézet körletéből… röviden lehetetlen küldetés. De mi persze ennek ellenére – vagy épp ennek dacára – mégis megpróbáltuk.
Az utolsó nap mindfeszülten és kissé idegesen vártuk a nagy pillanatot. Úgy tűnt, az éjfél sehogy sem akart eljönni, de mikor az óra egyszer csak megütötte a várt percet, egyikünk sem bírt mozdulni a félelemtől. De Lucy eltökélten haladt előttünk. Mikor a raktárban lévő csapóajtó elé értünk, még egyszer hátrafordult, és megszólalt:
- Aki itt és most úgy dönt, hogy nem csinálja tovább, hanem inkább vissza megy, amit teljesen megértek, az most szóljon! – hangja elképzelhetetlenül más volt mint amit eddig bárki hallott tőle. – Nos?
Egyikünk sem mozdult, Lucy egy „Senki?” nézéssel végig pásztázta a társaságot, majd előre indult. Bár kételkedtünk, a terv mégis jól működött, kijutottunk a kerítésen, és egészen messze értünk, de egy meglepetés várt minket az útnál. Madame Jenkinson és Mr. Talley, a matematika tanárunk álltak egy csapat jólfésült egyenruhás idegen előtt. Egy tervrajzot fújdogált a szél az igazgatónő kezében. Azt a tervrajzot, amit még együtt készítettünk.
Lucy könnyes szemmel bólintott hátra, és bocsánatért esdeklő pillantása azt mutatta, hogy feladta. Csakis remélni tudtam, hogy nem örökre. Csakis remélni tudtam, hogy az a Lucy Reys, aki lelket öntött belém, még ott lappangott a szíve mélyén az elgyötört testében, és arra várt, hogy egyszer majd újra felvegye a harcot. Még a világ leggonoszabb, legkegyetlenebb dolga sem tántoríthatott volna el mellőle. Soha.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése