3. fejezet
A nevelő intézet
Lucy:
Dylan egésznap csak mosolygott, míg engem a sajtó darabokra cincált. Nem egyszer próbáltam meg elszökni, aminek az lett a következménye, hogy mindenki nagy hitelt adott a férfi szavainak. Egyszóval tényleg közveszélyesnek tartottak.
A riporterek egyre csak jöttek és jöttek, mindenki interjút akart a csoda gyerekkel. Tudni akarták hogyan bírtam ki egy teljes évig, láttam-e a szüleim gyilkosát, és mikor épp válaszoltam volna Dylan berekesztette a kérdezősködést. Nem is lepődtem meg, hisz egy ilyen neves rendező nem engedhetett meg magának olyan botrányokat, mint a gyilkosság. Persze erre még akkor kellett volna gondolnia mielőtt megtette,de ő azt hitte minden roppant egyszerű lesz. De nem számolt a kis hétéves Lucy Reys-szel.
Azóta már eltelt egy hosszú év, de a dühöm és a bosszúvágyam nem csitult, egy cseppet sem. Amikor csak abba hagytam a sírást, azon gondolkodtam, hogyan is állhatnék bosszút egy olyan emberen, aki megölte a szüleimet, nem mellesleg hogy bánt az angyali Gledis-szel és a fiával. Minden gondolatom e körül forgott.
Amikor már néhány órával később nem voltam a középpontban, Dylan elfuvarozott a házába és tájékoztatott a nyilvánvalóról. Ezekután azt kellett tennem, amit ő mondott. Több napon keresztül ki sem engedett a házból, és amikor a nyomozók kerestek, hogy a szüleim gyilkosságával kapcsolatban kérdezzenek, ő itatott velem valamilyen löttyöt, amitől bódult állapotba kerültem, ezek után elküldte őket az egészségügyi állapotomra hivatkozva, és mindenki, aki rám nézett teljesen egyetértett abban, hogy engem bolondok házába kell csukatni.
Amikor ezt egyre többen hajtogatták, Dylan úgy tett, mintha a szíve szakadna meg, de elintézte a papírokat. De a bíróság úgy döntött át kell esnem egy pszihológiai teszten, és egy orvosnak is meg kellett vizsgálnia. Nem diagnosztizáltak nálam elmebajt, de a pszihológus – 500 dollárral a zsebében, amit Dylan-től kapott - azt javasolta zárjanak egy nevelőintézetbe.
Ennyi épp elég volt hogy Dylan egy jó hosszú ideig elrejtsen a kíváncsi szemek elől, és mindketten jól tudtuk, hogy mire én kiszabadulok onnan, már a kutya se fog emlékezni rám. És ő ezt ki is használta. Az első adandó alkalommal bejelntette a sajtónak, hogy mégis milyen lépésre szánta el magát, és a többi, és a többi…
Amikor megérkeztünk az intézethez már biztos voltam benne, hogy ez a hely nem egy ötcsillagos szálloda lesz, hanem egy kemény és brutális túlélő tábor. Dylan régi barátként köszöntötte az igazgatónőt, és beletelt néhány percbe, mire rádöbbentem… ez a procedúra már másodjára folyt le ezen két fél között, ugyanis Dylan ezt tette a fiával is.
Miután legjobb barátokként elbúcsúztak, az én „jótevőm” lehajolt hozzám, hogy szívéjes búcsút vegyen. Nyomott egy puszit a homlokomra, amitől a hideg futkosott a hátamon, majd ölelés közben fülembe suttogta búcsú szavait:
- Légy nyugodt én kis Lucy-m, jó helyed lesz itt, és ha esetleg nem bírnád, könnyen a senkiházi apád és a ribanc anyád után mehetsz – Dylan trükkje tökéletesen bevált, mert nem bírtam ki és egy óriásit ütöttem az arcára, majd bele rúgtam. Az ablakok felől kisebb fütyüléseket és büszke nevetést hallottam. Madame Jenkinson, a „kedves és megértő” igazgatónő azonnal mellém sietett és lefogott.
Az autó gyorsan hajtott el mellettünk. Láttam Dylan arcán azt a letörölhetetlen vigyort, ami még mindig arra várt, hogy én a saját kezeimmel mossam le. Az igazgatónő Dylan távozása után már nem tűnt olyan kedvesnek, sőt azonnal lemosta az arcáról az álarcát, és kőkemény diktatúrába kezdett. Végig vezetett a folyosókon, majd megmutatta az étkezőt, a tantermeket, az udvart majd a hálókörleteket. A jobb szárny, ahol a nap felkelt a lányoké volt, a balszárny, ahol a nap lement pedig a fiúké.
Amikor a kis túránk véget ért, épp megszólalt a csengő, amely Madame Jenkinson magyarázata alapján a vacsorát jelentette. Szép és udvarias hangnemben tájékoztattam az igazgatónőt, hogy nem vagyok éhes, ezért inkább a ruháimat pakolnám ki. Mivel ez volt az első napom, együttérzést színlelve Madame Jenkinson felengedett a szobámba, amelyről néhány perccel később kiderült, hogy nem a szobám, hanem a szobánk.
Amint fölértem a nekem kiosztott szobában, épp három lány állt föl a szoba közepén lévő asztaltól.
- Tehát, te vagy Lucy – szólalt meg a magas szőke lány. – Az én nevem Elizabeth, de szólíts csak Beth-nek. Mi vagyunk a szobatársaid. Ő itt Kimmy, ő pedig Ann.
Végig pillantottam a másik két lányon. Míg Kimmy hajáról az erdőben eltöltött éjszakák jutottak eszembe, Ann izzó vörös haját mintha igazi lányok nyaldosták volna. Néhány percig csak néztük egymást, majd megszólaltam:
- Az én nevem Lucy, de úgy tűnik Dylan elintézte, hogy mindenki ismerjen – fejeztem be a mondatot dühösen. A három lány csak nézett rám.
- Nos Lucy, az előbb vacsorához csengettek, te nem jössz? – kérdezte Kimmy roppant kellemes és dallamos hangon.
- Nem, engedélyt kértem Madame Jenkinson-tól, hogy ma ne kelljen le mennem hanem inkább kicsomagolnék – mondtam, majd hozzá tettem. – És mivel ő olyan jószívű, kedves, megértő és figyelmes megengedte, és csöppet sem azért mert Dylan 5000 dollárt tett a szép nagy zsebébe.
A mondatom végére Beth elmosolyodott és csak annyit fűzött hozzá, hogy hamarosan visszajönnek. Amíg a vacsora tartott, nekem volt időm elgondolkodni azon, ki akartam lenni ebben a szabad börtönben, mivel nagyon úgy festett a dolog, hogy az elkövetkezendő néhány évet itt kell lehúznom.
Nem kellett sokat várnom, Beth Kimmy és Ann hamarosan visszatértek, és következett a nagy elbeszélgető show. Ők is szinte ugyanazt kérdezték, mint a riporterek, csak ők nem voltak idegesítők. Láttam az arcukon a büszkeséget, az izgatott kíváncsiságot, és egy fajta reménykedést. Hirtelen a falak már nem voltak olyan szürkék, a hideg már langyossá változott. Úgy éreztem, talán igazi barátokra találtam.
Beth szívesen eligazított a tanórákkal, a szabályokkal és a kötelességeinkkel kapcsolatban, ezután Kimmy teljesen áthatóan elmagyarázta ki kicsoda az intézetben, hogy a lányok közül Beth az irányító, míg a fiúknál egy Jay nevű kölyök, majd Ann tájékoztatott az intézetben lévő összes titkos átjáróról, és elrejtett zugról.
Jay neve mélyen megragadt bennem, mintha már hallottam volna valahol, de nem jutott eszembe hol. Emellett égetett a kíváncsiság, hogy miért zártak ilyen rendes lányokat egy nevelőintézetbe.
- Valójában ez nem is igazi nevelőintézet. Közülünk senki sem nevelőintézetbe való. Ide csak olyan gyerekeket hoznak, akiktől meg akarnak szabadulni, ha betöltjük a 18-at pedig mehetünk, amerre az utunk visz – válaszolta meg a kérdésemet Beth, aki már 14 éves volt, így nem kellett már sokat várnia.
Beth szavainak a visszhangjával a fülemben hajtottam pihenőre a fejem, és újra egy apró reménysugár jelent meg életem sötét egén. Bár halovány volt, mint az esti holdsugár, én hittem ebben az apró reményben.
Jay:
Mindenki izgatott volt, amikor meglátták a tv-ben Lucy-t. a lányok egy része már majdnem sírva fakadt, míg a többiek, még annak szurkoltak, hogy a lány el tud szökni. Bennem érzések vihara volt, egyik pillanatban én is boldogan ugráltam, majd együtt szitkozódtam a többiekkel, de mikor egyedül voltam a düh őrült erővel tombolt bennem.
Néhány nappal később olyan fordulatot vett az intézet élete, ami minket is meglepett. Az igazgatónő bejelentette, hogy Lucy Reys is az intézetünkben fog lakni. Ezekután mindenki megnémult. Egyetlen szó sem esett Lucy-ról, a míg az autó meg nem állt a kapu előtt. Mindenki az ablakokhoz rohant és onnan néztük a csodalány érkezését.
Amint megláttam Lucy mellett Dylan-t, égtelen haragra gerjedtem a lány és az apám iránt egyaránt. Dylan homlokon csókolta, majd átölelte Lucy-t – pontosan úgy ahogy az emberek a saját gyereküket szokták, és pontosan úgy ahogy engem sose ölelt – majd valamit mintha a fülébe suttogott volna.
Néhány másodperccel később Lucy pofonvágta, majd megrúgta Dylan-t. Akármennyire is rühelltem, amiért az apám őt jobban szerette, mint engem, most mégis büszkén nevettem fel, miközben mellettem a fiúk fütyültek, a lányok pedig tapsoltak. Dylan autója gyorsan elhajtott, pont úgy mint egy évvel azelőtt.
Az igazgatónő eligazítást tartott Lucy-nak, nekünk pedig a szobánkban kellett maradnunk vacsoráig. Egy félórával később megszólalt a vacsorához hívó csengő. Madame Jenkinson tájékoztatott minket hogy Lucy azon az estén nem étkezik velünk, de ettől függetlenül nem fog más bánásmódban részesülni mint mi.
Mikor elkezdődött a vacsora mindenki azt kérdezgette a másiktól, hogy kinek a szobájában lakik Lucy. Beth lazán válaszolt, hogy az ő szobájukban lakik mostantól az új lány. Amikor a három „amazon” Beth, Kimmy és Ann befejezték a vacsorát, felindultak a szobájukba, hogy eligazítsák Lucy-t, de egyre több ember állta az útjukat. Nem lettem volna a helyükben.
Az étkező fokozatosan ürült, majd már csak én maradtam egyedül. Nem volt erőm fel menni a szobába és azt hallgatni hogyan dícsérték vagy épp hogyan szidták Lucy-t. nem voltam benne biztos, melyik táborba tartoztam. Ahogy az álmosság egyre jobban elnyomott, felmentem a szobánkba, és kételyekkel telve hunytam le a szemem, tudva a holnap még sok érdekességet tartogat a számomra.
*
A reggeli csengő harsogva telítette meg a fülem, a fiúk körülöttem már mind kész voltak, mikor én még bizonytalan lábaimon a szekrényhez botorkáltam. Izgatottság és feszültség terjengett a levegőben. A folyosók üresen kongtak, az étkezőből hangzavar szűrődött ki. Biztosra vettem, hogy Lucy már bent volt, ezért volt ekkora kavarodás. Tévedtem.
Ahogy kinyitottam az étkező ajtaját, minden szem rám szegeződött, én egyetlen röpke pillantással nyugtáztam, hogy a lány nem volt benn. A következő pillanatban nevetés hullám csapott végig a termen. Lepillantottam majd én is kacagásban törtem ki. Talán jobb lett volna egy nadrágot is fölvenni a macis boxerem fölé.
Szégyenkezve rohantam fel a főlépcsőn, de a fordulónál karamboloztam. Igyekeztem minél hamarabb feltápászkodni a földről, és segédkezet akartam nyújtani a velem szemben ülő lánynak. Amikor megpillantottam egy szó sem jött ki a számon, míg ő egyfolytában szabadkozott. A tv-n keresztül sose látszott az a barna szempár, amely percekig a fogságában tartott. Lucy – bár nem mutatkozott be mégis tudtam hogy ő az – értetlenül nézett rám, míg végre képes voltam egy bocsánatkérésszerű mondatot kinyögni.
Kis idővel később ő is észrevette a hiányos öltözékemet és elmosolyodott.
- Ezek szerint nem csak én keltem ma nadrág nélkül – nevetett fel mire én is vele nevettem olyan furcsa volt szemtől szemben állni vel.
- Azt hiszem… én inkább megyek.
Amikor eltűnt a következő lépcsőfordulónál, én még mindig letaglózottan álltam. Az a szempár… a viselkedése… a humora… a mosolya… mind más volt, mint amilyennek képzeltem. Fölszaladtam a szobába az első nadrágot, ami a kezem ügyébe került fölkaptam magamra és már rohantam is vissza.
Az étkező ajtajánál újra megpillantottam őt. Remegő lábbal épp bátorságot gyűjtött, ahhoz hogy kinyissa az ajtót. Magamban elmosolyodtam. Egy éven keresztül bujkált, sikerült elszöknie a szülei gyilkosa elől, és ő mégis attól remegett, hogy egyedül kelljen bemennie azon az ajtón.
- Indulhatunk? – kérdeztem még mindig mosolyogva, mikor oda értem hozzá. A szeme felragyogott, attól a reménytől, amit én nyújtottam neki.
Teljes erőmből belöktem a nagy ajtót ezúttal nevetés helyett visszafogott lélegzetvételeket hallottam. Láttam ahogy Lucy némán meg remegett, majd mikor én elindultam, ő is járásra bírta lábait. Amikor kiszúrta a három amazon asztalát kilencven fokos fordulatot tett és feléjük indult. Mikor megállt mellettük, még egyszer felém pillantott és eltátogott egy köszönömöt. Hálás tekintete egésznap boldogsággal töltött el. Nem tudtam elhinni hogy egy lány, akit néhány órája még gyűlöltem, újra életet lehelt halott lelkembe.
Puszi :Bella
