Egy élet dala
Előszó:
Ajánlom ezt a könyvet azok az embereknek, akik úgy érzik az életük tele, van szenvedéssel. Ajánlom még azoknak, akik tele
vannak álmokkal , vágyakkal de mégis úgy gondolják, hogy ezek a vágyak tönkreteszik a tökéletesen felépített életet.
Tudd, hogy mindig van fény az alagút végén. Legutoljára a remény hal meg, mert amíg van remény addig te is vagy.
Ez a történet Alexandra Carterről szól. Megtudhatod mekkora erővel, bír a barátság, a szerelem, és a zene.
„Mert a zene magasabb rendű minden tudománynál és filozófiánál.”
Írta : Kiss Beatrix
1. Rész
A kezdetek
Megint elmúlt éjfél. Lassan 1 hónapja hogy ilyenkor fekszem le.
Még szerencse hogy most nyári szünet volt, különben az iskolában az
órát nem figyeléssel tölteném. Mint mindig most sem tudtam elaludni, ezért elgondolkoztam a holnapon.
„Biztos ugyan olyan lesz, mint a tegnap, vagy mint a tegnap előtt”
- gondoltam magamban. Igen. Ugyanolyan lesz. Biztosan. Gondolatban végig játszottam a holnapot.
- Jó reggelt napfény! – köszöntött anyám. – Mikor feküdtél le kicsim? – érdeklődött, bár már tudta a választ.
- Példát vehetnél az öcsédről. – szólalt meg apám.
„Milyen igaz Brad csak három dolgot tudott tökéletesen: egész nap az idegeimen táncolni, babázni, és aludni. „
Eközben rápillantottam az öcsémre, aki egy hatalmas adag rántottát tömött a szájába.
„Hát igen tényleg példát kéne vennem róla? – gondolkoztam magamban. „
Közben visszatértek a gondolataim az éjszakába. Úgy döntöttem, hogy ahelyett hogy a holnapon gondolkodnék, megpróbálok visszaemlékezni az elmúlt 8 évre, amit a suliban töltöttem.
Az első emlék, ami eszembe jutott az első nap volt az általános iskolában. Kissé homályosan, de tisztán emlékeztem az első napra. Ott ültünk mind megszeppenve, még beszélni sem mertünk így nem tudtuk biztosan egymás nevét. Szerencsére a tanáraink nagyon találékonyak voltak ezért minden padra kitették a nevünket. Lassan elkezdték felsorolni a neveket
hogy biztosak legyenek mind, megvagyunk. Elérkeztünk hozzám.
- Ms. Carter? – kérdezte kedvesen az egyik tanárnő.
- Itt vagyok. – szólaltam meg igen határozott hangon. Erre persze pár osztálytársam igencsak felkapta a fejét. Már ekkor képes voltam a szemükből kiolvasni mire gondolnak. Fura képesség volt.
„Azta! – gondolta egyikük.
Milyen határozott – gondolta egy másik.
Mégis mit képzel ez magáról? – agyalt egy szőke lány, akinek a nevét ki tudtam olvasni táblájáról. ”
„Sophie, aranyos név. – gondoltam magamban”
Ezek után nem sok mindenre emlékeztem, ezért keresgéltem az emlékek közt, a következő már másodikos emlékkép volt.
Hát persze hogy semmi sem változott, kivéve egyetlen dolgot.
Azt hogy még elszántabbnak tűntem, és még több szomorúságot láttam saját szememben. Furcsa volt így végig néznem életem lapjait, önmagam nézni. Épp egy veszekedés közepén voltam.
„Naná, hisz mi mást csináltam volna.” – gondoltam magamban.
- Hé, Alex gyere ide! – hallottam Mariana hangját.
Meglepő volt hisz Mariana igen keveset szólt, de mi mást tehettem volna oda mentem.
- Tudod, elgondolkodtunk Sophie–val és úgy döntöttünk beszállhatsz a csapatunkba. – osztotta meg velem Mariana a nézeteit. Nagy meglepetés volt ez számomra, és ekkor nagyon örültem, annak hogy dráma szakkörre járok, így nem volt nehéz lepleznem meglepettségem.
- Nos, még megfontolom az ajánlatotokat. - mondtam közömbös hangon.
- Remek – szólt közbe Sophie és átnyújtott nekem egy papírt – és ha esetleg úgy döntenél, hogy mégis csatlakozol hozzánk, akkor itt van mit fogunk felvenni hétfőn.
Ez eléggé nagy meglepetés volt de szerencsére uralkodni tudtam arcvonásaimon. Miközben hazafelé ballagtam, megnéztem a hétfői „ruha beosztást”. Nagyon érdekesnek találtam, de mivel be akartam kerülni a menők közé úgy döntöttem nem érdekel miféle borzadályos ruhát, kell felvennem hétfőn. Eldöntöttem hogy már a hétvégén felkészítem magam, legalábbis lelkileg.
Eljött a hétfő és én nagy büszkeséggel besétáltam a suliba.
Még csak észre sem vettem hogy körülöttem mindenki röhög.
„Biztos csak irigyek. – vontam le a következtetést hibásan. Mikor beléptem a terembe egyértelmű lett számomra minden. Átvertek.
- Aranyos a rucid – szólt hozzám Sophie két röhögőgörcs között.
Megalázottan vonultam ki a teremből, egyenesen a női mosdóba.
Még az első óráig volt 20 perc gondoltam addig kibőgöm magam.
Rám jellemző módon 10 percig megállás nélkül sírtam de aztán előtört egy igazán régi énem. Fogtam az egyébként tényleg nagyon ronda ruhát néhány helyen, megtéptem néhol meg összekötöttem.
Jó érzés volt hogy egy általam készített ruhában voltam a suliban.
Mikor bementem a terembe hagytam, lepődjenek csak meg
Mariana-ék, aztán hagytam hogy ez eddig elfojtott dühöm feltörjön.
- Hülye, szemét libák! - kiáltottam rájuk – hogy lehettek ennyire beképzeltek. Csak magatokkal törődtök és megalázzátok a másikat.
Közelebb léptem és dühömben felpofoztam Mariana - t mely igencsak nagy nyomot hagyott rajta.
A következő dolog, amivel szembetaláltam magam egy ajtó volt. Az igazgatóé. Lassan léptem be. Nem féltem végül is miért kellett volna.
- Kérem, fáradjon be Ms. Carter.
Nyugodtan, higgadtan leültem az egyik székre az asztal előtt és elgondolkoztam, hogy nem ilyennek képzeltem el az igazgatói irodát.
„Sehol egy ijesztőszobor vagy…”
Elmélkedésemből Mr. Eduard rántott vissza.
- Nos Ms. Carter ha jól lettem informálva maga egy nagyon csúnya dolgot tett, amit itt az Elitben mi nem díjazunk. – szólalt meg roppantul fölényes hangon. Utáltam, ha úgy beszélnek velem, mint egy óvodással végül is már nem voltam olyan kicsit.
„Mégis milyen nagyra értékeli az iskoláját, pedig nem én vagyok az első, aki verekedett ebben a jó hírű iskolában. – gondoltam magamban, aztán minden félelem nélkül felnéztem, mert kíváncsi voltam mit gondol. És arra csak egy módon jöhettem rá. Ha belenéztem a szemébe. Persze jól sejtettem mire gondol, minél hamarabb túl akart esni ezen a beszélgetésen, de mégis láttam a meglepődést az arcán. Nem gondolta volna, hogy egyszer én fogok itt ülni. De aztán felöltötte komor álarcát és hozzám szólt:
- Tudja eddig hajlandó voltam elnézni a hisztériás kitöréseit, de ez a bántalmazásos dühkitörés már nem elviselhető.
„Mi??? Bántalmazásos dühkitörés??? Ez teljesen megőrült. – jelentettem ki magamban”Persze tudtam, hogy ezt nem kiabálhatom az arcába, ezért szelíden szóltam hozzá:
- Teljesen igaza van uram! Helytelenül cselekedtem, megérdemlem a büntetését. – mondtam, de talán feltűnt neki a fanyar hangnemem.
- Nos, úgy látom képes beismerni, hogy ez nem helyénvaló viselkedés ezért eltekintek a büntetéstől. – közölte szelíden.
„Mekkora idióta – vontam le a következtetéseket – de ha neki így jó felőlem, amúgy meg milyen fura, szépen mosolygok rá és képes mindent elfelejteni, mintha nem is verekedtem volna. Biztosan akar valamit.”
Még végig sem gondoltam mire újból megszólalt.
- Ami azt illeti, elfelejtem a dolgot. De lenne egy feltételem. Hallottam az ön gyönyörű eredményeiről ezért döntöttem úgy hogy magát küldöm a megyei Biblia ismereti versenyre. Nos egyetért? –kérdezte.
„Tudtam!!! –szinte kiabáltam magamban – de ha ez az ára? „
- Rendben, elvállalom, nagy megtiszteltetés ez számomra . – mondtam ki a bűvös szavakat az igazgatónak, miközben belülről hányni tudtam volna.
- Ebben az esetben örülök hogy meglátogatott, és sikeres napot!
Nem is vártam tovább, ahogy csak lehetett menekültem vissza az osztályterembe. Talán ez nem volt olyan jó ötlet. Mikor visszaéretem először Mariana arcán akadt meg a tekintetem mely még mindig piros volt és lehetett látni kezem helyét. Egy pillanatra megbántam hogy nem Sophie kapta ezt a pofont, de hamarosan meg nyugodtam egy igen kecsegtető gondolat miatt.
„Nyugalom fog még ő kapni mindenért. – jelentettem ki, persze csak magamban”
Dühösen mentem végig a padok között. Felszegett fejjel közelítettem meg a padomat e meghallottam Sophie megvető nevetését ezért dühömben a hozzám legközelebb lévő táskába rúgtam. Egy pillanattal később rájöttem ezt nem kellett volna.
- Megrúgtad a táskámat ?! - kérdezte szinte ordibálva Felix aki egy eléggé nagydarab gyerek volt az osztályban. Nem láttam értelmét magyarázkodni ezért elviseltem a fájdalmas következményeket.
Ezek után már nem láttam tisztán a képeket de, így is emlékeztem arra mi történt ez után. Tompán éreztem is a fájdalmat, amikor az emlékeimben találkozott a fejem a radiátorsarkával, vagy az asztal sarkával.
„Hát igen már 2 évet le is játszottam a fejemben de még egyetlenegy szép emlék sem tűnt fel.”
Nem voltam meglepve, hiszen az az 5 év, amit az Elitben töltöttem nem jutatott eszembe egy szép emléket sem. Bár ekkor elérkeztem a 3. osztályhoz gondolataimban ahol viszont nem is egy boldog emlékem volt. Először beugrott az a pillanat, amikor kiálltam a ki mit tud? Színpadára. Szinte majdnem sírva fakadtam de erőt adott anyukám jelenléte, és az hogy tudtam valamiben, végre megmutathatom, hogy jó vagyok. Bár egy kicsit aggódtam, mert láttam, ahogy minden versenyző próbálgatja a koreográfiáját, miközben én nem is tanultam be táncot. Improvizáltam. De mégis sikerült.
A következő kép az eredményhirdetés, már mindenkit kihívtak csak engem nem, amikor megszólalt az igazgató:
- És végül következzen egy őstehetség, aki megkapja, a ki mit tud?
első díját . Ms. Alexandra Carter.
Még most hogy itt ülök hajnali 1 –kor a szobámban 5 évvel később is érzem, hogy megáll egy pillanatra a szívem.
A másik boldog emlékem egy énekóra. Emlékszem hogy énekkaron is csak némán énekeltem de nem úszhattam, meg hogy énekórán ne feleljek.
- Ms. Carter! – szólított Ms. Adriana – halljuk ön mivel készült az órára.
- Rendben Ms. Adriana. –mondtam, nagyon halkan, mert teljesen remegtem és nem akartam, hogy ez a hangomon is hallható legyen.
Nagyon lassan felálltam és koncentráltam mikor meghallottam Sophie idegesítő beszólását:
- Csak nem félsz hogy kinevetjük a hangod? – kérdezte beképzelt hangján.
Erre elöntött a méreg. Hangosan és határozottan kezdtem bele kedvenc dalomba, próbáltam minden hangot a helyére rakni a fejemben de ezúttal nem volt nehéz a dolgom. Behunyt szemmel énekeltem de mikor véget ért a dal kénytelen voltam kinyitni.
Nagy meglepetésemre mindenki hangosan megtapsolt, még Ms. Adriana is lette a zsoltárát (amit soha nem tett még azelőtt), hogy mindkét kezével megtapsoljon.
Ezután beugrott az, amikor jelentkeztem a kis gimibe. Már épp el akartam dönteni, hogy oda fogok járni mikor anya előállt egy nagyon szép kéréssel.
- Kicsim, kérlek, bírd ki még ezt az egy évet. –kérlelt de tudtam, hogy ezt nem ő találta ki. Minden bizonnyal Brad igazgatónője állt e mögött. Mivel az én osztályfőnököm volt Brad dirijének a fia.
Egyrészt megbántam hogy még egy évet maradtam, másrészt örültem is. Mikor vége lett az emléknek újra melegség öntött el de még ez az emlék sem késztetett boldogságra. De azért elmosolyodtam a sötétben, mert örültem legalább néhány emlék kellemes volt az akkori időkből.
Azonnal elért a következő. Ez már ötödikes volt.
Csak apró képek villantak be de ez is elég volt, hogy a mosoly eltűnjön az arcomról. Épp a táskámat dobálták, aztán meg rugdosták.
„És még azt kérdezték anyáék, hogy mit teszek a táskámmal, csak nem focizok. De igen anya csak nem én, hanem a bunkó osztálytársaim- válaszoltam magamban.”
Eszembe jutott hogy akkoriban havonta kellett új táskát vennem.
Már csak három hetet kellet várnom évvégéig. De ez is hosszú időnek tűnt. Ekkorra már nagyon elhatalmasodtak körülöttem a dolgok. Nem volt elég hogy az osztályban nevetség tárgya voltam még sikerült kifognom a legrosszabb osztályfőnököt is.
Ms. Bathri igazán jó tanár volt csak épp nem osztályfőnöknek való. Nem tudta kezelni nagyobb vitáinkat. Ez volt a legnagyobb problémája, amit soha sem sikerült orvosolnia. Pont ezért fordult elő hogy ez volt életem legrosszabb éve. De egyben életem legjobb döntése is. Amit sohasem fogok már megbánni.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése