Előszó
Az élet ezer csodát tartogat számodra. Vannak, akik azt hiszik magukról, hogy tökéletesek, és vannak azok, aki senkiknek hiszik magukat. Ha megállsz egy pillanatra és mélyen a szívedbe nézel, akkor megláthatod a valódi éned. Ha elfogadod önmagad, akármilyen tökéletlen is vagy az élet egy szempillantás alatt tökéletessé válik. De ehhez hinned kell a csodákban, abban hogy minden okkal történik, és abban hogy mindenki hivatott valamire. Senki sem jobb, mint a másik mind egyformán fontosak vagyunk.
Én is azok közt voltam, akik senkinek képzelték magukat, de nagyon tévedtem. Ha barátok családtagok, és a szerelem vesz körül, felér egy óriási varázslattal.
1. fejezet
Rossz érzés
Minden teljesen átlagosan kezdődött. Reggel felkeltem, megreggeliztem majd nem túl nagy lelkesedéssel elindultam a suliba. Ehhez talán az is hozzájárt, hogy nem épp a legkedvesebb osztálytársakat kaptam. De most valami más volt. Valami erőteljes. Még sosem éreztem ilyesmit. Mikor beléptem az iskola kapun mintha áramjárta volna végig minden porcikámat. Félelmetes volt. Egésznap ez a szörnyű érzés tartott hatalmában. Nem engedett. Mintha fojtogattak volna. Amikor hozzám szóltak semmit sem értettem. Az óra nagy része azzal telt, hogy csak bámultam a könyvet és a tanárt. Amikor véget értek az óráim szinte rohanva siettem ki az iskolából. Amint eltávolodtam a sulitól, mintha kezdett volna eloszlani körülöttem a szürke köd, ami eddig teljesen betakart. Amint beléptem az ajtónkon anyám sietett ki elém.
- Kicsim, örülök, hogy megjöttél. Apával el kell, hogy mondjunk valamit – anyám arca ragyogott a boldogságtól, ahogy apámé az elégedettségtől.
- Ó, és mi lenne az a nagy hír? – kérdeztem sietve két ok miatt. Először is mert nagyon felkeltették az érdeklődésemet. Másodszor, pedig mert a sűrű szürke köd ismét kezdett körbe venni. Ekkor hirtelen átfutott az agyamon egy kósza gondolat, amitől üvölteni tudtam volna. Megijedtem a gondolat valószínűsége miatt ezért szinte sikítva kérdeztem a szüleimet. – Csak nehogy azt mondjátok, hogy tesóm lesz.
- Nem kell megijedned Ness. Erről szó sincs – nyugtatott apám, amiből arra következtettem, hogy az arcomon tükröződik a testemet körbe vevő pánik. Amit éreztem talán több volt pániknál. De magam se tudtam hogy mi.
- Ebben az esetben elárulnátok, végre mi folyik itt mielőtt teljesen kiakadok – vágtam hozzájuk a szavakat.
- Nos kicsim apunak olyan jól megy a munka, hogy áthelyezték egy nagyobb céghez igazgatónak – üvöltötte anyám és mosolya egy percre sem tűnt el arcáról.
Szavai lassan értek el hozzám. Az agyam még lassabban fogta fel ezeknek a szavaknak a jelentését. Egyszerre több érzés tódult a fejembe. Félelem. Öröm. Büszkeség. Valamilyen szinten pedig pánik.
Egyrészt ha belegondoltam az időzítés nem is olyan rossz, mert nagyon kezdtem unni ezt a sulit, pedig még csak 2 éve jártam ide. Bár másrészt meg rossz volt az időzítés, mert már épp kezdtem volna beilleszkedni. Csak azt nem tudtam, hogy mikor. Hiába is próbáltam magamnak hazudni nem ment. Biztos voltam benne hogy még sokáig nem tudtam volna beilleszkedni. Én voltam a különc lány. Mindenhol. Bár még én magam se értettem hogy miért is voltam különc, hiszen ugyanolyan voltam, mint a többiek. Talán kissé távolságtartó az igaz de ez csak azt jelentette, hogy ne fogom halálra ölelgetni a barátaimat, mint a többi osztálytársam. Egyszer győzött a kíváncsiságom és megkérdeztem egy barátomat, hogy miért tartanak különcnek a többiek.
- Ez igazából afféle megérzés dolog, tudod. Nem ellened irányul. Csak néhányuknak rossz érzése támad a közeledben. Ezen kívül amúgy kedvesnek tartanak – válaszolt a kérdésemre nagyon higgadtan Ben.
Ezzel persze nem nyugtatott, meg sőt még idegesebb lettem tőle. Mi az a dolog, ami rossz érzést kelthet másokban miattam. Ez örök rejtélynek tűnt. De igazából néha még jól is jött. Például nem voltam mindig a többiek poénjainak a kereszttüzében. Ez jól esett. De néha az az érzésem támadt hogy talán azért nem tudok beilleszkedni, mert nem ide való vagyok. Ez talán most megoldódni látszott.
Eszmefuttatásom végén ismét felnéztem anyámékra, akik még mindig azon aggódtak, mit fogok szólni mindehhez. Próbáltam megütni a nyugodt hanghordozásomat és fura módon most sikerült is. Még én is meglepődtem milyen nyugodt a hangom.
- Rendben. Mikor is költözünk? – kérdeztem őket mire anyámnak majdnem kiesett a szeme a megdöbbenéstől.
- Semmi hiszti? Csak így egyszerűen elköltözöl velünk, és nem harcolsz, azért hogy maradjunk?
- Mégis miért kellene hisztiznem? Amúgy is tudod anya, hogy nem vagyok az a hisztiző típus.
- Tudom de azért nem erre számítottam. De mindegy. Így könnyebb. Nos akkor elmagyarázom a részleteket – jelentette ki anyám és a nappali felé húzott, míg apám elvonult a dolgozó szobájába.
Órákig ültünk, míg anya magyarázott én pedig bólogattam. Biztos voltam benne hogy többé képtelen leszek normálisan használni a nyakam. Időközben kiderült hogy már nem kell bemennem ebbe a sulimba. Ennek örültem. Anyunak sikerült mindent elintéznie de még néhány papír miatt be kellett mennie a suliba. Minden erőnkkel a költözésre koncentráltunk. Legalábbis anyuék igen. De én csak próbáltam úgy tenni mintha érdekelne. Legszívesebben az isten háta mögé költöztem volna, hogy még különcebb legyek, ha már annak tartanak. De most már emiatt nem kellett aggódnom. Egy ideig. Miután szüleim végeztek fejtágításommal, elmenekültem végre a szobámba.
Amikor kattant a zár a szobám ajtaján minden aggodalmam azonnal elszállt. Amint beléptem a táskámat a földre dobtam az ablakomat pedig sarkig tártam hogy érezzem még utoljára ezt a friss üde levegőt. Közelebb mentem az ágyamhoz, amit a szüleim kicsit elméreteztek, ugyanis akár hárman is aludhattunk volna rajta. Leheveredtem és a plafont bámultam, miközben hagytam, hogy a béke átjárja testem minden zugát. Ahogy ott feküdtem olyan megkönnyebbülés fogott el, mintha egy bevehetetlen erőd falai közt lennék.
A nap további része nagyon simán ment. Anyu mindent elintézett aztán vacsit főzött, majd elkezdtek pakolni ezért én talán túlságosan is korán bevonultam a szobámba lefeküdni. De az alvás szóba se jött számomra. Mikor kisebb voltam kaptam a szüleimtől egy nagyon aranyos macit, amit legtöbbször az ágyam melletti fotelben tartottam. Mikor nem tudtam aludni, leültem abba a fotelba és néztem a csillagokat. Ezúttal is így tettem. Lassan elkezdtem azon gondolkodni miért is, éreztem magam olyan rosszul reggel. Hiszen ez nem is volt olyan rossz nap. A többihez képest. Bár nem repdestem az örömtől, hogy költözünk mégis volt bennem némi boldogság. Új hely. Talán jobban megy majd a beilleszkedés. Vagy nem. De azért mégis csak úgy éreztem gyávaságra, vall ilyen könnyen elfutni valami elől. De abban biztos voltam, hogy én nem vagyok gyáva. Nem. És ezúttal el is döntöttem hogy soha többé nem teszek ilyet. Most még elszaladhatok a gondok elől de, ahová költözünk, ott már nem teszek ilyet.
„– De hová is költözünk? – kérdeztem magamtól, mert ez még eddig eszembe se jutott.”
Már rohantam is az ajtóhoz és jó hangosan téptem fel hogy megtudjam hová is költözünk de a folyosó végén lévő óra megállított. Erre nem számítottam. Már hajnali fél kettő volt. Ezt lehetetlennek hittem de az én órám is ennyit mutatott ezért halkan vissza menetem a szobámba és bebújtam az ágyamba. Mivel nem tudtam elaludni, oda lopakodtam a szekrényemhez, hogy elő vegyem a dugi csokit. Ez mindig segített elaludni. De anya szerint ez nagyon rossz szokás ezért mindenhol eldugta a csokit a házban. Szerencsémre apa nagyon édes szájú ezért megegyeztünk, hogy ő veszi én, eldugom.
Most is elrágcsáltam egy kicsit belőle de talán túl sokat. Ahelyett hogy jól elaludtam volna tőle sikeresen, előcsalogattam a rémálmaimat. Régen is voltak rémálmaim de még sohasem volt egy sem ilyen élénk.
Igazából semmi konkrétat nem láttam de már az álom hangulatától megfagyott az ereimben a vér. Elég volt meglátnom a közeledő fekete felhőt és máris sikítva ébredtem. Mindössze egy félórát aludtam de nem voltam fáradt. És semmi esetre sem szerettem volna újra elaludni, mert tudtam, ismét ez várna rám.
Ez ismétlődött minden éjjel. Csak mindig egy kicsit rosszabb volt, mint az előző. Ez folytatódott egy héten keresztül, míg nem az utolsó éjszakán már nem csak halvány képeket láttam. Már mindent felismertem magam körül.
Én, ahogy ott állok a város közepén körülöttem minden lángban égett és három fekete köpenyes alak felém közeledett.
Nekem tetszik! érdekel a folytatás, ezért gyorsan olvasom tovább!!!