A bosszú démona 5. fejezet

5. fejezet

Búcsú

Lucy:

  A bűntudat savként mardosta minden porcikámat. A felelőtlenségem és a makacsságom miatt beleráncigáltam a legjobb barátaimat egy őrült, eszement tervbe. Csak magamat vádolhattam. Bár a tervünk így is egészen jól sült el, végre Madame Jenkinson meghallgatott minket, és amikor mindent megtudott, azonnal elküldte Mr. Breid-ot. Mivel mi csak e miatt akartunk elszökni Madame Jenkinson úgy döntött nem ró ránk akkora büntetés, és még a szüleinket sem értesítette. Már akinek még éltek.

  Minden újra visszatért a régi kerékvágásba. Kelés, reggeli, tanórák, ebéd, délután szabadidő – nekünk igazából büntetésből segíteni kellett a konyhán -, vacsora és lefekvés. Egyszóval unalom a köbön. Mindaz ellenére amit tettem, a többiek nem haragudtak rám, pedig lett volna rá okuk. Beth izgatottan várta a 18. születésnapját, ami nem sokkal volt hamarabb Jay és az én szülinapomnál.

  A többiekkel elhatároztuk, hogy az intézet történelmében először szervezünk egy búcsú-születésnapi party-t. Egyetlen akadályunk Madame Jenkinson volt. Végül közös megegyezés után úgy gondoltuk, előnyösebb lenne, ha én és Jay beszélnénk az igazgatónővel. Amikor az ajtó előtt álltunk, szinte mindenem remegett, és abban sem volt biztos, hogy egyáltalán megtudok benn szólalni. Reflexszerűen a torkomhoz kaptam, hogy megbizonyosodjam róla az még a helyén van. Csak épp az eszem nem. Jay óriási vigyorral az arcán állt mellettem.

 - Elárulnád mi olyan vicces? Szeretnék én is nevetni – szólaltam meg bizonytalan, de dühös hanon. Tudtam, hogy rajtam nevetett és ez egy cseppet zavart.

 - Nyugi Lucy! Nem a legfelsőbb bíróság elé készülünk, csak Madame Jenkinson-hoz. És te is jól tudod, ha jó napja van kenyérre lehet kenni – mosolyogott és a vállamra tette a kezét.

  Mintha aprócska áramütés talált volna el azon a helyen ahol keze a őrömhöz ért. A mosolyából erőt merítve nyitottam be az ajtón.

*

  Megkönnyebbülten léptünk ki az igazgatónő irodájából. Amint eléggé messze eltávolodtunk Jay és én hangos nevetésben törtünk ki. Hangunk visszhangzott a néma falakon. Madame Jenkinson különösen jó ötletnek tartotta Beth búcsúztató buliját, egyetértett abban, hogy Beth ezt megérdemli.

  Ezekután rohamosan elkezdtük a tervezgetést. Amikor Beth elment zuhanyozni, vagy csak lement egy kicsit futni az udvarra, mi minden percet kihasználtunk Kimmy-vel és Ann-nel. Jay is gyakran csatlakozott hozzánk, míg Josh és néhány fiú folyamatosan Beth-t figyelte. Semmit sem ronthattunk el.

  Ahogy egyre csak közeledett a buli estéje egyre izgatottabbak lettünk, de senki sem kotyogta el a buli ötletét. Épp így volt minden olyan izgalmas. Nem emlékeztem az életemből egyetlen olyan pillanatra sem, amikor ennyire izgatott lettem volna. Valójában azért nem, mert minden emléket eltemettem mélyen magamban. Már csak a jövő érdekelt, mi értelme lett volna a múlton rágódni. Ami volt az elmúlt, nem lehetett rajta változtatni.

  Igyekeztem minél jobban a bulira koncentrálni, hogy még csak eszembe se jusson, hogy én mit fogok csinálni, ha betöltöm a tizennyolcat. Nem volt értelme ezen gondolkodni, végül is, gondoltam magamban, Majd kitalálunk valamit Jay-jel közösen. És ez volt életem legnagyobb tévedése.

  Eljött a várva várt péntek. Mindannyian korán keltünk, és igyekeztünk nem feltűnően távol tartani Beth-t a Nagy teremtől. A tökéletes figyelem elterelés egy csajos beszélgetés volt. Míg mi azon nevetgéltünk, hogy mennyi hülyeséget csináltunk az elmúlt években, gyakran nézegettem az ajtó felé, azon aggódva, hogy vajon hogy haladnak a fiúk. Igaz megbíztam Jay-ben, de tudtam, ha valamit jól akarunk csinálni, azt saját magunknak kell véghez vinni. Kimmy sokszor észre is vette és jó erősen bokán rúgott, pont, úgy ahogy én tettem volna a helyében.

  A délelőtti órák gyorsan teltek, és a délutáni beszélgetés is úgy múlt el, hogy észre sem vettük, hogy közben besötétedett. Megszólalt a vacsoracsengő. Beth csillogó szemeiből ki tudtam olvasni, hogy ezt a vacsorát sosem felejti majd el. És mi erről gondoskodtunk is alaposan.

  Amikor a Nagy terem ajtajához húztuk Beth-t, azt hazudva, hogy az étkezőben a kicsik valamit felgyújtottak és a füstjelző elárasztotta az egész termet, szegény lány még semmit sem sejtett. De mikor kinyílt az ajtó… a szeme felragyogott, arcán olyan fényes mosoly tükröződött, mint a nap. Felemelő érzés volt látni, hogy minden amit elképzeltem, ugyanúgy valósult meg. Beth olyan erősen ölelt át minket, hogy azon is elgondolkodtam, nem tört-e el valamim. Jelen pillanatban vettem volna észre.

  Miután elengedett minket, könnyes szemmel tovább libbent, én pedig egy óriási „köszönöm” mosolyt küldtem Jay felé, aki épp felém tartott. Elkezdődött Beth utolsó éjszakája velünk. Ekkor még egyikünk sem gondolta volna, hogy nem csak neki lesz ez az utolsó éjjel az intézetben.

Jay:

  Amikor megláttam Lucy meglepett és elégedett pillantását, minden kételyem elszállt, annak ellenére, hogy volt egy-két változtatás, mégis igyekeztem mindent az ő elvárása szerint intézni. Végül is bevált. Beth még soha sem tűnt annyira boldognak, mint azon az estén. A buli hajnali kettőig tartott, majd Madame Jenkinson helyett maga Beth függesztette fel a bulizást.

  Másnap reggel alig bírtunk felkelni, így az lett a tanulság, hogy nem jó dolog hajnalig bulizni. Ezt egy életre megjegyeztem. Beth mindenét összepakolta Madame Jenkinson pedig annyira megszerette, hogy bérelt neki egy sofőrt, aki bárhova elfuvarozhatta őt. Csak kevesen tudták, de Beth úgy döntött leérettségizik egy neves gimnáziumban, utána pedig beadja a jelentkezését a jogi karra. Egyikünk sem beszélte le. Addig is a nagynénjéhez költözik.

  Amikor épp könnyek között búcsúzkodtunk a kapunál, szinte egyszerre pillantottuk meg a tűzvörös Porshe-t. Abban mind biztosak voltunk, hogy az igazgatónő nem ezt bérelte ki Beth-nek. És nem is tévedtünk, mert nem egy sofőr szállt ki a volán mögül, hanem Dylan Peters.

  Látszottak az arcán a ráncfelvarrás jelei, de a vágás hege még mindig „díszítette” az arcát. Ahogy megláttam felötlött bennem a kérdés: Melyikünkért jött? Nos nem gondoltam, hogy értem, hisz legutóbb, mikor itt járt még csak nem is köszönt, de mivel akkor Lucy is kifejezte nemtetszését felé, ebben is kételkedtem. Ahogy elindult felénk, pillantásom találkozott Lucyé-val, amiben a fájdalom mély tengere terült el.

 - Madame Jenkinson, maga gyönyörűbb mint valaha – hízelgett Dylan, mire én köpni tudtam volna, és láttam, hogy az igazgatónő sem volt vevő a dicsőítő szavakra. Mikor Dylan idehozott engem, majd később Lucy-t mindketten rácáfoltunk állításaira, miszerint lázadó és őrült kölykök vagyunk, akiknek egy gumiszobában lenne a helyük. Az igazgatónő rájött a hazugságokra, és az évek során igencsak megkedvelt minket.

 - Minek köszönhetjük a látogatást, ezen a szép és boldog napon, uram? – kérdezte gúnyosan a hölgy. Ez az oldala roppantul tetszett nekem, és nagyon feldobódtam tőle, míg meg nem hallottam a válaszát.

 - A fiamért jöttem. Hamarosan betölti a tizennégyet, és készülhet a középiskolára. Szeretném, ha egy neki való iskolában tanulhatna – válaszolt Dylan, a „neki való” kifejezésre téve a hangsúlyt.

  Dylan életében először tényleg a fiaként nézett rám, és ezt még én sem tagadhattam, míg Beth és Lucy még mindig kővé dermedve álltak egymás mellett. Dylan egy kósza pillantást sem vetett Lucy-ra, de engem szinte… csodáló szemekkel bámult.

 - Mennyire megnőttél Jay! Istenem de nagy lettél, de mintha kicsit túl sovány lennél, beteg vagy fiam? – kérdezte aggódva Dylan, és ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nem tudtam elhinni, apám végre teljesen tisztában volt a ténnyel: én voltam a fia. Ezúttal én éreztem úgy, hogy megfogok bolondulni, mint jó pár évvel ezelőtt ő.

  Madame Jenkinson beinvitálta Dylan-t az irodájába, és egy gyors öleléssel jelezte Beth-nek, hogy ideje elbúcsúznia tőlünk. Nagyon reméltem, hogy egyszer, majd évek múlva újra találkozunk. Ki tudja, gondoltam magamban, talán ő lesz a jövő sztár ügyvédje. Miután az autó elhajtott, Beth még sokáig integetett nekünk.

*

  Amikor ránéztem Lucy-ra, elfogott az aggódás, még fehérebb volt mint valaha könyörögve nézett rám. Sietve odaléptem mellé és átöleltem. Égetett a vágy, hogy megsimogassam a haját, majd az arcát, de ezekről sürgősen letettem. Oda hajoltam hozzá, és a fülébe suttogtam:

 - Nem fogok elmenni, ígérem. Bármit is mond, én itt maradok… veled – a a hangom remegett. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam mit tenni. Lucy felemelte a fejét a vállamról, és azt suttogta:

 - Ígéred? Tényleg nem fogsz egyedül hagyni? – kérdezte és én határozottan bólintottam, és még jobban magamhoz szorítottam.

  Megláttam Dylan-t kilépni az irodából, ezért arrébb toltam Lucy-t Kimmy-hez, és megkértem, hogy vigye őt föl, de Lucy inkább az udvar felé hátrált. Meg tudtam őt érteni, én is alig kaptam levegőt.

  Dühösen lépkedtem Dylan felé, míg az igazgatónő szomorú és kérlelő pillantással nézett rám. Nem tudott megnyugtatni. Nem volt semmi, ami lecsillapíthatott volna, hisz épp attól az egy embertől akart elszakítani, akit tisztaszívemből szerettem. Ő volt a legjobb barátom, mindig mellettem volt, megértett engem, törölte a sebeimet, amikor azok újra és újra kivéreztek. Ez nekem éppen elég indok volt arra, hogy szeressem.
  Erősen csaptam be magam mögött az ajtót, ami néhány másodperccel később újra nyikorogva nyílt ki. Az apám szinte könnyes tekintettel ült le elém és mélyen a szemembe nézett.

 - Fiam, tudom gyűlölsz és nem is hibáztatlak érte. Az elmúlt években egyre rosszabb döntéseket halmoztam fel, de most már észhez tértem. Már bánom mindazt amit veled és az anyáddal tettem… Tudom, most azt hiszed hazudok, de én szerettem őt, az életemnél is jobban. Nem tudod elképzelni, mekkora fájdalmat okozott a halála, az késztetett az őrület szakadékjának szélére. Tudom, ez nem kifogás, de mégis kérlek, bocsáss meg nekem! – szavai együttérzést, megbánást, szomorúságot, de legfőképp igazságot sugároztak felém. Most nem hazudott. Minden ami mondott, végre teljesen őszinte volt, semmi tettetés, és talán pont ez ösztönzött arra hogy felé hajoljak és átöleljem.

  Észre sem vettem, hogy egyik pillanatról a másikra, már az autóban ültem, és Dylan éppen beindította a motort. Azután, a legutolsó utáni pillanatban, amikor már késő volt meg láttam Lucy-t aki épp a hátsó kert felől rohant felénk. Szemei vörösek voltak a sok könnytől, és amikor meglátott jéggé dermedve csak egyetlen szót suttogott:

 - Hazudtál!

  Csak ezt mondta, de tudtam, hogy semmilyen más szó nem hatolt volna ekkorát a szívemre. ami még több éven át is a legjobban fájt, az az volt, hogy még csak egyetlen óráig sem tudtam megtartani az ígéretem, túl gyönge voltam. És ez a gyengeség, - és nem Dylan – szakított el Lucy-tól. Azt hittem, talán mindörökre.

Puszi :Bella

A bosszú dámona 4. fejezet

4. fejezet

Szökés

Lucy:

  Az első találkozásunk után Jay figyelmes volt velem. Bár eleinte nem is tudtam, hogy ő az a Jay, aki a fiúk vezetője, miután megtudtam sem változott a véleményem róla. Olyan volt, mint én és ez tetszett. Voltak hosszú esték, amikor megállás nélkül csak beszélgettünk, és beszélgettünk. Jól esett a figyelmessége. Régen éreztem magam annyira élőnek, mint mikor Jay közelében voltam.

  Az érkezésem mindenkit meglepett, és mikor később megtudtam, hogy ők mindvégig annak szurkoltak, hogy engem ne tudjanak elkapni, a szívem örömében repülni tudott volna. Eleinte rettegtem azoktól a percektől, óráktól, napoktól, évektől, amiket az intézetben kellett töltenem, de felesleges volt. Soha sem voltam annyi barátom, mint az ott töltött éveim alatt.

  Jay és én napokon keresztül csak azt taglaltuk, hogyan tudtam elbújni a zsaruk elől. Elmeséltem neki, azt az egy évet, amíg Gledis segítségével a lombházban húztam meg magam. Elmeséltem könnyes szemmel, hogy öt idegen tört be a lakásunkba és megölték a szüleimet. Dylan Peters-ről egy szót sem szóltam.

  Később a meséim után Jay is elmesélte az ő történetét, amiből meglepő módon érdekes következtetéseket vontunk le. A végzet úgy rendelte, hogy az ő jószívű dadus, aki felnevelte Jay-t az én jótevő angyalom, Gledis volt. Majd villámcsapásként ért a kellemetlen információ. Jay Dylan fia volt.

  Egyszerre sajnáltam a fiút, és zokogtam magamban. Egy újabb rossz vicc volt ez az élettől, de én nem nevettem rajta. Napokig csak sírtam újra a gondolattól, hogy a szüleim gyilkosa még mindig szabadon járt, és hogy én pont az ellenségem fiával kötöttem életre szóló barátságot.

  Nem tagadhattam, hogy az érkezésem nagyváltozásokat hozott az intézet életében. Néhány hónap alatt én is csatlakoztam az „amazonokhoz”, és hamarosan már én voltam a lányok vezetője. A Jay és köztem kialakult barátság pedig összébb húzta két tábort. Új barátságok szövődtek – az idősebbek körében pedig plátói szerelmek is viszonzásra leltek -, így olyanok lettünk, mint egy nagyon nagycsalád. Az évek csak röpültek, mi pedig csak néztük, ahogy a barátaink elmentek, majd újak jöttek.

  Négy hosszú év elteltével is minden ugyanolyan maradt. Beth már a szabadulás utáni életét fontolgatta. Főiskolára akart menni, jogot szeretett volna tanulni. Szép, de lehetetlen álom volt ez. Én még csak bele sem gondoltam, hogy az intézet után, milyen életet akartam. Ritkán lehetett egy nevelőintézetben felnőtt gyerekből ügyvéd. Bár a tanáraink mind azt állították, hogy a kinti világban ugyanúgy megálljuk majd a helyünket, mint a többiek, a többség inkább nem reménykedett, tudtuk, hogy a tanárok csak azért mondták ezt, mert jó szívűek voltak, és megértettek minket. Egy kivételével.

  Nem sokkal később hogy betöltöttem a 12. születésnapomat – Jay és én egyszerre tartottuk -, új tanár érkezett hozzánk. A tesi tanárunk, aki legtöbbször hagyott minket játszani, elköltözött, így jött helyette Mr. Breid. Eleinte mind rettegtünk tőle. Kopasz feje fényesen ragyogott, a néha előtűnő napfényben, izmai úgy domborultak, mint egy kommandósnak. Később úgy tűnt, nem is olyan borzalmas. A lányokkal egész kedves volt, és a fiúkat sem tornáztatta agyon. De idővel túlzásokba esett. Simogatott minket és odaültetett maga mellé, éreztük mi, hogy ez így nagyon nem jó, de nem mertünk szólni Madame Jenkinson-nak. Mikor a lányok többsége ellenkezni kezdet, akkor jött a pokol evilági formája. 

  Minket akaratunk ellenére is a szertárba cipelt, a fiúkat pedig ütötte, és azt mondogatta, hogy a fájdalomtól lesznek erősebbek. Kezdetben csak fogdosott minket – legtöbbször Beth-t, mivel ő volt a legidősebb, aztán engem Kimmy-t és Ann-t -, de az időelteltével, mást is akart.

  Egyik éjjel, mikor Jay sebeit tisztítottam, és kötöztem be, régi hegeket is észrevettem a hátán. Bár nem kérdeztem rá, tudtam nagyon jól, hogy erre csak egy ember volt képes. Dylan.

Akárhogy próbáltuk, kiverni a fejünkből, ő mindig visszafurakodott.

  Ahogy a hónapok teltek, a helyzetünk is egyre rosszabb lett. Madame Jenkinson észrevette az egyre fogyatkozó erőnket, és a sebeinket, de nem kérdezett, és nem is tett semmit. Mikor egy pénteki napon Mr. Breid túlment a legvégső határaimon, új lépésre szántam el magam, és újra feléledt bennem a régi Lucy Reys. Az a fiatal lány, akinek nem volt lehetetlen, aki minden akadályt elhárított maga elől. Az Igazi Lucy újra készen állt egy bomba biztos tervvel.

Jay:

  Bár magam sem bírtam Mr. Breid erőszakos jellemét, és a bántalmazásos dühkitöréseit, soha sem döntöttem volna úgy, mint Lucy. Eleinte az ötlete szörnyen megrémisztett, de nem csak engem hanem Beth-t, Kimmy-t, Luke-ot, Ann-t, és Josh-t is. Mi heten csináltuk volna végig a balhét, de ez nem volt túl jó ötlet. Egy szökési kísérlet a Sunrise-ból egyenlő volt a biztos halállal. De ott volt nekünk egy nem is apró tényező. Lucy Reys. Hisz ő volt a csodagyerek, épp ezért bíztunk, mind benne.

  Minden nap egyre rosszabb lett, míg már a kimerüléstől többen ágynak estek, de Madame Jenkinson még ezt sem akarta észre venni. Nem akarta beismerni, hogy egy pszihopata benga állatott hozott, hogy a gyerekeknek – akiknek a nagy része, még a tizennégyet sem töltötte be – testnevelést tanítson. Mondhatom röhejes volt.

  Míg a madame az irodájában a székében ült a melegben, mi télen is egy szál rövidnadrágban és pólóban futottunk, a hóesésben. Mindenegyes pillanat csak még szörnyűbb lett, de ahogy a napok múltak, Lucy csak még elhivatottabb lett. Ezt becsültem benne.

  A nagy napig már csak egy hetünk volt. A pontos és precíz terv tökéletesen meggyőzött minket arról, hogy Lucy értette, amit csinált. Nagyon is jól. Amikor az egyik álmatlan éjjelen azt mesélte, hogyan ejtett sebet a szülei gyilkosának arcán, felötlött bennem, hogy ugyanazon az éjjelen az én apám is vérzőarccal és dühvel telve ért haza. Mielőtt még az igazság, a fájó, de mégis igaz beismerés elkapott volna, én eltemettem agyam legmélyén, és hosszú évekig eszembe sem jutott. Csak az ahogy azon az éjjel Lucy elmenekült, miközben négy Mr. Breid alkatú üresfejű üldözte. De ő túlélte.

  Ez egyfajta reményt keltett bennem, mondhatni már én is optimistán néztem előre. A terv egyszerű volt. Éjfél tájt kisurranunk a főfolyosóra, az egyik raktárban volt egy csapóajtó, ami egy alagútra nyílik. Ez elmegy egészen az intézet csatornájáig, ahonnan kimászva a hátsó kerthez jutunk. Na itt jön a neheze. A kerítésbe ugyanis áram van vezetve, de egy áram eltérítő spéci cuccal, aminek kimondhatatlan neve van – és amit még Josh szerzett valahonnan – ellehet intézni. De ez sem tart ám örökké, csak 10 percünk van és a riasztó megszólal, ugyanis csak eddig tudjuk megbuherálni. 10 perc alatt kijutni az intézet körletéből… röviden lehetetlen küldetés. De mi persze ennek ellenére – vagy épp ennek dacára – mégis megpróbáltuk.

  Az utolsó nap mindfeszülten és kissé idegesen vártuk a nagy pillanatot. Úgy tűnt, az éjfél sehogy sem akart eljönni, de mikor az óra egyszer csak megütötte a várt percet, egyikünk sem bírt mozdulni a félelemtől. De Lucy eltökélten haladt előttünk. Mikor a raktárban lévő csapóajtó elé értünk, még egyszer hátrafordult, és megszólalt:

 - Aki itt és most úgy dönt, hogy nem csinálja tovább, hanem inkább vissza megy, amit teljesen megértek, az most szóljon! – hangja elképzelhetetlenül más volt mint amit eddig bárki hallott tőle. – Nos?

  Egyikünk sem mozdult, Lucy egy „Senki?” nézéssel végig pásztázta a társaságot, majd előre indult. Bár kételkedtünk, a terv mégis jól működött, kijutottunk a kerítésen, és egészen messze értünk, de egy meglepetés várt minket az útnál. Madame Jenkinson és Mr. Talley, a matematika tanárunk álltak egy csapat jólfésült egyenruhás idegen előtt. Egy tervrajzot fújdogált a szél az igazgatónő kezében. Azt a tervrajzot, amit még együtt készítettünk.

  Lucy könnyes szemmel bólintott hátra, és bocsánatért esdeklő pillantása azt mutatta, hogy feladta. Csakis remélni tudtam, hogy nem örökre. Csakis remélni tudtam, hogy az a Lucy Reys, aki lelket öntött belém, még ott lappangott a szíve mélyén az elgyötört testében, és arra várt, hogy egyszer majd újra felvegye a harcot. Még a világ leggonoszabb, legkegyetlenebb dolga sem tántoríthatott volna el mellőle. Soha.