15. fejezet
Végzetes küzdelem
- Miről beszélsz, Jess? – dühödött fel Adam. Életemben először láttam a vámpír énjét. Az arca olyan haragot tükrözött amit egy ember sohasem érezhetett.
- Adam! Elég legyen! Gyerünk vissza Nessie házába, majd ott mindent megbeszélünk – intézkedett azonnal Will.
Csodáltam ezért a higgadtságáért, de Jess-t is. Egy ilyen pillanatban azon sem lepődtem volna meg ha sikítozva rohant volna el. Bár azért az vicces lett volna.
- Nessie! Most mit tegyünk? – kérdezte Will mikor beértünk a házba. Eszembe sem jutott hogy a hazafelé úton ki kellett volna találnom valamit.
- Én… nem tudom – válaszoltam mire ezúttal Will vesztette el a fejét.
- Mi? Mi benned bíztunk, erre azt mondod hogy nem tudod. Ezt nem hiszem el Is…- ordibált hirtelen Will, majd a következő pillanatban már csak némán ordibált.
- Mi?! – kiáltott fel azonnal Adam és Jess is, ami miatt megint el borult az agyam. Nem akartam ennyit varázsolni, de most nem volt hangulatom a kiborulásaikat hallgatni.
- Nos sokkal jobb ha mindannyian csöndben maradtok – szólaltam meg mikor lehiggadtam. – Sajnálom hogy elvettem a hangotokat de most jobb lesz így. Elmondom mit teszünk, vagy teszek. Tehát még csak fél hét van. Szükségem van egy félórára hogy előkészítsek néhány dolgot aztán jöhet a varázslat. Körülbelül olyan éjfél tájt lesz a holdfogyatkozás látható, tehát Siena biztosan olyan kor fog támadni.
Láttam hogy Jess jelentkezést színlelt és elmutogatott egy kérdést: Miért?
- Ez egyszerű. Mivel akkor van a legsötétebb. A hold ugyanakkora erővel bír mint a nap, talán kicsit többel is. Így mikor eltűnik a fénye a sötétség megerősíti Siena erejét, míg minket legyengít. Valahogy ki kell húznunk addig míg véget ér a holdfogyatkozás – magyaráztam.
Ha sikerült volna elterelnünk Siena figyelmét addig míg a hold fény újra előtűnik akkor talán lett volna esélyünk nyerni. De ahhoz valami ütősre volt szükségünk.
- Nos ha esetleg képesek vagytok csöndben maradni visszakapjátok a hangotokat – alkudoztam, mire mindannyian bólintottak.
- Huhh… azta – képedtek el mindannyian kivéve Will-t. Ő inkább büszkének tűnt. Azért bőven voltak még varázslatok a tarsolyomban.
Egy szó sem kellett, mindenki ment is a dolgára én pedig elő készítettem a padlást. Azon gondolkodtam hogy miért kellene egyedül végig csinálnom a varázslatot. Hisz a barátaim úgy tudták hogy megidézek egy főboszorkát, hogy megkérdezzem tőle hogyan kell elkészíteni a tőrt. De mivel tudtam hogyan kellett tennem, feltehettem bármilyen más kérdést.
Az idő egyre csak telt, mi pedig már majdnem készen álltunk. Hirtelen rettegni kezdtem hogy mi fog még ezalatt az egyetlen éjjel alatt történni velem. Furán izgatott is, de még ki kellett találnom hogy mit kérdezzek a megidézet boszorkától.
Egyszer csak egy látomás fogott meg.
Siena állt velem szemben. A tőröm a kezében volt, majd mintha csak véletlenül csináléná megvágta magát. A seb azonnal begyógyult.
- Hát nem érted Isabella? Engem egy olyan varázslat véd ami élő ember meg nem törhet. Még te sem – nevetett az arcomba.
A kép eltűnt, de Siena kacagésa még mindig a fülemben csengett. Megszédültem de szerencsémre az egyik régi szék épp a közelemben volt amiben megkapaszkodhattam. Próbáltam erőt venni magamon, mielőtt valaki észre vehette volna hogy rosszul lettem.
- Lebuktál – sóhajtott fel Will a sarokban. Megint a frászt hozta rám. – Hallottam hogy rosszul lettél a szigeten és hogy Adam kénytelen volt…
- Jól vagyok! És ideje kezdenünk. Gyertek! – kiáltottam le a földszintre.
- Nessie! Te teljesen megőrültél? Nagyon gyenge vagy és egy ilyen varázslat minden erődet ki veheti – aggodfalmaskodott Will.
- Na akkor kezdjük gyerekek! – mondtam és körben leültettem mindenkit a szoba közepén. Való igaz volt hogy egyre gyengültem. de annyira hogy megidézzek egy boszorkányt még tellett.
Teljes erőből koncentráltam.
- Maria! Maria! Maria! Maria! – suttogtam.
A padlásunk hamarosan eltűnt, és én egy nagyon világos helyen voltam. Valami magas helyen lehettem, mert mindenütt felhőket láttam.
- Hát itt vagy Isabella. Sohasem hittem volna hogy egyszer szükséged lesz az én segítségemre – mosolygott rám egykori barátnőm. Mi ketten tényleg összetartottunk, míg… igen Siena senkinek sem kegyelmezett. De mi túl éltük, mi ketten megmenekültünk. – Nem kell elmagyaráznod semmit, hisz tudod mi, szellemek innen mindent látunk. Tudom hogy nem azért jöttél hogy segítsek elkészíteni a Vidamuertét. Hisz egyikünk sem volt soha alkalmasabb a feladatra nálad. Nos tedd fel a kérdésed és én válaszolok.
- Maria, kérlek csak annyit mondj el hogyan győzhetem le – könyörögtem neki.
- Tudod hogy nem árulhatom el milyen bűbájjal törheted meg a varázst – magyarázta. – De ha te nem kérdezel hát én csak annyit mondhatok hogy nem ez lesz az utolsó csatád. Nem elég a varázslat hogy megmentsd a barátaid életét, kell az amiért te vagy a próféciák boszorkánya. Kell az a határtalan erő ami csak benned van.
- De mégis milyen próféciáról van szó? – kérdeztem egyre frusztráltabban.
- A kékhold egyetlen kiválasztottja. Hamarosan meg tudsz mindent – mosolygott Maria. – De ideje menned, indulj!
- Még nem – sikítoztam de éreztem hogy erőm egyre csak fogyott.
- Mielőtt elmész csak annyit kérek hogy vigyázz az utolsó boszorkány leszármazottamra, Stellára, ketten együtt legyőzhetitek a sötétséget. Menj! Menj!
Minden eltűnt. Csupán a sötétség ölelt körbe. Nem tudtam mi történt. Gyűlöltem ezt a gyengeségemet. Próbáltam koncentrálni és kiérni a sötétségből.
- Nessie! Nessie! Nessie! – szólintgatott Adam. A fény bántotta szememet. Nem tudtam hogy ki hol volt körülöttem, de a hangok alapján már nem ültem, mert Adam a fejemnél lehetett míg Jess a kezemet szorongatta. – Mi történt?
- Hagyd már Adam! Nem látod hogy mennyire elgyengült? Azt hiszed egy ilyen varázslatot olyan egyszerű végre hajtani? Hagyd pihenni hogy legalább egy kis erőt gyűjtsön! – oktatta ki Will Adam-et.
- Elég! Jól vagyok – suttogtam erőtlen hangon. Nem lehettem túl meggyőző mert a fiúk folytatták a veszekedést.
- Ha olyan gyenge hagyd hogy segítsek neki – ordibált Adam.
- Azt nem hagyhatom hogy még egyszer megitasd. Egy nap alatt kétszer már nagyon veszélyes – erősködött Will.
- Mondtam hogy jól vagyok – kiáltottam rájuk. – Elég legyen most már! Mennyi az idő?
- Kilenc óra – válaszolt Jess higgadtan. Ő volt az egyetlen aki képes volt nyugodt maradni. Ezt nagyon irigyeltem tőle. Talán neki pont ez volt a képessége.
- Akkor már nem sok időnk van. Gyerünk – keltem fel de azonnal vissza is estem.
- Én meg mondtam hogy túl gyenge – kiáltozott Adam.
- Van más módja is, hogy újra erőre kapjon. Mondjuk, hogy ki piheni magát – erősködött tovább Will.
- Ha nem hagyjátok abba megint kénytelen leszek elvenni a hangotokat – fenyegetőztem mire már mindketten rám néztek. Nem akartam ezzel elhallgatatni őket, de most nem volt időnk a veszekedésre. Minden perc számított. – Will-nek igaza van. Tényleg veszélyes lenne még egyszer megitatnod Adam. De viszont időnk sincs pihenésre, Will. Épp ezért legyetek szívesek elhinni nekem hogy jól vagyok. Igenis jól vagyok!
- De… - szólalt meg Adam mikor sikítást halottunk a part felől. A többiek Azonnal elindultak a lépcsőn én pedig felkaptam a tőrt a földről. Az erkélyemről tökéletesen lehetett látni ahogy az égen a hold még épp csak felkelt, de Siena már elkezdte a harcot. Nekem nem kellett látnom mi történt oda lent, én éreztem.
- Mennünk kell! – kiáltottam és már rohantunk is le a partra. Éreztem ahogy mindannyian megrettentünk, aztán már csak az elszántság volt érezhető a levegőben.
Tudtam hogy ez az utolsó esélyem hogy legyőzzem Sienát. Ha most nem sikerül hát soha. Egyedül ez éltetett. A barátaim élete most az én kezemben volt, ezért még elszántabb voltam mint a többiek. Mikor odaértünk a többiek megálltak de én csak mentem előre. Ez az én harcom volt.
- Nocsak a kis kiválasztott, rád nem számítottam. Szervusz Vanessa! – köszönt rám Siena. Ahogy egymás szemébe néztünk minden más eltűnt. Ez a mi harcunk volt amiben az egyikünk biztosan meg fog halni.
- Azt hitted csak úgy hagyni fogom hogy ártatlanokat ölj meg? – kérdeztem szkeptikusan. Azt hitte elhiszem hogy nem számított rám. – Nagyot tévedtél. A fenyegető leveleddel semmit sem értél el.
- Nagyon pimasz vagy ahhoz képest hogy egyetlen varázslattal megölhetlek – mosolygott egyre merészebben, de mikor meglátta a kezemben a Vidamuerte-t. Csak egy pillanatig láttam az arcán rémületet majd újra megszólalt. – Ez még mindig semmit sem ér ellenem. A varázslat ami engem véd megtörhetetlen, legyél bármilyen jó boszorkány.
- Igaza van – szólalt meg mögöttem Adam. – Te még nem vagy elég jó hogy megöld.
- Hirtelen észhez tértél Adam? – kérdezett vissza Siena. – Milyen hamar túltetted magad Isabellán. Szegény ha most nem lenne halott vajon mit csinálna veled?
- Azt hiszem semmit! – szakítottam meg a párbeszédüket. – Miért kell neked Siena halott embereket emlegetned? Ez a harc csak kettőnk közt fog eldőlni.
- Hát legyen, Vanessa! Te akartad. Még nem tudod kivel állsz szemben – nevetett fel Siena és már harcba is lendült.
Éreztem ahogy valami felkapott és a távolba dobott de én egyre erősebben küzdöttem majd újra közelebb kerültem Siena-hoz. Hiába használtam bármilyen varázslatot semmi sem használt. Már eszembe sem jutott kis kiválasztottnak tűnni. Nem érdekelt hogy megtudják-e a többiek a titkomat, csak az érdekelt hogy Siena halott legyen. Szinte már nem harcoltunk hanem táncoltunk. Egy halálos tánc volt.
- Érdekes – szólalt meg ellenfelem egy idő után. – Olyan bűbájokat is tudsz amit senki más sem tudhatna csak a főboszorkányok. Érzem az erőt a közeledben. Ki vagy te Vanessa?
Kérdésére mindenki felhagyott a küzdelemmel és felém fordult. Hirtelen elkezdtem félni. Will bizakodó tekintettel nézett rám. Ő mindvégig tudta hogy egyszer nekem kell majd elárulnom a titkot. Adam percről-percre idegesebben nézett rám, én pedig azt kívántam bár sohasem születtem volna meg. De erőt vettem magamon. Láttam ahogy a hold egy része egyre csak kezdett eltűnni. Itt volt az idő.
- Szeretnéd tudni kivagyok? Tessék, mesélek magamról. 1510-ben születtem itt Oxnardban. Anyám hamar meghalt, apám pedig a háború áldozata lett. Majd 14 évesen rájöttem hogy olyan képességekkel bírok amikkel senki más. Majd lassan mindent megtanultam egyedül. Egy viharban talált rám egy Maria nevű nő. Onnantól pedig talán te is tudod a történtem – mosolyogtam rá mire Siena kiguvadt szemekkel bámult rám. – Azt hiszem még be sem mutatkoztam rendesen. Isabella Stenton.
- Bella?! – ordított fel Adam. – Hogyan? Mindvégig te voltál és nem mondtad el?
Itt volt a pillanat. Nem volt időm gondolkodni, cselekednem kellett. Siena még mindig kővé dermedve állt, én pedig egyetlen kézmozdulattal felé dobtam a tőrt a kezemből. De nem voltam elég óvatos. Mielőtt még elérte volna a szívét Siena elkapta a tőrt.
- Isabella! Annyira örülök hogy mégsem haltál meg. Sokat segíthettél volna nekem, hogy újra a mitikus lények uralják a földet. De most mivel megpróbáltál megölni, kénytelen vagyok végezni veled. Despedida!
A tőr felém lendült, én pedig egy utolsó pillantást vetettem a holdra. Majdnem sikerült. Már nem lett volna sok hátra. Épp csak néhány pillanat. Először nem éreztem semmit, csak mikor lenéztem vettem észre hogy a tőr pont a szívemet találta el. A vérem a kezemhez tapadt és hirtelen minden felgyorsult. Hallottam ahogy Jess és Mel egyszerre sikítottak fel.
- Azt ígérted nem bántod ha segítek – kiabált Melanie. Tudtam mélyen magamban hogy a legjobb barátnőm csak úgy nem válna az ellenségemmé.
- Hazudtam – válaszolt higgadtan Siena.
Láttam ahogy a hold fénye újra felragyogott, én pedig egy újabb reméynt láttam megvillanni.
- Azt hiszed győztél? Nem. Halálom után sem fogom hagyni hogy csak úgy megöld a szeretteimet – ordibáltam utolsó erőmmel és fel néztem legnagyobb ellenségemre. Már majdnem véres kacagás szakadt fel a torkán de hirtelen haláli félelmet láttam a szemében.
- A szemed?! Te vagy… a … prófécia boszorkánya – suttogta halkan és egyre csak hátrált.
Minden erőm elszállt. Újra térdre rogytam majd elájultam. Csak a sötétséget láttam. Már majdnem azt hittem hogy meghaltam mikor megláttam Maria alakját.
- A varázs megtört. Csak egy főboszorkány szelleme ölheti meg a tőrrel Siena-t – suttogta majd eltűnt. Újra a parton voltam. De mikor a többiek megláttak, nem hittek a szemüknek. Nekem is beletelt egy kis időbe mire megláttam a holtestemet és felfogtam hogy szellem lettem.
- Meg mondtam Siena! Halálom után is megvédem a szeretteimet, ezért meg kell hogy öljek. Despedida! – suttogtam és minden erőmmel a tőrre koncentráltam, ami lassan megemelkedett a testemből és a kezembe repült. Ezúttal semmit sem bíztam a véletlenre én magam döftem Siena szívébe a tőrt. Egykori ellenségem egyetlen szempillantás alatt vált a földdel egyenlővé.
Életemben először igazán boldog voltam. Senkinek sem esett baja és végre a titkom sem nyomta már a szívem, már csak a szerelem és a boldogság várt. De ugyanilyen rövid időbe tellett rájönnöm hogy halott voltam. Amikor a tőr beleállt Siena szívébe én ismét láthatatlan szellem lettem. Adam, Jess, Mel és Will a holtestem felett sírtak. Időm sem volt elbúcsúzni tőlük. Éreztem hogy valami egyre messzebb húzott a testemtől. Eleinte erőlködtem majd inkább hagytam hogy a sötétség magával rántson.
A tengerpart képe egyre csak homályosodott míg már nem láttam semmit. Egyedül maradtam a véget érhetetlen sötétben, aminek még a nevétől is féltem. De legalább úgy haltam meg hogy tudtam a szeretteim biztonságban vannak. Bár boldog voltam mégis éreztem ahogy halott könnyeim kicsordultak a szemem sarkán és lefolytak az arcomon. A néma csend és a sötétség enyhített a fájdalmamon de el nem mulasztotta. Arra már semmi sem lehetett képes. Rájöttem hogy az ötödik elem én magam voltam. Hogy képes voltam az életemet adni azokért akiket szeretek. Bármire képes lettem volna értük.
Azt kívántam bár rendesen eltudtam volna búcsúzni a szüleimtől, Adam-től, Jess-től, és mindenki mástól. Emlékeztem. Úgysem volt semmim sem már többé csak az emlékeim. Egyedül a sötétség, a haláli csönd, az emlékeim és egykori énem. Tudtam egyszer én is csak egy emlék leszek és míg emlékeznek rám sohasem halok meg igazán. Mert valami még mindig élt bennem. A hit, hogy egyszer még újra élhetek, az még életben tartott mások emlékeiben. Egy örökké valóságig. Mert még bennem volt egy halhatatlan szerelem.
VÉGE
Következő rész:
Starlight-Csillagfény
Nagyon szép!kár, hogy meghalt...nem illik a főhőst megölni, nem tudtad?!!!