A kék hold varázsa 3.fejezet

3. fejezet

Bajos ismerkedés

  Nem bírtam megállni. Szinte rohanva tettem meg azt a három száz métert, ami előttem volt. Amit eddig halványlilának láttam az már jóval sötétebben fénylett előttem. Lassan a hold is feljött hogy megkoronázza ezt a gyönyörű estét. El kellett ismernem hogy Oxnard egyszerűen gyönyörű hely.

  Nem is tudtam mennyi az idő, de nem is érdekelt. Csak figyeltem a körülöttem lévő gyönyörű természetet. Na New York-ban ilyet nem sűrűn láttam az már egyszer tuti. Elgondolkoztam, hogy mióta csak leszálltam a repülőről egy pillanatra sem tűnt fel a szürke köd. Talán már épp erre volt szükségem? Hogy eltávolodjak attól a helytől, ami biztosan nem volt a valódi otthonom? Na ezen már nem kellett gondolkodnom. Ez a hely úgy volt tökéletes, ahogy én láttam. Elképzelni sem tudtam ennél megfelelőbb helyet az újra kezdéshez.

  Semmi sem szűrődhetett át tökéletesen boldog gondolataimon. Még azt sem vettem észre, hogy időközben a sötétlila ég teljes feketévé változott. Lassan feltápászkodtam a földről, de a lábam még nem akart menni. Pedig biztos voltam benne hogy már lassan éjfél lesz. De abban is biztos voltam, hogy miért nem akartam még bemenni, lefeküdni. Mert akkor biztosan jött volna az az álom. Hiába is volt ez a hely minden boldogságom paradicsoma tudtam, hogy ez csak ma van így. Holnap jön az ismerkedés, aztán még itt van a félelem, attól hogy talán itt is különc maradok. Pedig milyen jó lenne egy jó kis tengerparti buli. Csak azt nem tudom kivel, jönnék. De ez már mellékes. Én eddig is jól megvoltam magamban.

  Elindultam befelé de ezúttal már elkaptam a hangokat, amiket eddig nem. Alaki a nevemet mondogatta volna? Na azt már nem hisz itt senki sem ismert. De mégis ez az én nevem volt.

  - Nessie? – kérdezte egy ismerős hang a távolban kissé hitetlenül.

  - igen? – kérdeztem vissza a karcsú alaknak, aki közeledett.

Mi? Az lehetetlen… Csak nem… de biz isten…

  - Melanie! – ezt már nem kérdésnek szántam, hanem felkiáltásnak.

Ő volt az. Életem legjobb barátnője. De mivel elköltöztek alsó után, már nem találkoztunk. Hogy ez nem jutott eszembe… hisz ők is Oxnard-ot mondtak.

  - Nem hiszek a szememnek Mel. Úristen hogy te milyen szép lettél. Olyan régen találkoztunk – folytak belőlem a szavak miközben ő halálra ölelgetett. Na ezt sem csináltam már nagyon régóta.

  - még te beszélsz. Néztél mostanában tükörbe? Őrületesen festesz – mondta mosolyogva, amit különös módon még a sötétben is láttam. Milyen fura hogy már az érzékeim is felerősödtek. Ez a hely nagyon fura dolgokat csinált velem. De ez engem most kicsit sem zavart.

  - de miért nem kerestél meg? – ordított rám de nem úgy mintha ideges lenne vagy dühös. Sőt inkább nagyon is boldognak tűnt. Pont, ahogy én.

  - Sajnálom igazad, van de, be kell, hogy valljam ma eléggé szét, vagyok esve, ezért ne is nagyon szemlélj végig.

  - Ha ilyen vagy szét csúszva milyen vagy tökéletes állapotban? – kérdezte nevetve egy sötét alak. A hangja némiképp megzavarta lelkem tökéletes nyugalmát.

  - Ness hadd mutassam be a barátomat Steve-et – mondta Mel.

  - Ó! Nem is tudtam, hogy van barátod. Akkor én nagyon le vagyok maradva - nevetgéltem magamban.

  - Nos ha minden nap így fogsz be jönni a suliba, akkor ez az állapot hamarosan megváltozik – válaszolt ugyanúgy mosolyogva Melanie.

  Az este ezután nagyon is szép irányt kezdett venni. Régi barátnőmmel egy percre sem maradtunk csendben elmesélte hogy van itt egy barátnője, aki kicsit visszahúzódó de nagyon jófej. Bár ez a nap tökéletes volt valamiért megint elfogott a rossz érzés. De ahogy csak tudtam inkább a boldogságra koncentráltam.          

  Időközben már elkúszott felettünk a hold és a világosság közeledett. Hiába nem aludtam már lassan másfél napja nem éreztem magam fáradtnak. A beszélgetés nagyon hosszúra nyúlt később pedig már nem csak hárman voltunk. Nagyjából a találkozás után csatlakozott hozzánk Melanie egyik ismerőse is akit Susan-nak hívtak.

  - Hello gondolom te vagy Vanessa! Ha tudnád mennyit mesélt rólad nekünk Melanie! Uh! – csak ennyit mondott majd kezet nyújtott felém.

  Mivel nem akartam megsérteni természetesen oda nyújtottam neki a bal kezemet de mikor kezünk összeért valami hihetetlen történt. Hirtelen a gyönyörű égbolton óriási hangrobajjal villám jelent meg. Szívem egy pillanatra kihagyott aztán mikor ismét Sue szemében néztem, mintha ugyanazt a félelmetes villámot láttam volna, ami az előbb az egész környéket halálra rémített. De aztán már valami más is feltűnt a szemében. Mintha azt várta volna, hogy megijedek tőle. Nos ebben nem talált megfelelő embert, mert én nem voltam az az ijedősfajta, sőt most még bátrabbnak éreztem magam, mint valaha, mintha kívülről körbe vett volna egy oltalmazó tűzkör. Bizonyára ez a tűz lobbanhatott meg a szememben is, mert Sue hirtelen elkapta a kezét. Szeme mintha szikrákat szórt volna, de én nem törődtem vele. Hagytam, hogy a boldogság szárnya tovább repítsen.

*

  A folytatás nagyon is jól sikerült. Négyen üldögéltünk a tengerparton a tűz mellett és csak meséltünk. Furcsálltam hogy Melanie-nak nem tűnt fel milyen néma beszélgetéseket folytatott előttünk Sue és Steve. Pedig nekem nagyon is szembetűnő volt. Bár azt meg kellett hagyni, hogy az én szemem mindig élesebb volt, mint az övé.

  Mikor azt hitték, hogy nem figyelem őket egyértelműen engem fixíroztak. Mégis mit akarnak ezek ketten? Miért nem vette még észre Mel hogy milyen furán, viselkednek?

  A kérdés áradat úgy ért el mintha megnyitottak volna egy csapot, és lehetetlenség lenne ismét elzárni. Magam is meglepődtem mikor Sue egy pillanattal később rám szólt.

  - Csak nem mész? – kérdezte némi gúnnyal a hangjában melyet biztosan csak én hallottam ki belőle. Célzásának hatására rájöttem, hogy már nem a földön ültem. Egy pillanatig még elgondolkodtam, mit kellene mondanom, hogy minél hamarabb eltűnhessek de, mégse bántsam meg Mel-t. mert be kellett vallanom magamnak, az vajmi keveset számított hogy másik két barátja megsértődik-e. Hiszen szemkontaktusuk annyira egyértelmű volt. Biztosan volt köztük valami. Vagy talán még most is tartott a kapcsolatuk Mel háta mögött? Dühöm Sue és Steve ellen szikrából óriási erdőtűzzé csapott át.

  Gondolatmenetem közepén ismét eszembe jutott hogy még válaszolnom kellett egy kérdésre. Arra hogy távozom-e. Szinte a semmiből eszembe jutott hogy másnapra már volt programom.

  - Bocsássatok meg de nekem most mennem kell. Holnap anyuéknak találkozójuk lesz apa egyik barátjával és a családjával, de előtte még szeretnék rendet tenni és kicsomagolni. Meg gondolom már anyu ideges, hogy hol vagyok. Majd hamarosan találkozunk. Sziasztok! – mondtam és sietve sarkon fordultam, de még meghallottam a többiek gyors elköszönését. A legfurább köszönés díját egyértelműen Sue mormolása kapta.

  - Hamarabb találkozunk, mint hinnéd!

  Utoljára még végig néztem a három ülő alakon. Steve épp a kulcstartójával babrált. Bizonyára ő is a távozást fontolgatta. Mel arca némiképp fáradtnak tűnt de biztos voltam benne, ha maradnék, akkor szívesen folytatná beszámolóit. Sue arcán pedig… Nem is tudom igazán milyen mosoly lehetett. Hosszú idő után találtam csak rá a megfelelő szóra. Kárörvendő. Tudta, érezte, hogy miatta húztam nyúlcipőt. És ez szórakoztatta. De szeme még jó pár éjjel viszontláttam az álmaimban.

                                                                           *                         

A hazafelé út hosszabbnak bizonyult, mint hittem. Próbáltam gyorsítani a tempón de lábaim irányíthatatlanokká váltak. Nem hallottam és nem is láttam a sötétségen kívül semmit. Csak egy érzés tartott ismét rabként maga mellett. A félelem. Hirtelen óriási szélvihar tört ki majd néhány pillanattal később már esőfüggöny vett körbe. Nem mertem volna megesküdni rá de, mintha három fekete köpenyes alak állt volna előttem. A félelemtől elvakultan indultam más irányba. Nem tudtam hová vezet az ösvény de, magabiztosan lépkedtem rajta.

Halványan érzékeltem hogy valamilyen parkban vagy erdőben lehettem. A vihar kicsit sem enyhült. Talán inkább erősödött. Mellékesen pedig már villámokat is láttam, mindről Sue szeme jutott eszembe.

  A szürke köd ismét mindent elborított körülöttem. Szívemnek már a dobogás is nehezére esett, tüdőm pedig nem tudta hogyan dolgozza fel a levegőt mely óriási vízözönnel került szervezetembe. Hiába nem voltam képes rendesen látni és hallani ösztöneim nem hagytak cserben. Valaki figyelt. Valaki követett. Nem fordultam meg hogy megbizonyosodjam felőle. Talán mert nem biztos hogy meg tudtam volna fordulni. Próbáltam szememet nyitva tartani de sohasem sikerült néhány pillanatnál hosszabb időre.

  Megálltam. Nem érdekelt semmi. Mély levegőt vettem majd kinyitottam a szemem de a meglepetéstől majdnem orra estem. Már nem az erdőt láttam.

  Gyönyörűen sütött a nap, esőnek semmi nyoma sem volt. A lélegzetem is elállt mikor megláttam saját magam, ahogy Melanie-val és egy másik lánnyal a tengerparton sétáltunk. Majd láttam, ahogy Mel megállt de a következő pillanatban már úgy rohant, ahogy csak bírt. Megállt egy szerelmes párnál és rájuk kiabált. Steve és sue volt az. A kép hirtelen elhomályosult és miután néhányat pislogtam megint az erdő közepén találtam magam. Mi volt ez? Álmodtam volna?

  Hirtelen meghallottam hogy valaki mögülem kiabált. Testem ezúttal már cselekedett. Megfordultam hogy megnézzem ki az de, időm már nem maradt hogy minden részletet meg jegyezzek. Ugyanis a következő pillanatban sok minden történt egyszerre. Először is megértettem mit kiabált a sötét alak felém.

  - Vigyázz! Menj onnan!

  Ezután felnéztem az égre még pont időben, ahhoz hogy lássam, miként töri le a villám a felettem lévő óriási ágat. Ösztöneim érezték hogy veszély közeledett.

Az ág egy óriási reccsenéssel zuhanásnak indult. Hiába közeledett a veszély még mindig nem mozdultam. Ekkor valami erősen megragadta a derekamat és kiragadott a halál óriási szakadékából.

  Agyam képtelen volt felfogni mi történt és mintha szívem felhagyott volna a dobogással. 

  - jól vagy? – kérdezte egy aggodalmas hang épp a fülemnél. Szívem azonnal őrületes dübörgésbe kezdett mikor megláttam megmentőm arcát.

  - Igen azt hiszem, jól vagyok - pihegtem.

  Gyorsan feltápászkodtam a földről de, az ismeretlen idegen nem engedte el a derekamat. Miután képes voltam minden részemet működésre késztetni felnéztem megmentőm arcába.

  - köszönöm hogy megmentettél. Amúgy a nevem Vanessa de nyugodtan szólíts Nessie-nek.

  - nagyon örülök, hogy segíthettem. Bár nem tudom elképzelni, mit kereshetsz ilyenkor itt az erdőben Nessie. Az én nevem pedig Adam. És azt hiszem némi segítségre, szorulsz. Ha gondolod, kikísérlek az erdőből – ajánlkozott mosolyogva.

  - azt hiszem, mostantól megleszek. Csak az eső zavart be egy kicsit de most már minden rendben lesz – tiltakoztam. Nem akartam hogy gyöngének lásson.

  - nos ezúttal jobban fogalmazok. Ez nem kérdés volt. Kötelességemnek érzem, hogy ki vezesselek innen – mondta incselkedve.

 - Ebben az esetben köszönöm.

Sétánk igazán kellemesen telt. Az erdő sűrűje már ritkult. Éreztem hogy bokám nem épp a megszokott formájában volt. Biztosan kibicsaklott. Az idő nem jelentett gondot számunkra. Bár ő faggatózott én ellenben semmit sem tudtam meg róla.

  - ez így nem fair. Te annyit kérdezel én, pedig csak válaszolok, mikor kérdezhetek már én is? – kérdeztem kissé felháborodottan.

  - majd a legközelebbi találkozáskor te kérdezel – ígérte. Majd egy kis időhallgatás után ismét megszólalt. – hanem bánod én most megyek, de ha esetleg még mindig szükséged lenne rám…

  - ugyan már látom a házunkat, és a közelben már nem nagyon vannak fák. Boldogulok – szakítottam félbe majd a házunk irányába fordultam hogy indulhassak.

  - rendben akkor jó éjt. És remélem minél hamarabb, találkozunk. Szia!

  - köszönöm és hidd el én is, nagyon remélem. Szia! – mondtam neki és az az érzésem támadt, hogy a találkozásunkra nem kell sokat várnom.

  Egy utolsó futó pillantást vetettem Adamre még a vállam fölött. Futva közeledett egy lány felé. Egy autó közeledő fénye megvilágította a lány arcát, aki egy fa tövében várta a találkozást megmentőmmel. Sue?! Ez egyszerűen hihetetlen volt. Már nem elég neki a legjobb barátnőm barátja. Elfordítottam tekintetemet róluk nem voltam kíváncsi semmilyen egyéb részletre. 

  Mikor házunk elé értem nagyon mély levegőt vettem és megfogadtam, hogy mikor bezáródik mögöttem az ajtó minden t elfelejtek amit Adammel beszéltem és kitörlöm őt memóriámból. Már ekkor tudnom kellett volna, hogy ez nem lesz ilyen könnyű.