Amikor beültem az autómba, és ráléptem a gázra, csak az jutott eszembe, hogy el kellene mennem. Messzire, és soha vissza sem jönni Chance Harbor-ba. A gondolataim, csak a körül forogtak, hogy apámnak igaza volt. Nem tudtam már irányítani a sötét mágiát, ami bennem volt. Alig egy hete még én használtam az erőm, most pedig az használt engem. Majdnem egy ártatlan ember életébe került, hogy erre rádöbbenjek.
Mintha nem lett volna így is épp elég bajom, mikor a bálon voltunk, úgy éreztem a szívem majd megszakad, mivel legutóbb, mikor ilyen esemény volt, Adammel még együtt voltunk, de most… egyszerűen elfelejtett. A majdnem összetört szívem pedig szilánkjaira hullott, mikor megláttam, ahogy Adam és Melissa együtt léptek be a terembe. Éreztem, ahogy a sírás kerülgetett, és legszívesebben azonnal eltűntem volna egy fekete lyukban.
Ahogy egyedül ültem az autóban, és újra eszembe jutott az estének ezen része, újra remegést kezdte körbe venni a testem. Nem lett volna szabad, ilyen gyengének lennem, hisz akkora erő volt bennem, amitől az emberek okkal féltek, de Adam nélkül mit sem számított mindez. Három hete volt már, hogy megittuk az elixírt, de nekem ez éveknek tűnt, Minden éjjel azzal töltöttem, hogy kisírt szemmel feküdtem az ágyamon, és reménykedtem benne, hogy a csillagok a plafonomon még azért ragyognak, mert van esély rá, hogy Adam egyszer újra szeressen. De minden nappal egyre jobban elterjedt bennem a kétségbeesés, és a remény kihalt belőlem.
Dühösen csak még jobban rátapostam a gázpedálra, pedig a Csónakház alig 200 méterre volt. Az autóm nyikorogva állt meg, de én még nem szálltam ki. Láttam, hogy Diana autója mellettem parkolt, és biztos voltam benne, hogy valahol a közelben ott volt Adam autója is, de képtelen voltam felemelni a fejem. Ahogy arra is képtelen voltam, hogy bemenjek, és újra szembe nézzek Adammel, és a többiekkel. De nem várhattam tovább, mivel valamit ki kellett találnunk. Bár Eben-t sikerült megállítanunk, még sem voltunk biztonságban.
Sóhajtottam egy nagyot, majd kiszálltam az autóból, és elindultam be a Csónakházba. Erőteljes és higgadt maszkot formáltam az arcommal, és eldöntöttem, hogy még csak Adam közelébe sem megyek, és igyekszem minél jobban kerülni a tekintetét. Ahogy beléptem, csak Faye és Diana ültek egy asztalnál, Adam és Melissa sehol sem voltak. Egy részt nagy kő esett le a szívemről, másrészt viszont újra aggódni kezdtem, hol van, és hogy jól van-e.
- Cassie! Hát itt vagy! – mosolygott Diana. – Amikor elhajtottál megijedtünk, hogy vajon jól vagy-e. A telefont sem vetted fel – ölelt át aggodalmas arccal. Faye arrébb csúszott, hogy mellé tudjak ülni, majd ő is bíztatóan rám mosolygott és átölelt. – Minden rendben?
- Persze, jól vagyok – jelentettem ki gondolkodás nélkül a már betanult szöveget. Az elmúlt három hét alatt legalább százszor mondtam, hogy „Jól vagyok”, de ebből egyszer sem gondoltam komolyan. – A többiek hol vannak? – kérdeztem kicsit elterelve a témát magamról. Nem akartam magyarázkodni, hogy az én hibámból mind egy csapdába estünk.
- Jake haza ment, Melissa és Adam pedig még nem értek ide – suttogta Faye. Jake-ről időközben teljesen el is feledkeztem, de az meglepett, hogy Melissa és Adam ilyen sokáig elmaradtak. Láttam Faye arcán, hogy mikor kimondta Adam nevét kissé lehalkított. – Cassie, biztos, hogy minden rendben?
Egy pillanatra elgondolkodtam, majd mikor már úgy éreztem, nem tudom tovább magamban tartani a gondolataimat, lépett be az ajtón Adam és Melissa. Amikor megláttak, arcukról a mosoly eltűnt, és aggodalom, vagy talán félelem vette át a helyét. Hiába döntöttem el magamban, hogy nem nézek Adam szemébe, még sem tudtam kerülni a tekintetét. Éreztem, ahogy pillantása kivégezte a lelkem, amely már üres volt a fájdalom miatt. Nem akartam, hogy könnycseppeket lássanak az arcomon, ezért gyorsan fölálltam, és a másik ajtón kimentem. A kinti hideg levegő tökéletes volt, hogy lenyugtasson, mikor úgy éreztem minden tagom lángol.
- Cassie, mi folyik itt? – kérdezte Diana mögöttem. Mikor mellém lépett vette csak észre, hogy az arcomat könnyek áztatták, és levegő után kapkodtam.
- Diana, hagyd – szólalt meg Faye a másik oldalamon. – Adamről van szó igaz? – kérdezte, mire én csak bólintani tudtam. Mindketten csak néztek rám, és várták, hogy megmagyarázzam, miért érint így, hogy Adam a közelemben van, ha megittuk az elixírt.
- Emlékeztek, mikor megittuk az elixírt, Adammel vállaltuk, hogy elfelejtjük, hogy mit érzünk egymás iránt, és megmentjük Jake életét – kezdtem bele a történetbe, és leültem az egyik asztalhoz odakint. – Miután felébredtünk, megkérdeztem Adam-et, mit érez, és elmondta, hogy már nem érzi magát idegesnek, mint mikor azelőtt velem volt. Már nem érezte a szerelmet… és mikor visszakérdezett, én is ugyanezt mondtam, de hazudtam. Én még mindig emlékszem mindenre… én még mindig szeretem őt – halkítottam le a mondat végén, és még jobban elsírtam magam. Faye mellém ült és átölelt, és akkor tökéletesen éreztem, hogy mi testvérek vagyunk.
Bár az első pillanatban mindketten hitetlenül álltunk, mikor megtudtuk, hogy testvérek vagyunk, egy kis idő elteltével, minden értelmet nyert. Miután kis híján meghaltunk Faye belátta, hogy nem tehet semmit az ellen, hogy a nővérem, és igazság szerint nem is akart, ahogy én sem. Mindketten megszoktuk a gondolatot, hogy már ketten vagyunk, és hogy van kire támaszkodnunk.
- Miért nem mondtad el az igazat Adamnek? – kérdezte Diana.
- Tudom, hogy borzalmasan érezné magát, amiért ő elfelejtett mindent, míg én nem. Azt hinné az ő hibája, de valójában apám szerint talán csak túl erős a fekete mágia bennem, és ezért nem működött rajtam az elixír – magyarázkodtam, de láttam, hogy Diana másképp gondolta. Ismertem már eléggé, ahhoz hogy tudjam, szerinte el kellett volna mondanom.
- És most mit fogsz csinálni? – tett fel még egy kérdést Diana. Kicsit kezdtem magam úgy érezni, mint egy béna talk-show-ban.
- Fogalmam sincs – mondtam meg az igazat, bár lett volna egy-két tervem, de mivel tudtam, hogy nem tetszett volna nekik, így inkább magamban tartottam őket. – Igyekszem továbbra is normálisan viselkedni a közelében, és úgy tenni, mintha én is úgy éreznék mint ő.
- Oh… az én erős hugicám – ölelt át Faye. – Ne félj, ha valaki így képes megállítani a boszorkányvadászokat, akkor valahogy ezt is megoldod majd.
- Mellesleg – szólalt meg nagy mosollyal az arcán Diana – Szerintem nem kéne ilyen könnyen feladnod. Hisz ti a csillagokban vagytok megírva, ugyan már, gyerünk Cassie. Egyszer már beléd szeretett, és hidd el, én már csak tudom, hogy Adamnek akkora szíve van, hogy nem kell sok idő, és újra beléd esik.
Hihetetlen érzés volt őket hallgatni, ahogy gyönyörűnek, és boldognak ábrázolták azt a jövőt, amiben én csak kínt és szomorúságot tudtam elképzelni. Szorosan magamhoz húztam őket, hogy legalább néhány pillanatig azt érezzem, hogy az életem még sem egy tévedés. Diana felhúzott a székből, mélyen a szemembe nézett, majd csak annyit mondott: Gyerünk Cassie! Ne felejtsd el, szexi boszik vagyunk!
- Cassie! – szólalt meg Adam kilépve a csónakházból. – Minden rendben?
- Persze – suttogtam halkan, mire Faye kissé oldalba vágott, amiért megint csak kamuztam.
- Akkor beszélhetnénk? – kérdezte aggódva. – Négyszemközt – tette hozzá, mire Faye és Diana egyszerre rám néztek, majd egymásra, és ismét rám. Lazán bólintottam, ezzel tudatva velük, hogy jól leszek, ne aggódjanak. A lányok néhány perc várakozás után lassan elindultak Diana autója felé, majd beszálltak és elhajtottak, de még láttam, hogy Faye kíváncsi tekintettel visszanézett.
- Nos, most már egyedül vagyunk – jelentettem ki, kerülve a pillantását. – Mi olyan fontos, de a lányok előtt még sem akartad megosztani velem?
- Azért, mert ez csak kettőnkre tartozik, és nem szeretnék bébiszittereket, és tanácsadókat, miközben a kapcsolatunkról beszélünk – amikor kimondta a „kapcsolatunk” szót felkaptam a fejem, de hiba volt, mivel nem mértem fel, hogy Adam milyen közel is állt hozzám. Alig 20 centiméter távolság volt köztünk, de még ez is túl soknak tűnt számomra, ahhoz képest, hogy annak idején már olyan közel voltunk egymáshoz, hogy szinte egy test és egy lélek voltunk. – Észrevettem, hogy mióta megittuk az elixírt néhány percnél tovább nem tudsz a közelemben lenni, és ez aggaszt – ismerte be.
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte a lehető legközömbösebb hangomon.
- Cassie, én még mindig szeretek veled lenni, még mindig szeretnék a közeledben lenni, és beszélgetni veled… az emlékeim még mindig megvannak, hogy mennyi időt töltöttünk együtt, még akkor is, mikor tudtuk, hogy Diana nem örül neki. Most viszont senki sem áll köztünk, de te egyszerűen ellöksz magadtól, és ne mondd, hogy ez az elixír hatása, mert akkor én is ezt érezném, nem pedig azt, hogy egy hihetetlen űr van a szívem helyén – hangja minden egyes szó után egyre csak szenvedélyesebb lett, és láttam a szemében az őszinteséget.
- Adam, fogalmam sem volt róla, hogy te így érzel, de higgy nekem, okom van rá, hogy így viselkedem – motyogtam a mondat végét már csak magamban. Nem akartam elmondani neki az igazat, de tudtam és éreztem, hogy nem tudom már tovább húzni az időt.
- Valóban és mi lenne az az ok? – kérdezte kissé talán dühösen. Úgy éreztem mintha engem hibáztatott volna, miközben ő volt az aki egyszerűen elfelejtett mindent. Szemeiből mintha szemrehányást olvastam volna ki ami feldühített.
- Tényleg tudni akarod? Elárulom az igazat: Az elixír csak egyikünkön működött – Adam arcáról hirtelen minden érzelem eltűnt, de én dühömben még mindig folytattam. – Mikor azt mondtad, te elfelejtetted, milyen érzés szeretni engem és kisétáltál az ajtón, lélegezni sem tudtam, mert én nem úgy éreztem, mint te. Én még most is szeretlek, annak ellenére, hogy tudom, semmi esély sincs már kettőnk számára. És hogy miért nem mondtam el? Mert tudtam, hogy így reagálnál. Tudtam, hogy úgy éreznéd, ez a te hibád, hogy te túl gyönge vagy, és ezért hatott rád az a nyavalyás ital…
Észre sem vettem, hogy Adam ajkai, lazán az én ajkamra tapadtak, és elvették tőlem az esélyt, hogy kitomboljam magam. Majd mikor felfogtam mit történik körülöttem, hirtelen annyi érzés öntött el, hogy felsorolni sem tudtam volna. Öröm, félelem, béke, fájdalom, szomorúság, vágy… Volt néhány pillanat, mikor elfelejtettem, hogyan kell gondolkozni, mert Adam olyan szenvedéllyel csókolt, mint azon az éjszakán, amikor beindítottuk az átkot, de mikor ez véget ért könnyekkel az arcomon néztem Adam szemébe.
- Nem éreztél semmit – nem kérdeztem, egyszerűen csak kijelentettem, hisz tudtam a választ, és tudtam, ha ő mondja ki az lehet az én halálos ítéletem. – Jó éjszakát Adam!
Miután elköszöntem vissza sem nézve beültem az autómba, él haza hajtottam. Olyan jól esett volna, ha a nagyim átölelt volna, de mióta újra önmaga volt, visszaállt a munkába, és újra vállalt éjszakai műszakokat is. Csak álltam egy darabig a konyhában, azon gondolkodva, mit fogok ezek után tenni, de mint mindig, most sem jutott eszembe semmi. Átöltöztem, majd leültem a nappaliban a kanapéra, és igyekeztem nem gondolni Adam-re, de sajnos akárhová mentem is a házban minden hely rá emlékeztetett. Főleg a nappali, és bár tudtam, hogy ezzel kínzom magam mégis ott maradtam, és hagytam, hogy a könnyek újra és újra elöntsék arcomat. Mennyi gyönyörű emlékem volt Adammel, és jelenleg csak ebbe tudtam kapaszkodni. Nem volt más biztos pont az életemben már, csak a hit, hogy azok a pillanatok amiket együtt töltöttünk nem csak egy buta kis lány álmodozásai. Az éjszaka síri csöndjét a csengő zavarta fel éles és szinte már bántó hangjával. Rábírtam lábaimat, hogy felálljak, és oda menjek az ajtóhoz, de csakis azzal az okkal, hogy el küldjem melegebb éghajlatra az illetőt, amiért az éjszaka kellős közepén is képes zavarni engem.
- Adam?! – a hitetlenség teljesen kiült az arcomra, mikor megláttam őt az ajtóban. Gyorsan kapkodta a levegőt, és láttam rajta, hogy másképp nézett rám, mint az elmúlt hetekben. – Mit keresel itt? Nem gondolod hogy kicsit késő van…
Ajkai ismét csak elhallgatattak, de ezúttal nem úgy mint az előbb. Éreztem gyöngéd érintését nyakamon, majd ahogy lecsúszott a derekamhoz, és egyre csak szorosabban húzott magához. Nem értettem mi történik, de abban biztos voltam, hogy az az Adam volt előttem, akibe beleszerettem, még az elixír előtt.
- Cassie… bocsáss meg – suttogta néhány könnycseppel a szeme sarkában. - Nem hiszem el, hogy elfelejtettem, milyen érzés szeretni. Hogy felejthettem el, hisz az életemnél is fontosabb vagy a számomra – ajkai újra és újra az enyémhez értek, én pedig képtelen voltam elhinni, hogy ez megtörténhetett. – Már emlékszem, minden egyes mondatra, és pillanatra. Emlékszem milyen volt először megcsókolni téged az elhagyott ház pincéjében. Amikor ma este megcsókoltalak, azt éreztem, amit akkor. Az elmúlt hetekben, amikor találkoztunk, és beszéltünk megtapasztaltam milyen érzés újra beléd szeretni. Akárhány elixírt megihatunk, tudom, hogy mindig újra és újra beléd fogok szeretni, mert te vagy a végzetem. Hallod Cassie? Sose felejtsd el, mi összetartozunk, és semmi sem képes többé elfelejtetni velem az igazságot: Szeretlek, teljes szívemből!
***
Másnap reggel arra ébredtem, hogy Adam újra mellettem szuszog, de még így sem tudtam elhinni, hogy mindez megtörtént. A fejemben még mindig visszhangzottak, azok a szavak, amiket előző éjjel mondott nekem. Hirtelen eszembe jutott valami, így gyorsan felöltöztem és lementem, hogy kinézzek az udvarra. Ezúttal sehol sem voltak halott madarak, és ezt jó jelnek tekintettem. Olyan korán keltem, hogy láttam, ahogy a nap első sugarai kibújnak a fák koronái mögül, és valahogy már önmagában ez képes volt néhány könnycseppet csalogatni a szemembe.
- Örülnék, ha többet nem pazarolnád el a könnyeidet – suttogtam Adam a hátam mögött majd átölelt. – És persze remélem nem nagy kérés, de legközelebb, ha felébredek, örülnék, ha mellettem lennél, mert még csak a gondolata is annak, hogy nem vagy mellettem, az őrületbe kerget.
- Ígérem – csókoltam meg, és mélyen a szemébe néztem. – De cserébe te bizonyítsd be nekem, hogy nem álmodom.
- Úgy hiszem, tegnap éjjel sok mindent bebizonyítottam, nem gondolod? – kérdezte kaján vigyorral az arcán, mire éreztem, ahogy az én arcomat elönti a vér, és hirtelen elpirultam.
- Hát pont ez az! A tegnap éjjel az, ami az álomszerűségét adja a jelenlegi helyzetünknek – mosolyogtam, majd kicsit komolyabbra véve szólaltam meg újra. – Áruld el nekem, hogy tudsz emlékezni?
- Nos, miután tegnap olyan dühös voltál, hogy csak egy pillanatnyi időt sem hagytál, hogy magamhoz térjek, és eltűntél, én csak álltam egymagam a Csónakháznál, és egyre csak rád tudtam gondolni, és a csókunkra. Nem értettem eleinte, hogy mi történik velem, majd mikor elmentem lefeküdni, egyszerűen nem tudtam aludni, de alig néhány perccel azután hogy lefeküdtem, hirtelen belém hasított az érzés, hogy nem vagyok jó helyen. Minden egyes gondolatom te voltál, és egyre erősebben éreztem a késztetést, hogy veled legyek, majd mire felöltöztem és eldöntöttem, hogy eljövök hozzád, minden helyre állt bennem, és pontosan tudtam, hogy szeretlek.
- És most mi lesz? – kérdeztem újra én.
- Mi lenne? – válaszolt egy kérdéssel Adam. – Folytatjuk onnan az életünk, és a szerelmünk, ahol abba hagytuk, és szépen elfelejtjük, hogy valaha is megtörtént ez a szörnyűség. Mint látod ezúttal nincsenek halotta madarak sehol, ami azt jelenti, hogy nem kell újra az átok miatt aggódnunk. Röviden, végre boldogok lehetünk – fejezte be egy lágy csókkal. A terv, amit felvázolt, rendkívül csábító volt, de tudtam, hogy ilyen egyszerűen úgy sem fogjuk elfelejteni a történeteket. – De most mennünk kell, ugyanis ki kell nyitnom a Csónakházat.
- Rendben, menjünk – beugrottam a házba a kabátomért, majd Adammel, végre együtt indultunk el a Csónakház felé.
Hihetetlen boldogság töltött el, mikor Adam újra és újra átölelt, megcsókolt, vagy csak hozzám ért. Mintha be akartuk volna pótolni az elmúlt hetek elmulasztott pillanatait. Kézen fogva léptünk be a Csónakház ajtaján, és az első pillanatban mikor körül néztem azonnal megláttam Diana, Faye és Melissa arcát, akik először értetlenül majd boldogan vették észre, hogy újra minden helyre állt.
- Megyek, kipakolom az árut – csókolt meg Adam.
- Én pedig oda megyek a lányokhoz – mosolyogtam.
- De ne menj sehova, rendben? – kérdezte óvó pillantásával.
- Nélküled? Soha többé – ígértem meg, és éreztem, hogy szavaim egy életre beleivódtak mindkettőnk tudatába. Együtt, mindörökre…
