7. fejezet
Vége a tikoknak
Agyam képtelen volt a boldogságon kívül más érzést is felfogni. Adam csókja még mindig édességgel, töltöttel el gondolataimat és égette ajkaimat. Képtelenségnek tűnt hogy mindez valóság legyen.
Nem mertem kinyitni szememet, mert rettegtem, hogy az álom azonnal véget érne. De muszáj volt.
Még csak hajnal volt és Adam ott feküdt mellettem. Végtelen boldogság áradt szét testem minden egyes zugában. Hát nem álom volt. Az arca volt az egyetlen, ami gondolataim közt megtalálható volt. Minden vonásai olyan volt mintha egy félistent küldtek volna le közénk, hogy mellettem legyen. Teljesen tökéletes volt.
Halkan leszálltam az ágyról és lenge öltözékemben elindultam az erkély felé. Minden olyan gyönyörű volt. Boldogságom akkora volt hogy azt szavakba önteni nem lehetett. De minél tovább álltam kint egyedül annál jobban kezdett utat találni testembe a kétség. Minden pillanat élénken élt még a gondolataim közt. Nem meglepő módon eddig csak Adam vallomása járt a fejemben és persze az első csókja. De nem csak ennyit mesélt. Lassan játszottam le magamban azokat a pillanatokat, amikor feltárta előttem Oxnard legendáját.
Talán igaz vagy talán nem. E két lehetőség közt kapkodtam a fejem.
A hallottak egyre csak zsongtak a fejemben. A kétség beburkolt. De mégis mióta rájöttem a képességemre (mellesleg ez csak félnapja történt) azóta belülről valamilyen erőforrás adott nekem energiát. Mintha egy tengert hasonlítgatnál egy pohár vízhez. Képtelenségnek tűnt de végre önmagam lettem. Már határozottam eltudtam hinni, hogy különcnek tartottak. Volt is rá okuk. Magamban elgondolkoztam mennyi furcsa dolog történt itt velem. De a furcsa talán nem is a legjobb szó, inkább különös.
Ekkor néma sikoly szakadt fel belőlem.
- Csak nem megijesztettelek? – kérdezte Adam nevetve. Hangja csiklandozta a fülemet. Karjait körbefonta a derekam körül.
- Te? Megijeszteni? Ugyan már. Csak azt hittem alszol – közöltem vele nyugodt hangnemre váltva. Majd megfordultam és egy lágy csókkal kívántam neki jó reggelt.
Visszacsókolt. De nem sikerült elterelnie a gondolataimat. Eltoltam magamtól és bementem a szobába, hátrahagyva a romantikus erkélyt.
- Ness, valami baj van? – kérdezte Adam és elkapta a karomat.
- Emlékszel arra amit tegnap meséltél?
- Persze hogy emlékszem. De az csak legenda – felelt Adam higgadtan de a szeme másról árulkodott. Hazudott nekem.
- Valóban? – kérdezetem cinikusan, majd a lényegre tértem. – Nekem nem úgy tűnik. Tudod én elhittem.
Az arca eszméletlen gyorsasággal változott meg és a következő pillanatban már a falhoz szorítva álltam, előttem Adam állt és karjait a falhoz szorította hogy ne meneküljek. A szívem egyre őrültebb ritmust diktált, már nem is kellett volna sok hozzá hogy újra el ne ájuljak.
- És megtudhatom hogy miért hiszed el ezt a mesét?
Egy pillanatig haboztam aztán már folytattam is a válaszolgatást.
- Akkor most én mesélek egy történetet. Szeretnéd hallani? – kérdeztem felvonva egyik szemöldökömet.
Adam csak bólintott de aztán határozottan kérdezett vissza.
- Na és minek a története lesz ez?
- Nem minek hanem kinek. Az én történetemet fogod most hallani – mondtam majd elindultam az erkély felé hogy kitárjam életem könyvét egy olyan ember előtt akit alig ismertem egy hete. De ez nem számított.
Történetem alatt egy szót sem szólt. Mindent megtudott rólam. A különcről aki sehova sem tudott soha beilleszkedni. Eddig semmi különöset sem találtam abban hogy szinte minden legendát ismertem. A játékok amiket még ötévesként játszottam most értelmet nyertek. Most hogy elmondtam mindent és én is vissza emlékeztem mindenre végre rájöttem hogy a legenda amit Adam mesélt teljesen igaz volt. Az egész életem e körül forgott és én mégsem vettem észre.
- Tehát ezért hiszel ebben a legendában, és akkor a képességed is… - szólalt meg hosszú hallgatás után Adam. – Na és nem félsz?
Ez eddig eszembe sem jutott. A félelem nem tatozott az jelenleg érzett érzelmeim közé. De most elért a tudatomig így válaszolni tudtam.
- Igen.
Adam közelebb hajolt és ismét megcsókolt.
- Nem kell félned. Én itt leszek melletted – szavai megnyugtattak de nem teljesen. Minden amire rájöttem nyugtalanító volt. Nem tehettem ez ellen semmit.
*
- Majd később találkozunk. Érezd jól magad a lányokkal – búcsúzott Adam és mikor anyám nem figyelt újabb csókot lehelt az ajkaimra.
Még volt néhány órám indulásig ezért próbáltam minél hosszabbra húzni a pakolást. Ha nem koncentráltam volna minden bizonnyal igen hamar vissza tértek volna a gondolataim ahhoz az óriási rejtélyhez. Ki is vagyok valójában? Ez a kérdés szüntelen zakatolt a fejemben. Csak a válasz késlekedett.
Miután már nem tudtam tovább húzni a pakolást kiültem az erkélyre. Arra a helyszínre ahol órákkal azelőtt felfedtem életem minden titkát Adam-nek. De nem csak kettőnknek volt megbeszélni valónk. Magányomban visszaemlékeztem az „első látomásomra”. Amiben Mel szíve darabokra esett. De mégis talpra állt, még hozzá alig néhány perc alatt. A legfurcsább mégsem ez volt, hanem ami az után következett. Láttam magam előtt ahogy legjobb barátnőm egyetlen mozdulattal arrébb lökött egy óriási izomagyú barmot aki erre repült vagy harminc métert. Na ezt nevezik totál képtelenségnek.
Ekkor megszólalt a várva várt csengő. Egy dolgot azonnal eldöntöttem. Mindent megtudok erről a helyről, a legendákról, és minden titkot megtudok.
- Anya elmentem – kiáltottam a lépcső alján és már rohantam is kifelé.
- Hello! – köszöntek egyszerre Mel és Jess. – mitől vagy ennyire felspannolva?
- Én? Csak már nagyon vártam hogy gyertek, szinte szorít a négy fal.
- Nos akkor gyerünk, induljon a buli! – kiáltott fel Melanie és elindult lassú léptekkel.
Az este kellemes volt. Csak nevettünk, és jól éreztük magunkat.
De, csak míg el nem jött a lefekvés ideje.
- Ugye nem akartok még aludni? – kérdezte reménykedve Mel. – Hiszen még csak most kezdődik az este. Mit akartok csinálni?
Egy pillanatig gondolkodtam csupán, aztán akaratlanul is elindítottam egy fájdalmakkal teli lavinát.
- Miért nem mesélünk régi legendákat? Régebben sokat játszottunk ilyeneket Mel.
Mint akiket épp most világosítottak fel világ végéről úgy néztek rám barátnőim. De én is épp ilyen arcot vághattam saját hangom hallatán. Nem is tudtam mi a legjobb szó erre. Eltökélt. Igen ez volt az. Ha már beletaláltam a közepébe, akkor most nem hagyhattam abba. Nem. Itt volt az ideje, hogy mindent megtudjak. Semmi sem állhatott az utamba.
- Rendben, legyen. Ki kezdi? – kérdezte Melanie izgatott mosollyal az arcán, de sejtettem hogy nehéz volt azt oda varázsolnia. Legszívesebben azonnal kezdtem volna de most nem nekem kellett mesélnem. Most nekem kellett megtudnom mindent.
- Nos kezdhetnénk valami hazaival. Mondjuk Oxnard legendájával. Gondolom ti, ezt már kívülről ismeritek – mondtam szarkasztikusan.
- Szerintem ezt neked kell el mesélned Jessica. Nekem már a könyökömön jön ki de te még mindig izgalmasan tudod elmondani – kérlelte legjobb barátnőm a földön kuporgó Jess-t.
Nem kellett sokáig győzködni azonnal felállt és elindult az ajtó felé. Nem tudtam hova tart de követtem mögöttem Melanie-val. Szinte zombinak éreztem magam. Ahogy léptem, ahogy csak egy valamin járt az eszem, és hogy minden érzés kihunyt belőlem egyszerűen élőhalottá tett. Éreztem, hogy ezen az éjszakán valami olyat tudok meg aminek sohasem kellett volna kiderülni-e.
Jessica megállt egy kisebb fa ajtó előtt, majd hátra fordult hozzánk. Mel átnyújtott neki egy furcsa arany kulcsot. Mikor az ajtó kitárult hirtelen olyan rémület fogott el amit eddig még sohasem éreztem. Irreális érzésnek tűnt.
- Mégis mit csinálunk mi itt? – kérdeztem fojtott hangon, miközben az ajtó előtt toporogtam.
- Ugyan Ness, az ilyen történetekhez nem a kis rózsaszín Barbie-szoba való – gúnyolódott Jessica. Mióta ismertem (és ez nem volt túl hosszú idő) még soha sem láttam őt ilyenek. Rettenthetetlen volt. Mint aki semmitől sem fél.
- Nessie te még mindig félsz a sötétben? – vont kérdőre Mel. Nem hagyhattam hogy gyengének tartsanak. Inkább azonnal álarcot öltöttem és magabiztos hangon fojtattam.
- Nem! Én már nem félek a sötétben, csak meglepődtem hogy ilyen történetet fogok hallani, ez úgy tűnik mintha egy horror sztoriról lenne szó.
Nem kommentálták a válaszomat, ami jó jel volt. Elhitték a hazugságom. Halkan leültünk a padlás közepére. Körülöttünk minden antik volt, de ez nem lepett meg. Mindig is tudtam hogy Mel anyukája régiség gyűjtő. A szoba nem volt annyira rémisztő mint először hittem. Sőt most már inkább vonzott nem hogy elrémisztett volna. Jessica még vett egy mély levegőt aztán elkezdte a történetet pontosan onnan ahonnan Adam is indult.
Meg igézve hallgattam a legendát mely mintha belevésődött volna Jess agyába. Ő is ugyanúgy mesélt mint Adam. Mintha mindkettejüknek lett volna valamilyen titkuk amit mélyen magukba fojtottak. Mikor elértünk ahhoz a részhez aminél szerelmem megállt két barátnőm egymásra néztek, de aztán egy mély levegő vétel után Jessica folytatta:
- …Minden százévente a sötétség elindít egy harcot a fény ellen mely a végsőkig elmegy. Ilyenkor a Föld csatatérré válik és minden ember elpusztul. De a legenda úgy tartja hogy ezek mind olyan harcok amik megelőzik a háborút. Mely… a boszorkány mészárlások után … ötszáz évvel később történik. De ez csak afféle rémisztő sztori – kommentálta a történetet Jess. De mindhárman tudtuk hogy utolsó mondata hazugság.
Néhány percig némán ültünk még a holdfényes padláson. Mikor a lányok nem látták én felnéztem rájuk a sötétben és láttam néma beszélgetésüket. Ez már több volt a soknál.
- Na jó! Nekem itt lett elegem. Miért hiszi mindenki, hogy én hülye vagyok? – kérdezetem szinte ordítva a dühtől. – ne próbáljátok be magyarázni nekem hogy ez csak egy idióta rémtörténet. Látom az arcotokon hogy valami másról van szó. Amióta ide jöttem annyi furcsaság történt hogy az egyszerűen képtelenség. Például ami a tengerparton történt Mel. Hogyan tudtad olyan messzire lökni Steve-et?
Mindketten csak hallgattak én pedig egyre csak dühösebb lettem. De lassan a csend beszivárgott elmémbe és kezdett lenyugtatni. Miután már biztosan lehiggadtam Melanie megszólalt.
- Elhinnéd ha azt mondanánk hogy ez nem csak egy legenda? Ha azt mondanánk hogy ez a rideg valóság?
Nem feleltem. Mit is mondhattam volna. Hiszen ez a történet olyan abszurd olt hogy képtelenség lett volna elhinni.
- Na látod! Ezért nem mondtuk meg először… - kezdte volna a magyarázást Jess de én leintettem.
- Egy szóval sem mondtam hogy nem hiszem el. Melanie emlékezz a játékokra amiket kis korunkban játszottunk. És miután elmentél én lettem a különc. Sohasem találtam barátokat, ez voltam én.
A csend elviselhetetlenné vált és az éjjel egyre csak ijesztőbb lett. Csak ültünk és vártunk valamire. Talán egy csodára. De semmi sem jött. Majd azon kaptam magam, hogy már az álmaim vettek körül. De ezúttal már nem rémisztők, hanem egyszerűen varázslatos és lehetetlen dolgok karoltak fel a véget érhetetlen sötétségben.
Nagyon jó!!!!még...