Starlight 4. fejezet

4. fejezet

Bizonytalanság

 - Jobban vagy? – kérdezte Adam, miután nagyjából két órán keresztül csak néztem ki a fejemből. Amióta meghallgattam az üzenetet a világ már csöppet sem érdekelt. Csak az a hívatlan vendég akit a szüleim hoznak majd. Három okom volt, arra hogy ki legyek akadva.

  Először is gyűlöltem a meglepetéseket, főleg akkor, ha ez a meglepetés éppenséggel egy ember volt. És ha nem értettem félre, mert minden bizonnyal nem egy kutyát akartak hazahozni, egy ismeretlen embert „szállítanak” haza a szüleim.

  Másodszor most nem volt itt az ideje, hogy valaki befészkelje magát a családunkba. Épp most amikor minden annyira szép és jó volt. Minden kezdett a helyére kerülni az életünkben.

  Harmadszor pedig három nappal ezelőtt egy csapat boszorkány, varázsló, vámpír, és még kitudja milyen lények voltak itt. Mérget mertem volna venni rá hogy nagyrészük még ebben a szent pillanatban is a közelben ólálkodott. Emellett három nappal ezelőtt kis híján majdnem meghaltam. Ma pedig a legjobb barátnőmet kellett hazahoznom a sellők birodalmából.

  Így belegondolva a lista igencsak hosszú volt, s érveim igen meggyőzőek. Ohhh… és persze hadd ne felejtsem el azt az aprócska tényezőt, hogy mindössze egy kis időt szerettem volna kettesben tölteni a félvámpír barátommal. Ez most meghiúsulni látszott.

 - Őszintén el kell ismernem, nem vagyok jobban – jegyeztem meg. Adam arca nagyon ideges és aggasztó volt. Valahogy mindig talált alkalmat, arra hogy miattam aggódjon. Ezúttal én tökéletes indokot adtam neki. - Amit azon az üzeneten hallottam kicsit sem volt olyan kellemes. Valahogy mindig történik valami ami felidegesít - válaszoltam dünnyögve, az utolsó mondatot pedig már csak magamban.

 - Mondd, miben segítsek - kérlelt Adam. Most legszívesebben felképeltem volna.

 - Nem kell a segítséged - hangom talán túl erősködő volt, mert Adam arca aggódóból dühösbe ment át. Tudtam, hogy ami történt nem az ő hibája volt, mégis hirtelen mindenre dühös voltam. - Ne haragudj! Mindez csak azért van, mert nem tudok bele törődni, hogy egy idegen beteszi a lábát a házunkba.

 - Tudom, de értsd meg, én itt vagyok. Ketten kiderítjük ki ez - nyugtatott. - Már tudom is hogyan tereljem el a figyelmedet - mondta mosolyogva és közelebb lépett. Ajkai messze sodorták a néhány pillanattal azelőtti reménytelen gondolataimat. Minden onnan folytatódott ahol az a bosszantó üzenet megszakította kellemes esténket.

*

  Bár az egész ház a miénk volt, mégsem hagytuk, hogy vágyaink úrrá legyenek rajtunk. Ahogy az idő telt észre sem vettük hogy újra éjszaka volt. Bár semmit sem csináltunk egésznap csak egymást öleltük és csókolóztunk, a fáradtság kiült arcunkra. Az elmúlt napok igen fárasztóak voltak, ezt nem tagadhattuk. Ahogy a percek teltek az álom is elnyomott bennünket.

  Ebben az állapotban sohasem hittem volna hogy még lehetnek rémálmaim, de megtörtént. Bár Siena meghalt, valami azt súgta, még nincs vége. Így túl egyszerű lett volna. Hisz nem haltam meg, ami igencsak hihetetlen volt, mert több száz évig azt hittük a Vidamuerte szúrása halálos. Nos mi is tévedhetünk. De valami így sem stimmelt a helyzetben.

  Minél jobban gondolkodtam, annál jobban megfájdult a fejem. Érdekes volt hogy csupán a gondolkodás is mekkora megerőltetést igényelt. Soha sem tartottam magam olyan okosnak, de azért ennyire „buta” sem voltam.

  - Áhhh… - dühödtem fel, és próbáltam kikászálódni az ágyból. Adam mellettem feküdt és mélyen szuszogott. Ha nem lettek volna bizonyos dolgok amik igencsak zavartak, biztos hogy sohasem keltem volna fel, emellől a félisten mellől.

  Idegesen leszaladtam a földszintre, a konyhába, hogy valamivel lenyugtassam magam. CSOKI! Na igen, ez volt az egyetlen dolog ami még a legszomorúbb és kilátástalanabb helyzetekben is mosolyt csalt az arcomra. Csak egy bibi volt. Anya még mindig megrögzötten elrejtette, és sejtelmem sem volt róla, hogy hova.

 - Ha csak ezen múlik – dünnyögtem, és rákoncentráltam a kedvenc csokimra. Fehércsokoládé barack krémmel.

  Az érzékeim hirtelen kitágultak és mintha csak röntgen szemem lett volna, észrevettem egy kis dobozt a porcelán tányérok mögött. Halkan odahúztam a széket és kivettem a kis „csodaládikót”.

 - Igen! – suttogtam és átadtam magam a csoki édes ízének. Végre volt valami ami tökéletesen megnyugtatott, persze csak Adam csókjai után.

  Az óra hajnali hármat mutatott, de én nem voltam álmos. Inkább kimentem a hátsó udvarra és leültem a hintánkba. A gondolkodás itt már kevésbé volt megerőltető. Behunytam a szemem és csak hagytam, hogy ezúttal a gondolataim maguktól szárnyaljanak.

  Minden második kérdés ugyanaz volt. Ki az akit a szüleim magukkal hoznak? De voltak bizonyos kérdések amiket nem tettem még fel senkinek. Például, mégis milyen varázslattal sikerült megtörniük a Videmurte hatását? Mi történt azután hogy én és Siena „meghaltunk”. Mi…?

  A kérdéseim száma végtelen volt, míg a válaszok száma kissé kevesebb. Mondjuk, olyan nulla körüli értékű lehetett. Hiába is vágytam arra hogy minden megoldódjon magától, ez csak gyerekálom maradt. Ideje volt felnőnöm, minden téren. Először is, mert mostantól a dolgok úgy nem oldódtak meg hogy csak oda szaladok anyuhoz és elbújok mögé. Másodszor, ha a koromat néztük, ami már a kerek 500-nál tartott, akkor ideje volt érett nőként viselkednem. Fel kellett készülnöm arra, hogy bárki is jön, én akkor is önmagam leszek, csak épp kicsit másképp.

*

  Hogy hogyan kerültem fel ismét a szobába az ágyamra, arról fogalmam sem volt. De persze tippelni én is tudtam.

 - Adam… - sóhajtottam mikor megláttam az ágyam mellett egy nagy tányér reggelit és egy csésze forró teát. Adam mostanában azon igyekezett hogy leszokjak a kávéról, többé-kevésbé sikeresen.

  Amikor felkeltem, meg hallottam a földszintről érkező ijesztő hangokat. Azon kaptam magam, hogy még igazán el se döntöttem, hogy le akarok menni, mikor lábaim már lefelé vittek a lépcsőn. Ezúttal az „ijesztő hangok” nem ordibálást és véres csatát foglaltak magukba, hanem tányér törést, porszívó hangot és hangos káromkodást.

 - Adam, elárulnád mi a fenét művelsz hajnali tizenegykor? – pillantottam az órára, majd amikor én is felfogtam a saját mondatomat, azonnal felkaptam az órát ami egyben naptár is volt. – Az nem lehet hogy ilyen sokáig aludtam volna – dünnyögtem. – Nem hiszem… de még mindig nem feleltél a kérdésemre.

 - Ness, péntek van – magyarázta Adam, és várta hogy én megértsem, de nem történt semmi. - Úgy egy órája hívtak a szüleid, hogy négy óra körül érkeznek.

  Én csak néztem rá majd az órára, és hirtelen elért az a bizonyos Ahaaa-élmény. Adam nem szólt egy szót sem, csak várta én mit fogok mondani, de még magam sem tudtam, mit is szóljak mindehhez. A péntek gyorsabban ért el minket, mint hittem volna. Majd agyam okosabb és talpraesettebb része magához tért és átvette felettem az irányítást. Csöngettek.

 - Mire vársz Adam? Tapsra? Folytasd, majd én kinyitom – osztottam ki a parancsot mire Ad csak elmosolyodott.

 - Szia, Nessie! – üdvözölt Will és Jess. – Gondoltuk átugrunk kicsit. Mi újság…? – kérdezte Jess, de a mondat második része belészorult mikor észre vette a serényen porszívózó Adamet a nappaliban. – Le maradtunk valamiről?

 - Nos mindössze annyiról, hogy a szüleim körülbelül négy órakor érnek haza, és persze ahelyett hogy valami ajándékot hoznának nekem, hoznak egy vendéget – magyaráztam, és a hangom olyan volt mint egy ötéves kislányé aki nem alvós babát kapott karácsonyra, hanem egy hörcsögöt.

 - Ó… na és ki ez az idegen? – kérdezte Will, mivel Jess láthatóan eltöprengett. Erről eszembe jutott, milyen jó lett volna ha annak idején rendesen megtanultam volna  a gondolatolvasást. De még nem volt késő, mosolyodtam el magamban.

 - Na igen, ezt én is nagyon szeretném megtudni – válaszoltam. – De most cseppet sincs időm ezen gondolkodni, mivel a ház úgy néz ki mint egy csatatér, és ha anyám meglátja, a legkisebb gondom lesz az hogy ki is az a „vendég”.

 - Érdekes… - dünnyögte Jess, és kísértetiesen hasonló szemekkel nézett rám mint mikor Melanie gyanakodott. – Még tegnap nem volt ekkora felfordulás.

  Ekkor esett le a tantusz, mire mind Will és Jess, mind Adam is elkezdett nevetni.

 - Ma egy cseppet lassabb vagyok, mint általában – csatlakoztam én is a nevetésükhöz.

 - Csak egy kicsit… - mosolygott rám Jess, még mindig rajtam tartva a „tudom, mit tettél tegnap este” nézését. – Nos ha már itt vagyunk, talán segíthetünk is.

 - Nem hangzik rosszul – egyeztem bele azonnal. – Öhm… Will Adam, ti ide lenn tegyetek rendet a nappaliban, és talán nem ártana, ha Adam reggeli kreációjának a termelését is eltüntetnétek a konyhában – jegyeztem meg, mire Adam arca kissé búsabb lett. Közelebb léptem hozzá, és egy lágy csókot leheltem az ajkaira. – Köszönöm a reggelit.

 - Ezentúl gyakrabban főzők majd neked, ha ilyen finom a köszönet – suttogta.

 - De aztán majd irány mindig a konyhába lekaparni az odakozmált tükörtojást – nevettem fel, mire Adam szeme elkerekedett én pedig szemeimmel a konyhapulton lévő tepsire pillantottam. – Sose hagyd szem előtt a bizonyítékot.

  A válasz csak egy „megjegyzem” pillantás volt. Jess és én elindultunk fel az emeletre. Először ellenőriztük a szüleim szobáját. Tökéletes rend. Következő a vendégszoba volt. Nos az ágy érintetlen volt, mire egy újabb gyanakvó pillantást kaptam Jess-től. Következett az én szobám.

  Az elmúlt néhány napban nem vettem észre, hogy a szobám így a fejetetejére állt volna. Az ágyon látszott, hogy… nos nem egy ember vette igénybe a szolgálatait. Becsuktam magam mögött az ajtót mire Jess megfordult.

 - Oké, most eljátszom, hogy elhittem ti ketten csak beszélgettetek, tévéztetek és egy ágyban aludtatok, mert túl hosszú volt az út a vendégszobáig – mosolygott rám Jess, de ez a mosoly engem is arra késztetett hogy vele mosolyogjak.  

 - Tudom mire gondolsz, de semmi olyasmi nem történt – mentegetőztem, majd magamban hozzá tettem: nem mintha nem akartuk volna. A mondat befejezésére csak magamban tudtam mosolyogni. Jessica félre értett.

 - Aha… na persze. Nessie, én se ma jöttem le a falvédőről. Meg hát nincs is mit titkolnunk egymás előtt – nézett rám hosszú szempillái mögül. Ezt a jelzést azonnal felfogtam.

  Jess még egyszer sem hallottam tőlem, hogy én tényleg a legjobb barátnőmként gondoltam rá. Ez elmúlt időszakban, jobb barátnak bizonyult mint Melanie, de ez még nem jelentette hogy Mel nem volt jó barátnő. Be kellett bizonyítanom Jessnek hogy én teljesen megbízom benne, és hogy ő tényleg a legjobb barátnőm.

 - Jessica, én nem szoktam hazudni, főleg nem a legjobb barátnőmnek – kezdtem el, és láttam ahogy a legjobb barátnőm szóra fel csillant a szeme. – Azt nem mondom, hogy semmi sem történt de ha már itt tartunk, leszögezem hogy az nem volt – ahogy kimondtam, a mondat hirtelen rettentően nevetségessé vált, és ezt mind ketten éreztük. Mind a ketten hangosan fel nevettünk.

 - Jess én sohasem volt az a könnyű eset, és ezt Adam is nagyon jól tudja – magyarázkodtam és leültem az erkélyen az egyik székbe. – Az idő se engem, se őt nem sürgeti. Mostanában egyre jobban érzem hogy mindketten akarjuk, de valamilyen kvázi félelem mégis visszatart, és ő ezt megérti. Ő így is tudja hogy mennyire szeretem, és nem rója fel nekem hogy még nem volt meg az… ohh a francba, olyan idiótán hangzik ez, még nem feküdtünk le.

  Ahogy kiadtam magamból hirtelen minden a helyére került. Most hogy valakivel tudtam beszélni erről, minden nagyon könnyűvé vált. Jess csak mosolygott rám, és szorította kezem, így jelezte hogy ő mellettem volt és hogy bízott bennem. Semmi más nem számított, csak az hogy már nem voltam egyedül. Azért nem tudtam teljesen normálisan gondolkodni, mert ez a gond még megoldatlan volt. EDDIG.

 - Ideje lenne egy kicsit helyre rántanunk ezt a szobát, nem gondolod? – kérdezte halkan Jess. Jó trükk a takarítás, ha valamilyen problémát el akarsz kerülni. Ez saját tapasztalat volt. De most mintha nem lett volna túl sok kedvem a takarításhoz. Inkább tovább beszélgettem volna Jess-szel, de sajna a szobát is rendbe kellett valakinek tenni, és feltételeztem hogy a fiúk nem csinálják meg helyettünk. Persze erre is volt egy kiskapunk.

 - Azt hiszem van egy jó ötletem – vigyorogtam Jessre. Nem túl gyakran jött elő ez az oldalam, és nem is szerettem túlságosan használni, de a dolgok gondolatbeli mozgatása igencsak muris tevékenység volt. Alig kellett néhány perc mire minden ruha a helyére került, az ágy beágyazta magát, és minden csillogni villogni kezdett, mikor a törlő végig ment a polcokon, és ugyanekkor a porszívó is elkezdte hadjáratát a piszok ellen.

 - Na ezt nekem is meg kell tanulnom – kacsintott rám Jess. Majd mikor a fiúk néhány pillanattal később ránk törtek hogy kész a földszint, és talán jó lenne ha főznénk valami ebédet, Adam arcára olyan hitetlenség ült ki hogy még azt is elfelejtette, fiú-e vagy lány.

  Vigyorogva mind a négyen elindultunk a konyhába, majd mikor Adam újra mellém került a főzés nagy menetében, és megfogta a kezem, minden bizonytalanságom tovaszállt. Boldog voltam, és biztos abban hogy Adam szeret. Biztos voltam abban hogy örökre ilyen boldog maradok.

  De megszólalt a csengő.