Starlight 5. fejezt

Íme itt az új fejezet, ami kicsit váratott magára.
Mindazon által remélem senki sem haragszik, kiengesztelésképp hozzádobta egy kis pluszt, az általános hosszúsághoz, hogy legyen mit olvasni.
További kellemes szünidőt!

Puszi :Bella

5. fejezet

Hívatlan vendég

  A pillanat ólom lábakon mozdult mellettem el. Nem tudtam van-e elég erőm ahhoz hogy kinyissam az ajtót. Úgy éreztem, jelenleg a lélegzés is a világ legbonyolultabb dolga. Adam mint egy villám söpört el mellettem, és az ajtóhoz ugrott. Nem tudtam mire készül, de nem is érdekelt. Csak néztem előre, és azt reméltem, hogy még nem a szüleim értek haza a jövevénnyel. Adam egy óvatos mozdulattal nyitotta ki az ajtót előttem.

 - Ohh… szia, kicsim! – üdvözölt apa, miközben több bőröndöt próbált egyszerre behozni, nagyon kevés sikerrel. Anya mögötte serény léptekkel odajött hozzám, és átölelt.

 - Jajj! Nagyon sajnálom kicsim, hogy ilyen sokáig elmaradtunk. De tudod, történt egy-két sajnálatos dolog. Hadd mutassam be neked, ő itt Stella Stenton! Ő apád öccsének a lánya – folytak anyámból a szavak. Nagyon jól esett volna ebben a percben valakibe belerúgni.

  Miután anya már nem tudott mit mondani, elsétált a konyhába, hogy készítsen valamit enni. Gyorsan megölelte Jess-t, majd bemutatkozott Will-nek, aki azt állította, hogy ő mostantól az új osztálytársunk. Meg sem lepődött, amikor Adam-et látta meg szorosan mellettem. Anya már hamarabb tudta, mi lesz a vége Adam és köztem, mint én. Pedig én láttam a jövőt, és nem ő.

  Amikor már kellőképp lenyugodtam, visszafordultam, az ajtóban toporgó lány felé. Haja szőke, enyhén göndör volt, szinte pont mint az enyém. Alacsonyabb volt, és félénkebb, mint én, és ezt jó jelnek tekintettem, legalább nem fognak összekeverni minket. Aránylag nagyon kedvesnek tűnt, de az arcát fájdalom torzította el. Amikor anya azt mondta, vezessem fel a másik üres hálószobába, ami az enyém mellett volt, tudtam, hogy nem csak néhány napig marad nálunk.

 - A nevem Vanessa, de szólíts csak Nessie-nek – mutatkoztam be udvariasan, majd a barátaim felé fordultam, és őket is bemutattam. Mind igyekeztünk mosolyogni, de közben csak azt néztük, hogy a másik mit reagál. Jess kérdő tekintete már majdnem kettévágott, mire én elnézést kértem Stellától, és kikísértem őket.

 - Most mit fogsz tenni? – kérdezte Jess izgalommal a hangjában, amit megfűszerezett egy kis aggodalommal, és kíváncsisággal. A kérdése igaz nem ért meglepetésként, de a választ még nem találtam ki, ezért csak vállat vontam.

 - Fogalmam sincs – mondtam meg őszintén. – Azt hiszem az lesz a legjobb, ha természetesen viselkedek.

 - Ness… - kezdett volna bele Adam, de már a hangján hallottam, hogy valami aggodalmas mondatot készült mondani, ezért még az elején csitítottam.

 - Nem! És most mindenki hazafelé. Holnap majd beszélünk – adtam ki ismét a parancsokat, mire Will csak mosolygott, Jess komoran nézett rám, Adam pedig a szokásos „vigyázz magadra” nézését függesztette rám.

  Amikor bementem a házba már anya kész is volt a vacsorával. A lány velem szemben ült, és szinte egy falatot sem evett, valahogy ez nem is lepett meg. Igyekeztem az erőm összes részét arra fektetni, hogy valahogy a gondolatai közé jussak, de az aurája mintha egy acélpajzs lett volna, de mégis elképedve bámultam.

  A gyöngyház fényén a szivárvány összes színe tükröződött. Tudtam, hogy láttam már valakin ilyen aurát, de valahogy nem akart eszembe jutni a neve. Egy kis idő múlva Stella felállt, elnézést kért, és elindult a nappaliban hagyott csomagjaihoz. Anya bólintott mire én is felálltam, és bementem hozzá a nappaliba.

  Nem tudtam mit is mondhattam volna neki, épp ezért csak intettem hogy jöjjön utánam. Nesztelen lépésekkel haladt mögöttem, és ha nem éreztem volna a belőle kiáradó erőt, hátra néztem volna, hogy mögöttem van-e. Amikor az ajtóhoz értünk, én azonnal benyitottam, de Stella félénken megtorpant a küszöbnél. Újabb kétkedő pillantást vetettem felé, majd megmutattam neki a szoba teljes részét, aztán az emeleten lévő többi szobát is. Amíg mögöttem volt, csak némán hallgatott és bólogatott, de az óceán látványa egy szempillantása alatt lenyűgözte.

 - Milyen gyönyörű – szólalt meg kurtán, de még ez is rekord volt tőle. Nem mertem rákérdezni, hogy ő járt-e már az óceán közelében, sőt őszintén megszólalni sem nagyon tudtam. A hangja csilingelő és elképesztően tiszta volt. Ez egy újabb de-javu volt. A lány csak állt és nézett rám, mire én már nem bírtam és halkan kislisszoltam a szobából.

  Elindultam le a lépcsőn, de meghallottam, hogy a szobámban lévő telefon megcsörrent. Azonnal irányt változtattam és föl vettem.

 - Igen? – szóltam bele a telefonba.

 - Nessie? Beszélhetnénk? – szólt bele a telefonba Melanie hangja. Mint aki életében először beszélget telefonon, olyan hangon suttogott. Rémület járta át a testemet.

 - Persze Mel. De mi a baj? – kérdeztem kissé hangosabban. De semmi válasz. – Melanie? Ott vagy?

 - Igen, itt vagyok, csak nem tudom, hogyan mondhatnám el neked… - felelt csöndesen, én pedig megborzongtam. Az a rettegés, ami kicsöngött a hangjából, semmihez sem hasonlított. Nem hallottam még őt ilyen ijedtnek. A nagy Melanie Wilson, aki semmitől sem hátrált meg, ezúttal remegve beszélt a telefonban.

 - Csak mondd el! Kérlek Mel, most már tényleg mondd el, hogy mi történt! – könyörögtem neki a telefonban, mire csak zokogást hallottam a túloldalról.

 - Nessie! Ma hazafelé jövet a könyves boltból, gondoltam át ugrok hozzád és megmutatom, amit vettem, de észre vettem, hogy valaki követ. De valahányszor hátra néztem, mindig csak az árnyékomat láttam – mesélte Melanie. – Én aztán inkább megfordultam a Sky erdőnél mellettetek és hazafelé indultam, de valahogy eltévedtem. És aztán… egy férfi, állt meg előttem… pont az aki korábban követett… sűrű fekete haja volt, és nagy szemei, meg egy nagy tetoválás a karján, és a tenyerén egy furcsa szimbólum… azt mondta, adjak át neked egy üzenetet, de én el futottam… aztán nem emlékszem másra csak hogy a házatok előtt álltam.

 - Ki volt az? – kérdeztem, de már nagyon jól tudtam a választ, épp ezért, inkább másik kérdést tettem fel. – Mi volt az üzenet?

 - Egy levél volt, amit hazafelé menet, gyorsan bedobtam a postaládátokba, aztán pedig haza siettem. Nessie, kérlek, én ezt nem bírom tovább, sajnálom, de azt hiszem az lesz a legjobb, ha minél messzebbre elmegyek – dadogta Melanie, és én tudtam, hogy teljesen igaza van.

 - Rendben. Igazad van Mel, jobb minél távolabb maradnotok ettől, majd elintézem, hogy Jess és a többiek is kimaradjanak a dologból. Jó éjt! – köszöntem el, mire a telefon elnémult.

  Egy percig még álltam a szobám közepén, aztán már röppentem is lefelé a lépcsőn.  Szinte kitéptem a keretből az ajtót, és rohantam a postaláda felé, ami üres volt. Amikor beléptem a konyhába, a szememmel csak azt kutattam, hogy merre lehetnek a levelek, amikor észrevettem, hogy anya épp azokat nézegette a nappaliban a kanapén. Mélyen elmerült egy hirdetésben, míg az általam keresett boríték mellette hevert egy kupac legtetején. Vettem egy nagy levegőt és mosolyogva elindultam anya felé.

  - Szia, kicsim! Stella már lefeküdt? – kérdezte anya, mire eszembe jutott a boríték előtti problémám. Gyorsan elhessegettem a gondolatot, és rövidre fogtam a válaszom.

 - Igen, azt hiszem jobb lenne nekem is lefeküdnöm. Jó éjt anya! – öleltem át és egy bravúros mozdulattal a pulóverem zsebébe süllyesztettem a borítékot.

  Lélekszakadva futottam fel a lépcsőn, míg a szobám biztonságos falai közé nem értem. A zár kattant egyet halkan, én pedig a fáradtságtól kimerültem rogytam le az ajtóba. Kezdett homályossá válni előttem minden, de erőtlen kezemmel azonnal a zsebembe nyúltam és előhúztam azt a levelet, ami újra sikeresen elérte, hogy idegbajos legyek. Ahogy megtapintottam a papírt éreztem, hogy ez nem is akármilyen levél.

  Halkan a lámpafényéhez másztam ahol lassacskán kirajzolódtak a kacskaringós betűk. Nagyon jól tudtam, hogy ki írta. Először is mert Mel jellemzése nagyon pontos volt, másodszor mert tudtam ki használ ilyen papírt, harmadszor pedig a betűk miatt… lassan olvasni kezdtem remélve hogy mindez csak egy rossz álom.

Isabella!
Tudom hogy nem haltál meg, így nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy befejezzem Siena tervét. Ne hidd, hogy bármiben is kegyelmet adok majd neked, főleg azután, hogy megölted  Őt.

A mi harcunk még közel sem ért véget. És ne felejtsd el, hogy közeledik a végső csata, amiben először megölöm a szeretteidet a szemed előtt, aztán téged.

És üdvözlöm drága fiamat Adam-et.

Baltasar

  Nem is tudom melyik reakcióm volt gyorsabb: a félelem vagy a düh, de mikor már tizedjére is végig olvastam a sorokat, a szemem máson akadt meg, a betűk színén. Eleinte fel sem tűnt, mivel a szoba is teljesen vörösnek tűnt a lámpafény miatt, de aztán már érezni kezdtem, hogy a papír még nedves. Amint erre rájöttem Adam nevének a végéről egy csepp vér hullott a fehér nadrágomra.

  Nem kellett Einstein eszével rendelkeznem, hogy összerakjam a darabokat. Baltasar elkapta Melanie-t útközben, hogy megszuggerálja, és átadjon nekem egy üzenetet, de kicsit megszomjazott a boszorkány vérre, így a vérét vette (ez megmagyarázta, miért nem emlékezett semmire sem Mel), aztán Mel vérével írt nekem egy levelet, hogy még jobban megijesszen. Nos nem igazán sikerült neki. Inkább a düh hullámai csapdostak fölöttem természetfeletti erővel.

  Mélyen sóhajtottam, és beraktam a levelet az éjjeliszekrényem fiókjába. Amikor lekapcsoltam a lámpát, a sötétben újra gondolkodni kezdtem. Vajon el kellene mondanom ezt Jesséknek? Mi lesz most Melanie-val? Hogyan győzőm le Baltasar-t? Ja igen, és mit csináljak az újdonsült vendégünkkel? Ezen a kérdésen kicsit megakadtam. Szinte semmit sem tudtam a lányról, de az a kevéske amit észrevettem, pontosan elég volt, hogy felkeltse az érdeklődésem. És ott volt még Adam félbeszakított mondata is. Miért is nem hallgattam végig?

  Hogy a gondolkodás mikor ment átalvásba, arról sejtelmem sincs, de az éjszaka közepén egy apróbb nesz zavart fel. A szomszéd szobából…

 - Hát soha sem aludhatom végre ki magam? – pufogtam és némán kimentem a folyosóra, majd Stella szobája elé. Egy percre megtorpantam, mikor rájöttem, hogy a zaj amit hallottam sírás volt. Életemben nem hallottam még senkit ilyen szomorúan zokogni, éreztem ahogy feltámadt bennem az ösztön, hogy megvigasztaljam.

  Halkan bekopogtam az ajtón, majd beléptem. Ezt a szobát a lámpa fénye nem vörösre, hanem inkább barnára színezte át. A szőke lány haján gyönyörűen csillogott a fény, de az arcát könnyek borították el. Bárkinek belesajdult volna szíve.

 - Stella? Minden rendben? – kérdeztem, mintha ezer éve ismertem volna.

- Hallottam a szobámból a zokogást.

 - Sajnálom, hogy felébresztettelek – szabadkozott, de én leintettem.

 - Ugyan, semmi baj. Inkább mondd el miért sírsz?

 - Ezt én nem… nem mondhatom el. Sajnálom! – felelt a lány erőtlen hangon, mire már kezdtem azt hinni, hogy nyomban meghal a szemem előtt. Az a lány aki délután belépett az ajtónkon, már nem létezett, helyette itt maradt ez a törékeny halvány félig szellem, mint sem ember, a világ legszomorúbb arcával. Tudni akartam, mi képes ilyen szenvedésbe gyötörni a másikat.

 - Akkor csak azt mondd el amit elmondhatsz – válaszoltam, pont úgy mint annak idején, mikor Maria-val találkoztam. – Hidd el nekem is van olyan titkom, amit senki sem tudhat.

 - De… ez olyas valami, amit senki sem hinne el – próbálkozott, de már éreztem, hogy én álltam nyerésre. Volt egy olyan gyanúm, hogy ennek az egésznek valami köze lesz a természetfeletti dolgokhoz. És ismét csak igazam volt.

 - Hát jó – törölte meg az arcát, és láttam ahogy szemei a múltat kezdték el kutatni, hogy újra elmesélje ahol az egész kezdődött. – Február végén a nővéremet Ronnie-t baleset érte, és meghalt. A szüleim teljesen tönkrementek, ahogy én is. Sejtettem, hogy Ronnie nem balesetben halt meg, és kiakartam deríteni, hogy mi történt vele…

 - Igen. És, ezen mit nem szabad elmondani Stella? – kérdeztem mert a kíváncsiság egyre csak furdalt.

 - Nem tudom, hogy te hogy állsz a természetfeletti dolgokkal Nessie – kezdte a lány, mire én elmosolyodtam a gondolaton, hogy magam is természetfeletti vagyok, de mivel ezt nem mondhattam neki, csak bólintottam, hogy hiszek bennük. – Nos ha így állunk, akkor ez egy hosszú történet lesz – magyarázta,mire én kényelmesen elhelyezkedtem, jelezve, hogy ráérek.

  Valóban hosszú volt a történet, de ez engem cseppet sem zavart. Végre nem nekem kellett magyarázkodnom. Amikor Stella befejezte a mesét álmos szemmel nézett rám, én pedig rámosolyogtam. Némán beszéltünk egymáshoz, de így is mindent pontosan értettünk. Amilyen halkan bementem, olyan halkan ki is jöttem Stella szobájából. Láthatóan megnyugodott, mikor elmondhatta végre a titkát valakinek.

  A szobámba érve azonnal az ágyamba másztam, hogy még talán három órácskát aludjak, miközben elmosolyodtam. Stella félt, hogy nem hiszek majd neki. Hogy nem hiszem majd el, hogy megszállta a nővére szelleme, hogy utána találkozott Maria-val, hogy ő mindent megmutatott neki. Azt mondta neki, hogy majd egyszer találkozik azzal az Isabellával, akit látott. Csak azt nem tudta, hogy az épp a szomszéd szobában van.

  A nyitott ablakon egy hullócsillagot láttam magam mellett, és jól tudtam, hogy Maria nem ok nélkül küldte hozzám Stellát. Az utolsó Chars boszorkány, Maria utolsó leszármazottját.