Light and dark Előszó

Light and dark

Előszó

  Ha gyermekkorod olyan rövid idő alatt röppen tova, mint az én hét évem akkor hogyan készülhetnél fel arra, ami azután jön? Arra az erőteljes érzésre. Akár ágyúgolyót is lőhettek volna belém, azt sem éreztem volna olyan erősnek, mint a köteléket köztem és Jacob között.

  De mégis mit ér ez az érzés, ha nem viszonozzák? Még te magad sem érted mi történik mikor a másik feled már mindent, tud. Mi az az egyetlen dolog, ami képes bármi mást maga alá temetni? Mi az, ami képes tönkre tenni két ember életét, hogy aztán valaki más mellett találják meg ismét a boldogságot? Mi az, ami képes egy ilyen félvért, mint én teljesen megváltozatni? Mi az, ami képes, arra hogy régi énem teljes ellentétévé változtasson? Mi lehetne erre képes? Csakis egy valami: a szerelem.

Egy élet szimfóniája 4. fejezet

4. Rész

Végső búcsú

Egy kissé megijedtem, mert még sohasem voltam igazán errefelé. Örültem, mert szerencsémre nem az öcséméknek volt kinn tornaórájuk. Nem, körülbelül velem egy idősek lehettek. Épp tizenkét percest futottak. Nem lettem volna a helyükben. A tanáruk nem volt túl szimpatikus.

  Néztem őket lassan már öt perce mikor a kerítéstől nem messze egy lány nézett felém. Mosolygott. Nagyon kedvesnek látszott. Visszamosolyogtam, erre már nem csak a lány nézett engem, hanem egy szőke fiú is megállt mellette.

  Már épp mondtak volna valamit, amikor megszólalt a csengő és a tanárnő elengedte öltözni őket. Hirtelen eszembe jutott hogy péntek van, és most jön az ötödik óra. Ami Brad-nek tesi volt. Gyorsan felpattantam a biciklimre és őrült gyorsasággal tekertem hazafelé. Ne tudtam, mit csináljak mikor hazaértem, ezért leültem a nappaliba és bámultam a kikapcsolt tv-t. Enyhén pánikba esve ültem órákig mozdulatlanul. Nem tudtam, mi történik velem. Mi ez az érzés? És ki volt az a lány, aki úgy nézett rám? Ez hihetetlen volt. Sohasem féltem eddig semmitől de most mintha a jövőm teljesen ködbe veszett volna és ez sötétséget hozott, volna rám.

  Anya sem értett semmit, mert amint ő belépett az ajtón én már rohantam fel a lépcsőn a szobámba. Nem árultam el neki hol voltam mit csináltam és semmi mást sem. Féltem. A délután többi részét is így töltöttem, míg a ház csendes volt. Az öcsém még a sulipadot koptatta. Az idő teljesen jelentéktelen volt, most hogy tudtam, hogy mi következik hamarosan. A csend csak enyhített a pánikon de nem mulasztotta el.

  - Kicsim lejönnél egy percre? – kérdezte anyám megtörve az órák óta tartó csendet.

  Lassan feltápászkodtam az ágyam mellől a földről és próbáltam higgadt arcot erőltetni magamra. Szerencsémre jó színész voltam. Ez sokat segített. Lábaim mintha nem akartak volna többé engedelmeskedni gonosz agyamnak mely már 98% eltökéltséggel döntött a jövőmről. Lassan leértem a lépcsőn mire anya az orrom alá dugta a garázs kulcsot. Nem tudtam mire vélni. Most mégis mit akart? Amikor következőnek megszólalt megkaptam a választ.

  - Kapj fel egy pulóvert, aztán nyisd ki a garázs ajtaját, hogy minél hamarabb indulhassunk Brad ért.

  - Miért, muszáj nekem is mennem? – kérdeztem nyűglődve. – Eddig is mindig nélkülem mentél Brad ért.

  - Nem tetszik, hogy egésznap csak itt ülsz és bámulod a falakat. Bele fogsz betegedni. Ezért ma elviszlek magammal.

  Már épp kicsúszott volna a számon, hogy nem ültem egésznap itthon de, szerencsére időben befogtam a szám. Ez most nem segített volna. Ezért inkább engedelmesen tettem a dolgom. Mire végeztem a rám kiosztott feladattal anyám is elkészült.

  Az út nem volt fárasztó mondhatni inkább üdítő. Mikor elhaladtunk az Elit mellett már nem is igazán fájdalom, hanem valami más ragadott el. De hogy mi azt nem tudtam.

Megálltunk az iskola előtt. Anya rögtön kipattant de én tétováztam. Miért kellene kiszállnom? Anya csak annyit akart hogy ne otthon ücsörögjek. Tessék ezt meg is tettem de attól még nem voltam köteles bemenni.

  Anya minden bizonnyal megértette miért nem szálltam ki ezért szó nélkül indult be felé. Zajokat hallottam ki szűrődni bentről de nem érdekelt. Minél messzebb kellett lenem ettől az iskolától. Minden gondolatommal tiltakoztam az ellen, hogy egy másik iskola diákja legyek. De azért el kellett ismernem hogy tényleg szép iskola volt. A tanulói nem olyanok, mint az Elit-é nem olyan fegyelmezettek. Itt minden inkább felszabadultabb volt. Láttam az udvaron néhány felsőst és alsóst együtt focizni. Nem veszekedtek, sőt a nagyon is élvezték a játékot. Na, ez nálunk sohasem fordulhatott elő. Amikor a nagyok kinn voltak az udvaron hiába volt nagy a hely (körülbelül kétszer akkora, mint ennek a sulinak) akkor sem játszhattak a pályán a kicsik.

  A zajok egyre kezdtek erősödni, ezért lehúztam az autó ablakát, és ki néztem. Ki nyitották az ajtót, ezért hallottam hangosabbnak a zenét. Nem tudtam, mi folyik oda benn, ugyanis a szemem nem volt a legjobb. Ezért volt szükségem szemüvegre, amit ha anyám nem látta azonnal le is vettem. Néhány percig hallgattam a kifelé érkező lépések zaját és egy kedves női hangot és a benti nevetést. Ekkor győzött a kíváncsiság a félelem felett. Kiszálltam az autóból. Gyors léptekkel indultam az ajtó felé de meg torpantam. Táncóra. Mekkora idióta vagyok. Ha szól a zene és hallom a lépteket, akkor mi lehet oda benn?

  Egy percig szidtam magam aztán megint befelé tekintettem, mert egy lány közeledett felém. Már megint? Mit akar ez a lány tőlem? Arcán szelíd mosoly ragyogott pont, mint amikor a tesi órán figyeltem őket. Halkan szólalt meg magas szoprán hangján. Tuti hogy énekkaros.

  - Szia, látom tetszik a táncunk – mondta barátságosan mire én már azt hittem egy pillanat múlva rám ordít hogy tűnjek el. Megint túl reagáltam. – Amúgy a nevem Bridget – felet a hallgatásomra.

  - Mondj már valamit Alex hiszen ő csak egy lány. Gyerünk.

  - Szia én Alex vagyok. Tényleg nagyon tetszik a táncotok – mondtam és még én is meghökkentem saját hangom hallatán.

  - Te is táncolsz? – kérdezgetett tovább.

  - Régen táncoltam de… - nem folytattam mert a hangom meg bicsaklott. Bridget nagyon tapintatosnak tűnt mert inkább nem erőltette a témát.

  - Azt hiszem téged láttalak délelőtt a tesi óránkon. Igaz?

  - Igen, nem volt ma sok dolgom – feleltem de tudtam hogy mi lesz a következő kérdése.

  - Csak nem lógtál a suliból? – kérdezte nevetve.

  - Nem dehogy csak én… már nincs suli, ahova járhatnék – mondtam szomorú mosollyal az arcomon.

  - Mit is mondtál mi a teljes neved? – kérdezte hirtelen kíváncsisággal. Nem értettem miért fontos ez de azért ugyanolyan higgadtan feleltem, mert engem is érdekelt mire akar ki lyukadni.

  - Alexandra Carter– mondtam mire hirtelen izgatottság tört fel belőle.

  - Sejtettem hogy te vagy az – mondta és úgy beszélt, mintha már évek óta ismerne.

  - Te ismersz engem? – kérdeztem meglepődötten mire a hangom feljebb csúszott néhány oktávval. De egy pillanattal később leesett hogy miért is ismerhet engem. – A fenébe mit csinált már megint Brad? – kérdeztem kicsit hangosabban de, még mindig suttogásnak hangzott ennek ellenére Bridget meghallotta.

  - Hát persze ismerjük mind a tesód de, én nem csak a miatt ismerlek – mondta egy kicsit örvendezve, hogy összezavart. – az egyik barátnőm meghívott az Elit–be még harmadikban hogy megnézzük a tesóját a Ki, mit tud?-on. Bár a csaj elég béna volt de volt egy másik lány, aki kicsit sem volt béna – mondta majd rám kacsintott.

  - Tudtam, hogy láttalak már valahol – fakadt ki belőlem mire ő is és én is hangosan felnevettünk. Hirtelen egy kép jelent meg előttem, amiben elképzeltem milyen lenne ide járnom. Gyorsan elhessegettem, mintha attól minden megoldódna. De talán jobb, ha most beletörődök, mint az hogy még évekig ilyen állapotban legyek.

  - Hogy értetted, azt hogy nincs suli, ahova mehetnél? – kérdezte, mert eszébe jutott egy korábbi mondatom.

  - Semmi. Hagyjuk. Csak egy kis gondom akadt – mondtam sietve mert ez a téma kicsit sem tetszett.

  - Rendben, de jó ha tudod hogy ez az iskola nem is olyan rossz. Talán nem mi vagyunk a legjobbak. Mi nem vagyunk az Elit. De talán te itt is boldog lehetnél – szólt Bridget mintha az egész életemet ismerné. Honnan tud ennyit rólam? Kezdett a pánik újra körbe venni.

  - Mégis honnan tudsz ennyit rólam? – csúszott ki a számon.

Elmosolyodott.

  - Csak jó a szemem. És látom hogy valamiért nagyon szomorú vagy. És azt is tudom miért. A nagy döntések nagy változással járnak de nem mindig rossz a változás. És amúgy tényleg tudom mi történt veled.

  A rémület azonnal végig futott rajtam. Mindent tud rólam. Ki ez? Mit akar? Miért szeretné, hogy mindenképp ide jöjjek? A kérdések dőltek belőlem de egyre sem tudtam a választ.

  Megszólalt a zene mögöttem mire Bridget hirtelen meg fordult hogy lássa mi történt.

  - Úgy tűnik most mennem, kell. Viszlát Alex.

  - Szia Bridget!

  Anya néhány perccel később már jött is oldalán Brad-el de én még mindig nem jutottam szóhoz. Talán csak álmodtam az egészet? Lehet, hogy mindjárt felébredek és minden olyan lesz, mint régen? Nem ez nem álom volt. Éreztem minden percet, éreztem minden érzést és tudtam, hogy most nem álmodom. Ez volt a valóság. Pontosan olyan rideg és kemény amilyennek minden könyvben olvastam.

  Mikor haza értünk onnan folytattam, ahol abba hagytam, ismét a szobámban ültem és hagytam, hogy a fájdalom leteperjen. Nem küzdöttem. Mi értelme lett volna?  Semmi.

  Csak ültem és vártam hogy a szenvedés enyhüljön de tudtam arra hiába is várok. Régebben azt mondták a fájdalom olyan, mintha a tűz emésztene belülről. Velem nem ez történt. Pontosan az ellentéte. Megállt az idő és minden értelmetlenné vált. Ha megpróbáltam volna mozdulni, akkor se tudtam volna. Testem minden szeglete jéggé fagyott mintha a halál épp engem szemelt volna ki következő áldozatául. Vágytam is rá. Bármit megtettem volna, csak múljon ez az érzés. Az életem még épp most kezdődött de már több szenvedésben volt részem, mint egy átlagos embernek egész életében.

  Nem éreztem semmit, de a fény átszűrődött elmém sötétségén és a hang is elért hozzám az áthatolhatatlan csendben.

  A nap már épp lemenőben volt és végre elég erőt gyűjtöttem magamban hogy legalább az ágyamra fel tudjak ülni. Nem tudtam mennyi, lehet az idő, de lassan elindultam lefelé a lépcsőn. Szinte nem is láttam, mit teszek. Az órára pillantottam. Este 7 óra.

  Kicsit talán korán volt de úgy éreztem egy perccel, sem bírok ki több időt ebben a kegyetlen világban.

  Az álmok olyan gyorsan találtak rám mintha csak egy tábla jelezte volna hogy ide kellett jönniük. Kiszolgáltatottá váltam minden előtt.

  Amikor az álom elkezdődött minden érzésem eltűnt. Csak egy valami volt fontos. Az amit láttam. Elsősorban magamat. De nem volt ismerős a kép inkább olyan volt mintha a jövőmet látnám. A képek gyorsan váltották egymást. De mindegyiken egy dolog volt a lényeg. Én. És boldog voltam. De egyszer csak minden eltűnt és megint csak a sötétséget láttam és érzetem ismét a fájdalmat. De egy pillanat sem kellett hogy ismét magával ragadjanak az álmok. Most csak egy képet láttam. Teljesen biztos voltam benne hogy ez a Ridle suli. Igaz még sosem voltam az udvarukon de Brad elég képet mutogatott már a sulijáról.

  Legnagyobb meglepetésemre nem egyedül voltam. Az álomban nem láttam a közelemben Bridget-et. De kicsit hátrébb láttam ahogy két másik lánnyal beszélget. De már nem rá figyeltem. Mellettem volt a szőke fiú és nekem beszélt én pedig mintha a legnagyobb barátok lennénk ugyan úgy beszéltem hozzá. Mellette egy másik fiú. Kicsit alacsonyabb ebben biztos voltam bár ültünk. Aztán a másik oldalamon három lány. A barna hajú ült hozzám legközelebb. Arca csakis kedvességet tükrözött felém és olyan barátian mosolygott hogy szívem minden szeglete tele lett boldogsággal. A másik két lány szintén ilyen kedvesen nézett rám. Egyikük szőke hajú volt és még kívülről is látszott hogy nagyon okos, a mellette ülő lány viszont barna hajú volt és látszott rajta hogy őt nem csak az iskola érdekli, hanem egyszerűen az élet. Semmi más nem érdekelt utána csak az, ahogy mosolygok. Sohasem hittem volna, hogy lehetek ilyen boldog…

  Ekkor felébredtem. Semmit sem éreztem csak boldogságot. És ez megkönnyítette a helyzetem. Csak egy kis fájdalmat éreztem de az csak azért volt, mert az álom véget ért. De most jobban tudtam, mint valaha hogy mit akarok.

  Hihetetlenül erősnek éreztem magam és ez anyának is feltűnt.

Bridget-nek teljesen igaza volt. Amíg nem fogadom el a jövőm, addig nem láthatom, hogy milyen is lesz az. Sohasem hittem volna, hogy egy álom, képes így megváltoztatni az életem. De megtörtént. Ezért mondtam ki élet legnehezebb szavait melyek, mindörökre megváltoztatták az életem.

  - Anya itt az ideje, hogy elintézzük a beiratkozásom a Ridle iskolába – mondtam és minden egyes hang, ami elhagyta az ajkam a csontomba is beleivódott, hogy sohase felejtsem el ezt a percet. – Itt az ideje hogy új életet kezdjek.

Egy élet szimfóniája 3. fejezet

3. Rész

Döntés

  Minden olyan gyorsan történt. Még most itt ülve az ágyamban 2 és fél évvel később is bele borzongok abba a fájdalomba. De talán még jobban fájt, az hogy nem voltam képes kellőképpen reagálni. Csak álltam és néztem, ahogy közeledett felém és vigyorgott és keze egy pillanat alatt lecsapott rám én pedig tudtam volna védekezni, de mindenem lefagyott, ahogy még soha azelőtt. Emlékezetem lassan visszatért az emlékek közé h lejátssza a következőt.

 

   A következő hét nagy részét az igazgatóiban vagy a nevelői szobában töltöttem. Már mindenki rólunk beszélt. Voltak akik megállítottak megkérdezni milyen volt. Most komolyan mit gondoltak milyen volt? Hát nem ugráltam örömömben. A tanárok szemében én voltam a kis ártatlan és még többet kedveskedtek nekem, mint valaha. Persze David nem járt ilyen jól bár néhányan nagyon tisztelték hogy még mindig képes ekkora hülyeségekre azért jó páran rájöttek nem bátor dolog egy lánnyal szemben ezt tenni. Bár nem kapott nagy büntetést azért biztos voltam benne mostanság nem lesz benne, a balhékban.

  Ha egy pohár szemléltette volna az életemet akkor épp most mutatta volna ahogy az utolsó csepp épp kicsordult. Az éjszakáim nagyrészt azzal teletek hogy sírtam és azon gondolkodtam hogyan tudnám mindezt végre befejezni. Csak egyetlen megoldást találtam de azt nem voltam hajlandó számításba venni. Amíg az orvos alá nem támasztotta az elméletem.

  - Alexandra minden bizonnyal csak egyetlen megoldás van erre az állapotra. Ha új társaság veszi körül. Nekem úgy tűnik az osztálya nagyon ártalmas az egészségére. Ezért minél hamarabb másik iskolát kellene keresnie. Erre az utolsó kéthétre pedig kiírom az iskolából és felírok két doboz nyugtatót – folytatta ezután még néhány tanáccsal, de én már így is eleget hallottam.

Nem tudtam elképzelni magam egy másik iskolában más emberek közt akik talán még rosszabbak mint akik itt körülvettek engem.

Nem, képtelenség. A gondolatok olyan mélyen haladtak fejemben én pedig csak haladtam utánuk. Lent már nem várt rám más csak a sötétség. Már nem éreztem semmit. Se, fájdalmat se semmi mást csak, azt hogy valami leránt a sötétség legmélyére. . .

  Amikor következőnek kinyitottam a szemem az orvos felettem állt és anyámnak magyarázott de amint észre vette, hogy magamnál vagyok azonnal felém fordult.

  - Nos mint már mondtam ez többször is meg fog ismétlődni, ha nem tesznek valamit sürgősen.

   Amint képes voltam a lábamra állni azonnal haza akartam menni. Minden gondolatom azon tépelődött, hogy biztosan van más mód is, hogy ismét normális életet éljek. Csak most nem találtam. Ezt a napot azzal töltöttem hogy minden megoldást végig gondoltam.

   Mikor másnap felkeltem anya már elment dolgozni én pedig szinte majd meghaltam az unalomban. Nem bírtam tovább otthon maradni. Mintha a négy fal közeledett volna. Gyorsan felpattantam a biciklimre és eltekertem minél messzebb. Nem volt célom csak menetem, míg végül észre nem vettem valamit, ami addig teljesen elkerülte a figyelmemet. Az hogy hol voltam. Épp Brad sulijánál voltam.

Egy élet szimfóniája 2. fejezet

2. rész

Változás

   Kicsit megriadtam az emlékektől. Mintha egy nap se telt volna el azóta, hogy meghoztam életem legnehezebb döntését.

  Nehéz volt elhinnem, hogy képes voltam megtenni. Sohasem volt könnyű számomra beilleszkedni valahova. Főleg nem akkor, amikor már elkezdtem a felsőt.

 Újra elmerültem az emlékekben melyek még mindig élénken éltek emlékezetemben. Mintha csak beleolvadtak volna agyam egy rejtett zugába. Minden pillanatra az óta tökéletesen emlékszem.

Mintha nem csak a környezet változott volna körülöttem, hanem más is. Én változtam. De hogy vajon miben azt még most sem tudtam igazán. Ezért még jobban figyeltem az emléket mely lassan, filmvetítés szerűen indult el elmémben.

  Ismét reggel volt. Megint iskolába kellett mennem. Lassan egy hónapja hogy teljesen kiborultam ezért kórházba kellett mennem. Ma, viszont muszáj volt bemennem a suliba. De éreztem, hogy valami volt a levegőben a mi semmi jót nem ígért.

Amikor elértem az iskolakaput hideg borzongás futott végig rajtam. Bárki azt hihette volna hogy csak az iskola gondolata miatt. Valójában valami nagyon rossz érzés fogott el. Éreztem, hogy történni fog valami. Valami sorsfordító. Ahogy sétáltam felfelé a lépcsőn mintha a nevemet suttogták volna. És nem is tévedtem. A lépcső alján két (nálam néhány évvel idősebb) diák beszélgetett. Igazából nem nagyon törődtem velük inkább minél hamarabb a padomnál akartam lenni.

Amikor beértem a tanterembe meglepetésemre mindenki a padom körül ácsorgott.

 - Mi folyik itt? – kérdeztem elég bizalmatlanul a többiektől.

 - Alex, muszáj elmondanunk valamit! – jelentette ki Mariana és szemében csöppnyi átverést sem láttam. – Valaki megakar verni.

 - Ebben mégis mi a nagyon fontos, hisz engem naponta akar megverni valaki – mondtam kissé megnyugodva, hisz valami sokkal komolyabbra számítottam, minthogy valaki megakar verni. Ez nálam mindennapos volt. Valamit mindig tettem, ami a többieknek nem tetszett. Fura volt, de már kezdtem hozzá szokni.

 - De Alex nem mindegy hogy ki – folytatta Mariana tudomást sem véve előző mondatomról. – Figyelj, David akar elintézni.

 - Mi??? – kérdeztem elképedve. Ez lehetetlen. Miért is akarna David engem megverni? Hiszen a szüleink nagyon jóban voltak már régóta. Szinte már családtagok voltunk.

 Próbáltam a fejemben keresgélni, hátha megtalálom a választ erre a képtelen kérdésre. Mivel bánthattam meg ennyire?

 Végül is csak egy épkézláb ötlet jutott eszembe. De az lehetetlen hogy azért haragudott volna meg rám mert két nappal ezelőtt kicsit kiakadtam és magamban szitkozódtam. Néhány apró sértés volt csak, ami ráadásul nem rá vonatkozott. Mindet egyszálig Sophie - nak szántam. Csak most döbbentem rá hogy talán többet jelent neki Sophie mint hittem. Talán nem pont előtte kellett volna ennyire kifakadnom. De ez már mit sem számított.

  Mikor újra magamhoz tértem a gondolkodásból felnéztem a többiekre. Abban biztos voltam, hogy a többiek nem miattam aggódnak. De mindannyian megdermedve álltak és az én reakciómat várták. Annyira meg voltam lepve, hogy egy hang se jött ki a torkomon. Némaságomra  Mariana azt hitte halálos félelem, kerülget. Ismét tévedett. Mint mindig. Ezért oda lépett hozzám és próbált vigasztalni, aminek persze semmi értelme nem volt.

 - Alex, én annyira sajnálom. Próbáltuk lebeszélni de nem hallgat senkire – vigasztalt és megölelt.

Ekkor már egy szavát sem hallottam mindent kizártam a fejemből. Minden gondolatomat lekötötte, hogy végig gondoljam a találkozást David – del.

 Egész nap másra sem tudtam gondolni. Amikor az óra megütötte a fél ötöt hirtelen minden eltűnt körülöttem. Lassan indultam el mintha a lábaim ólomból lettek volna. Ezúttal féltem. De még magam se tudtam miért. És akkor megpillantottam őt kinn az utcán. És engem várt. Az ereimben a vér megdermedt. És ekkor elindult felém…

Egy élet szimfóniája 1. fejezet

Egy élet dala

Előszó:

Ajánlom ezt a könyvet azok az embereknek, akik úgy érzik az életük tele, van szenvedéssel. Ajánlom még azoknak, akik tele

vannak álmokkal , vágyakkal de mégis úgy gondolják, hogy ezek a vágyak tönkreteszik a tökéletesen felépített életet.

Tudd, hogy mindig van fény az alagút végén. Legutoljára a remény hal meg, mert amíg van remény addig te is vagy.

Ez a történet Alexandra Carterről szól. Megtudhatod mekkora erővel, bír a barátság, a szerelem, és a zene.

„Mert a zene magasabb rendű minden tudománynál és filozófiánál.”

Írta : Kiss Beatrix

1. Rész

A kezdetek

Megint elmúlt éjfél. Lassan 1 hónapja hogy ilyenkor fekszem le.

Még szerencse hogy most nyári szünet volt, különben az iskolában az

órát nem figyeléssel tölteném. Mint mindig most sem tudtam elaludni, ezért elgondolkoztam a holnapon.

„Biztos ugyan olyan lesz, mint a tegnap, vagy mint a tegnap előtt”

- gondoltam magamban. Igen. Ugyanolyan lesz. Biztosan. Gondolatban végig játszottam a holnapot.

- Jó reggelt napfény! – köszöntött anyám. – Mikor feküdtél le kicsim? – érdeklődött, bár már tudta a választ.

- Példát vehetnél az öcsédről. – szólalt meg apám.

„Milyen igaz Brad csak három dolgot tudott tökéletesen: egész nap az idegeimen táncolni, babázni, és aludni. „

Eközben rápillantottam az öcsémre, aki egy hatalmas adag rántottát tömött a szájába.

„Hát igen tényleg példát kéne vennem róla? – gondolkoztam magamban. „

Közben visszatértek a gondolataim az éjszakába. Úgy döntöttem, hogy ahelyett hogy a holnapon gondolkodnék, megpróbálok visszaemlékezni az elmúlt 8 évre, amit a suliban töltöttem.

Az első emlék, ami eszembe jutott az első nap volt az általános iskolában. Kissé homályosan, de tisztán emlékeztem az első napra. Ott ültünk mind megszeppenve, még beszélni sem mertünk így nem tudtuk biztosan egymás nevét. Szerencsére a tanáraink nagyon találékonyak voltak ezért minden padra kitették a nevünket. Lassan elkezdték felsorolni a neveket

hogy biztosak legyenek mind, megvagyunk. Elérkeztünk hozzám.

- Ms. Carter? – kérdezte kedvesen az egyik tanárnő. 

- Itt vagyok. – szólaltam meg igen határozott hangon. Erre persze pár osztálytársam igencsak felkapta a fejét. Már ekkor képes voltam a szemükből kiolvasni mire gondolnak. Fura képesség volt.

„Azta! – gondolta egyikük.

 Milyen határozott – gondolta egy másik.

 Mégis mit képzel ez magáról? – agyalt egy szőke lány, akinek a nevét ki tudtam olvasni táblájáról. ”

„Sophie, aranyos név. – gondoltam magamban”

Ezek után nem sok mindenre emlékeztem, ezért keresgéltem az emlékek közt, a következő már másodikos emlékkép volt.

Hát persze hogy semmi sem változott, kivéve egyetlen dolgot.

Azt hogy még elszántabbnak tűntem, és még több szomorúságot láttam saját szememben. Furcsa volt így végig néznem életem lapjait, önmagam nézni. Épp egy veszekedés közepén voltam.

„Naná, hisz mi mást  csináltam volna.” – gondoltam magamban.

- Hé, Alex gyere ide! – hallottam Mariana hangját.

Meglepő volt hisz Mariana igen keveset szólt, de mi mást tehettem volna oda mentem.

-    Tudod, elgondolkodtunk Sophie–val és úgy döntöttünk beszállhatsz a csapatunkba. – osztotta meg velem Mariana a nézeteit. Nagy meglepetés volt ez számomra, és ekkor nagyon örültem, annak hogy dráma szakkörre járok, így nem volt nehéz lepleznem meglepettségem.

-    Nos, még megfontolom az ajánlatotokat. - mondtam közömbös hangon.

-    Remek – szólt közbe Sophie és átnyújtott nekem egy papírt – és ha esetleg úgy döntenél, hogy mégis csatlakozol hozzánk, akkor itt van mit fogunk felvenni hétfőn.

Ez eléggé nagy meglepetés volt de szerencsére uralkodni tudtam arcvonásaimon. Miközben hazafelé ballagtam, megnéztem a hétfői „ruha beosztást”. Nagyon érdekesnek találtam, de mivel be akartam kerülni a menők közé úgy döntöttem nem érdekel miféle borzadályos ruhát, kell felvennem hétfőn. Eldöntöttem hogy már a hétvégén felkészítem magam, legalábbis lelkileg.

Eljött a hétfő és én nagy büszkeséggel besétáltam a suliba.

Még csak észre sem vettem hogy körülöttem mindenki röhög.

„Biztos csak irigyek. – vontam le a következtetést hibásan. Mikor beléptem a terembe egyértelmű lett számomra minden. Átvertek.

- Aranyos a rucid – szólt hozzám Sophie két röhögőgörcs között.

Megalázottan vonultam ki a teremből, egyenesen a női mosdóba.

Még az első óráig volt 20 perc gondoltam addig kibőgöm magam.

Rám jellemző módon 10 percig megállás nélkül sírtam de aztán előtört egy igazán régi énem. Fogtam az egyébként tényleg nagyon ronda ruhát néhány helyen, megtéptem néhol meg összekötöttem.

Jó érzés volt hogy egy általam készített ruhában voltam a suliban.

Mikor bementem a terembe hagytam, lepődjenek csak meg

Mariana-ék, aztán hagytam hogy ez eddig elfojtott dühöm feltörjön.

- Hülye, szemét libák! - kiáltottam rájuk – hogy lehettek ennyire beképzeltek. Csak magatokkal törődtök és megalázzátok a másikat.

Közelebb léptem és dühömben felpofoztam Mariana - t mely igencsak nagy nyomot hagyott rajta.

A következő dolog, amivel szembetaláltam magam egy ajtó volt. Az igazgatóé. Lassan léptem be. Nem féltem végül is miért kellett volna.

- Kérem, fáradjon be Ms. Carter.

Nyugodtan, higgadtan leültem az egyik székre az asztal előtt és elgondolkoztam, hogy nem ilyennek képzeltem el az igazgatói irodát.

„Sehol egy ijesztőszobor vagy…”

Elmélkedésemből Mr. Eduard rántott vissza.

- Nos Ms. Carter ha jól lettem informálva maga egy nagyon csúnya dolgot tett, amit itt az Elitben mi nem díjazunk. – szólalt meg roppantul fölényes hangon. Utáltam, ha úgy beszélnek velem, mint egy óvodással végül is már nem voltam olyan kicsit.

„Mégis milyen nagyra értékeli az iskoláját, pedig nem én vagyok az első, aki verekedett ebben a jó hírű iskolában. – gondoltam magamban, aztán minden félelem nélkül felnéztem, mert kíváncsi voltam mit gondol. És arra csak egy módon jöhettem rá. Ha belenéztem a szemébe. Persze jól sejtettem mire gondol, minél hamarabb túl akart esni ezen a beszélgetésen, de mégis láttam a meglepődést az arcán. Nem gondolta volna, hogy egyszer én fogok itt ülni. De aztán felöltötte komor álarcát és hozzám szólt:

 - Tudja eddig hajlandó voltam elnézni a hisztériás kitöréseit, de ez a bántalmazásos dühkitörés már nem elviselhető.

„Mi???  Bántalmazásos dühkitörés??? Ez teljesen megőrült. – jelentettem ki magamban”Persze tudtam, hogy ezt nem kiabálhatom az arcába, ezért szelíden szóltam hozzá:

-                     Teljesen igaza van uram! Helytelenül cselekedtem, megérdemlem a büntetését. – mondtam, de talán feltűnt neki a fanyar hangnemem.

-                     Nos, úgy látom képes beismerni, hogy ez nem helyénvaló viselkedés ezért eltekintek a büntetéstől. – közölte szelíden.

„Mekkora idióta – vontam le a következtetéseket – de ha neki így jó felőlem, amúgy meg milyen fura, szépen mosolygok rá és képes mindent elfelejteni, mintha nem is verekedtem volna. Biztosan akar valamit.”

Még végig sem gondoltam mire újból megszólalt.

- Ami azt illeti, elfelejtem a dolgot. De lenne egy feltételem. Hallottam az ön gyönyörű eredményeiről ezért döntöttem úgy hogy magát küldöm a megyei Biblia ismereti versenyre. Nos egyetért? –kérdezte.

„Tudtam!!! –szinte kiabáltam magamban – de ha ez az ára? „

- Rendben, elvállalom, nagy megtiszteltetés ez számomra . – mondtam ki a bűvös szavakat az igazgatónak, miközben belülről hányni tudtam volna.

- Ebben az esetben örülök hogy meglátogatott, és sikeres napot!

Nem is vártam tovább, ahogy csak lehetett menekültem vissza az osztályterembe. Talán ez nem volt olyan jó ötlet. Mikor visszaéretem először Mariana arcán akadt meg a tekintetem mely még mindig piros volt és lehetett látni kezem helyét. Egy pillanatra megbántam hogy nem Sophie kapta ezt a pofont, de hamarosan meg nyugodtam egy igen kecsegtető gondolat miatt.

„Nyugalom fog még ő kapni mindenért. – jelentettem ki, persze csak magamban”

Dühösen mentem végig a padok között. Felszegett fejjel közelítettem meg a padomat e meghallottam Sophie megvető nevetését ezért dühömben a hozzám legközelebb lévő táskába rúgtam. Egy pillanattal később rájöttem ezt nem kellett volna.

- Megrúgtad a táskámat ?!  - kérdezte szinte ordibálva Felix aki egy eléggé nagydarab gyerek volt az osztályban. Nem láttam értelmét magyarázkodni ezért elviseltem a fájdalmas következményeket.

Ezek után már nem láttam tisztán a képeket de, így is emlékeztem arra mi történt ez után. Tompán éreztem is a fájdalmat, amikor az emlékeimben találkozott a fejem a radiátorsarkával, vagy az asztal sarkával.

„Hát igen már 2 évet le is játszottam a fejemben de még egyetlenegy szép emlék sem tűnt fel.”

Nem voltam meglepve, hiszen az az 5 év, amit az Elitben töltöttem nem jutatott eszembe egy szép emléket sem. Bár ekkor elérkeztem a 3. osztályhoz gondolataimban ahol viszont nem is egy boldog emlékem volt. Először beugrott az a pillanat, amikor kiálltam a ki mit tud? Színpadára. Szinte majdnem sírva fakadtam de erőt adott anyukám jelenléte, és az hogy tudtam valamiben, végre megmutathatom, hogy jó vagyok. Bár egy kicsit aggódtam, mert láttam, ahogy minden versenyző próbálgatja a koreográfiáját, miközben én nem is tanultam be táncot. Improvizáltam. De mégis sikerült.

A következő kép az eredményhirdetés, már mindenkit kihívtak csak engem nem, amikor megszólalt az igazgató:

- És végül következzen egy őstehetség, aki megkapja, a ki mit tud?

első díját . Ms. Alexandra Carter.

Még most hogy itt ülök hajnali 1 –kor a szobámban 5 évvel később is érzem, hogy megáll egy pillanatra a szívem.

A másik boldog emlékem egy énekóra. Emlékszem hogy énekkaron is csak némán énekeltem de nem úszhattam, meg hogy énekórán ne feleljek.

- Ms. Carter! – szólított Ms. Adriana – halljuk ön mivel készült az órára.

- Rendben Ms. Adriana. –mondtam, nagyon halkan, mert teljesen remegtem és nem akartam, hogy ez a hangomon is hallható legyen.

Nagyon lassan felálltam és koncentráltam mikor meghallottam Sophie idegesítő beszólását:

- Csak nem félsz hogy kinevetjük a hangod? – kérdezte beképzelt hangján.

Erre elöntött a méreg. Hangosan és határozottan kezdtem bele kedvenc dalomba, próbáltam minden hangot a helyére rakni a fejemben de ezúttal nem volt nehéz a dolgom. Behunyt szemmel énekeltem de mikor véget ért a dal kénytelen voltam kinyitni.

Nagy meglepetésemre mindenki hangosan megtapsolt, még Ms. Adriana is lette a zsoltárát (amit soha nem tett még azelőtt), hogy mindkét kezével megtapsoljon.

Ezután beugrott az, amikor jelentkeztem a kis gimibe. Már épp el akartam dönteni, hogy oda fogok járni mikor anya előállt egy nagyon szép kéréssel.

- Kicsim, kérlek, bírd ki még ezt az egy évet. –kérlelt de tudtam, hogy ezt nem ő találta ki. Minden bizonnyal Brad igazgatónője állt e mögött. Mivel az én osztályfőnököm volt Brad dirijének a fia.

Egyrészt megbántam hogy még egy évet maradtam, másrészt örültem is. Mikor vége lett az emléknek újra melegség öntött el de még ez az emlék sem késztetett boldogságra. De azért elmosolyodtam a sötétben, mert örültem legalább néhány emlék kellemes volt az akkori időkből.

Azonnal elért a következő. Ez már ötödikes volt.

Csak apró képek villantak be de ez is elég volt, hogy a mosoly eltűnjön az arcomról. Épp a táskámat dobálták, aztán meg rugdosták.

„És még azt kérdezték anyáék, hogy mit teszek a táskámmal, csak nem focizok. De igen anya csak nem én, hanem a bunkó osztálytársaim- válaszoltam magamban.”

Eszembe jutott hogy akkoriban havonta kellett új táskát vennem.

Már csak három hetet kellet várnom évvégéig. De ez is hosszú időnek tűnt. Ekkorra már nagyon elhatalmasodtak körülöttem a dolgok. Nem volt elég hogy az osztályban nevetség tárgya voltam még sikerült kifognom a legrosszabb osztályfőnököt is.

Ms. Bathri igazán jó tanár volt csak épp nem osztályfőnöknek való. Nem tudta kezelni nagyobb vitáinkat. Ez volt a legnagyobb problémája, amit soha sem sikerült orvosolnia. Pont ezért fordult elő hogy ez volt életem legrosszabb éve. De egyben életem legjobb döntése is. Amit sohasem fogok már megbánni.

A kék hold varázsa 8.fejezet

8. fejezet

Átok vagy áldás

  Szinte irritált a napfény másnap reggel. A lányok úgy keltek fel mintha előző este semmi sem történt volna. Milyen jó hogy ők eltudták felejteni míg én azon agyaltam hogyan is fejthetném meg ezt a titkot.

  - Hogy telt az estétek lányok? – kérdezte Mel anyukája reggelizés közben.

  Egy szó sem jött ki a torkom ugyanis az igazat nem mondhattam meg de hazudni sem akartam. Inkább csak hagytam hogy a lányok helyettem is játsszák a játékukat.

  Így telt az egész délelőtt nagy része majd készülődtünk a hazaindulásra. Kifelé menet az ajtóból még visszanéztem és már nem ugyanannak a békés kisháznak a falait láttam mint az előtt hanem egy titok forrását, ahonnan minden borzalom kezd kicsit élethűvé válni.

  Az autóban mindannyian hallgattunk pedig biztosan tudtam hogy lett volna miről beszélnünk. Éreztem hogy pillanatokon belül felrobbanok ha valaki nem szólal meg.

  - Minden rendben, Ness? – nézett hátra a visszapillantón keresztül Mel.

  - Öhm… igen hát persze. Mi bajom lehetne? – kérdeztem kissé szkeptikusan.

  - Ugyan Nessie nekünk nem kell megjátszanod magad. Tudjuk hogy a tegnap esti dolgok eléggé váratlanul értek – mondta Jess.

  Egy kicsit fel dühödtem hiszen igaza volt. Tényleg váratlan volt, de egyben már itt volt az ideje hogy meg tudjam ki is vagyok valójában.

  - Mégis szerintetek nincs jogom kiakadni? Végül is mióta ide jöttem csak furcsa dolgok történtek velem. Ennyire nagy baj hogy szeretném kicsit levezetni a feszültséget mielőtt fel robbanok? – kérdeztem már majdnem üvöltve.

  Láttam, hogy a lányok megvárják míg kiüvöltözöm magam, aztán Mel félre állt az autóval és leállította a motort.

  Ekkor jöttem csak rá, hogy valami nem stimmelt az időjárással. Néhány perccel ezelőtt még gyönyörűen sütött a nap, most pedig már majdhogy nem fekete volt az ég.

  - Légy szíves nyugodj le Vanessa! – szólt rám Melanie, mire kissé meglepődtem. Eddig még sosem hallottam, hogy a teljes nevemen szólított volna. Mivel a barátnőm volt nem akartam vele összeveszni ezért inkább mély levegőt vettem és kiszálltam az autóból.

  Az időjárás egyre furcsább lett. Az előbb elhittem volna hogy rögtön zuhogni kezd az eső most viszont már csak az erős szelet éreztem ahogy a testem minden egyes részét csípte, szinte már marta.

  - Mi folyik itt? – kérdeztem a lányoktól.

  - Ez a te műved – kiáltott rám Jess idegesen de a széltől alig hallottam. – Ha esetleg lenyugodnál az nagyon jó lenne.  

  Bár nem értettem miért lenne az időjárás az én hibám mégis meg próbáltam lehiggadni. Elsőre azt hittem Jessica csak szórakozott velem de mikor körül néztem észre vettem hogy az időjárás is mintha megnyugodott volna. Ez már több volt mint furcsa. A szívem olyan őrült erővel dobogott hogy bárki elhitte volna, menten kiszakad a helyéről. Nem volt elég a jövőbe látás még ez is. A mély levegő vételek segítettek, de így sem voltam tökéletes állapotban. Mélyen legbelül azért imádkoztam hogy inkább ez csak egy álom legyen. De persze hogy nem volt az.

  Hiába is próbáltam az életemen egyszerűsíteni, az már egy rég elveszett ügy volt.

  - Hát sohasem élhetek már normális életet? – kérdeztem hisztérikusan, majd néhány pillanatnyi hallgatás után komoly hangon szólaltam meg. – Nekem itt telt be a pohár. Most szépen elmondotok mindent az elejétől!

  - Mit szeretnél tudni? – kérdezte Mel csöppet sem meglepett hangon.

  - Lehetőleg mindent. Kezdjétek például ott hogyan jöttetek rá – mondtam és elindultam a part felé magam mögött hagyva az autót.

  - Mi is csak nemrég jöttünk rá. Valójában a te hibád hogy kiderült a titok. Miután megjelentél Sue kezdett furán viselkedni – kezdett bele a történetbe Mel. – mi nem is sejtettünk semmit az egészből, de valami már akkor is érezhető volt. Az elmúlt fél évben igen furcsa dolgok történtek erre felé. Hátborzongató hírek terjedtek el arról hogy az itteni parkban valami furcsa szekta bandázik. Valójában az egész mesét senki sem vette be, de mi azért inkább óvatosak voltunk. Aztán megláttuk az egyik nap, hogy Sue egy furcsa alakkal beszélgetett aztán pedig el vett tőle egy könyvet. Nos mi a kíváncsiságunk után mentünk és elcsentük tőle az egyik óra alatt. De bár ne tettük volna! Csupa varázslatos dologgal volt tele, és legendákkal. Azt hiszem a legtöbbje boszorkányokról szólt. Nem volt elég időnk hogy mindent megtudjunk a könyvből, és a könyvtárban hiába is kerestük. Hidd el mi is csak ezt a rémtörténetet tudjuk az egészből, és azt hiszem nem is szeretnénk erről többet tudni – fejezte be a mesélést Mel arcán a legnagyobb bűnbánattal amit eddig láttam.

  Várták hogy megszólaljak de, olyan érzésem volt mintha már azt is elfelejtettem volna hogyan kell beszélni. Csak néztek és én is csak néztem őket majd a tengerre pillantottam aztán vissza rájuk és ez így ment nem is tudom meddig.

  - Ne nézz így rám Melanie! Kérlek, higgy nekem, én nem haragszom rád csak ez mind olyan furcsa. De valamit megígérhetek, ez soha többet nem jön szóba, és nem törődünk vele, éljük úgy tovább az életünket, ahogyan ez előtt.

  Mindhárman bólintottunk majd egész nap csak a tengert bámultuk mintha azt vártuk volna hogy a hullámok lágy nesze minden mást kitöröl az emlékeinkből.

*

  Mikor kimondtam az ígéretemet már akkor tudnom kellett volna, hogy ez korántsem lesz olyan egyszerű, mint például távol maradnom Adam-től. Igaz ez sem volt túl egyszerű, de legalább őt könnyen elfelejtettem mikor a titkomra gondoltam. Naponta járt hozzánk két teljes héten keresztül de én mindig elküldtem arra hivatkozva hogy rosszul vagyok. Ennek nem is volt minden része hazugság, mert sajnos az igazat még neki sem akartam elmondani. De nem mindig volt ez a titkolózás olyan könnyű főleg mikor azt hallottam a szüleimtől. hogy Jess és Mel is ugyan olyan állapotban vannak mint én. Minden nap kiültem egy kicsit az erkélyemre és néztem a naplementét, és azon gondolkoztam miért épp velem történt ez.

  Míg az egyik éjjel az életem őrületes hátra arcot nem vett. Észre sem vettem de a naplementét nézve elaludtam az erkélyen. Álmomban egy egész más helyen jártam. Egy hajón azt hiszem, egy teljesen halott és csöndes kis hajó volt. Ha ébren járkáltam volna ott minden bizonnyal frászt kaptam volna de álmomban bátrabb voltam mint hittem. A hajótérből kiérve azonnal a korláthoz futottam és a gyönyörű tengert kezdtem el bámulni amin kecsesen libbent végig a hajóm. De pillanatról pillanatra a víz kezdett más színűvé válni és mintha közelebb is lett volna. Valamit láttam benne de csak homályosan, mígnem a kép kiélesedett de bár ne tette volna.

  Minden vörösen izzott körülöttem, a tengerpart lángokban úszott. Egy hozzám hasonló kinézetű lány a part kellős közepén harcolt egy másik lány ellen, de nem is akárhogy, valamiféle varázslatot mormolhattak magukban mert a kezük egyenlő volt egy pálcával. Mindenfélét repítettek egymásnak, mintha a harc vérre ment volna. Míg a hozzám hasonlító lány meg nem dermedt, meglátva ellenfele kezében egy tőrt. Volt egy olyan érzésem hogy ez nem akármilyen tőr. Ezután minden hirtelen eltűnt…

  A reggel olyan hatással volt rám mintha fejbe vágtak volna egy óriási kővel. Dermedten ültem még mindig az erkélyen de legalább egy lépéssel tovább járt mint egy nappal korábban. Már tudtam mit kell tennem.

  Akármilyen fogadalmat tettem is a barátnőimnek kénytelen voltam megszegni annak érdekében hogy a látomásomban benne ne legyenek. Anyámék kis híján szívbajt kaptak mikor elsuhantam mellettük a konyhában.

  - Mit tervezel mára kicsim? – kérdezte aggódva anya.

  - Azt hiszem átszaladok Mel-hez. Indulok is – mondtam de anya elkapott.

  - De szívem ma hétfő van. Iskolába ment. Erről jut eszembe neked is ideje lenne beiratkoznod. Ha már úgy is arra tartasz gyorsan intézzük ezt el – mondta anya bíztatóan és kezembe nyomta a garázskulcsot.

  Semmi kedvem sem volt az iskola közelébe menni. De mivel muszáj volt iskolába járnom, és valahogy Mel közelébe jutnom ez nem is volt olyan rossz ürügy.

  Az igazgató szinte megtiszteltetésnek vette amikor aláírtam a beiratkozási papírt. Engem valójában hidegen hagyott az egész amiről beszélt igaz néha bólogattam de csak hogy jelét adjam annak hogy élek. Az iskola nem volt épp a legdiszkrétebb helyek listáján de ürügynek nem is volt rossz. Biztos voltam benne hogy akad ebben az óriási épületben egy aprócska hely ahol mi is megbeszélhetjük a titkainkat.

  Míg ezen gondolkodtam addigra kiértünk a folyosóra, ami tele volt diákokkal. Intettem anyának hogy menjen előre míg én megkerestem a szekrényemet. Addig nézelődtem míg meg nem találtam amit kerestem. Melanie és Jessica az egyik szekrény előtt beszélgettek de mikor megpillantottak azonnal elindultak felém.

  - Nessie, mit csinálsz te itt? – fogott nyomban vallatóra Mel miközben átölelt.

  - Csak jöttünk anyuval beiratkozni. Jövő héten már jöhetek is veletek. De valójában most más miatt kerestelek titeket – kezdtem bele de pillanatnyi bátorságom elillant az utolsó mondatnál.

  - Mondd csak! Mit szeretnél Ness? – kérdezte Jess.

  - Lányok, tudom hogy én ígértem meg hogy töbé nem beszélünk róla de sajnos ezt lehetetlen elfelejteni. Nektek nem muszáj törődnötök ezzel, mindössze annyit szeretnék ha elárulnátok hogy mi volt a könyv címe – hadartam el gyorsan a szavakat.

  - Rendben. Legyen, de hidd el mi is csak ezen gondolkodtunk az elmúlt hetekben, és az biztos hogy már nem sokat kellett volna várnod hogy valamelyikünk szóba ne hozza. Nos a könyv címe … - itt mély levegőt vettem és csak reméltem hogy nem egy olyan könyvről van szó ami tele van halállal.

  A cím hirtelen meglepetéssel töltött el. Nekem az pont megvolt. Emlékeztem is hogy indulás előtt egy öregember árulta őket nem messze a házunktól. Egyszerre többet is vetem tőle de az úton erre nem volt időm. Próbáltam leplezni arcomon a boldogságot több-kevesebb sikerrel.

  - Segítettünk valamit? – kérdezték visszhangban.

  - Csak reméltem hogy egy olyan könyvről van szó amit már olvastam, de sajna ezt úgy tűnik kihagytam – mondtam el félhazugságom, majd búcsút intettem a lányoknak és elindultam a bejárati ajtó felé de egyszerre két személy is a közelemben volt akikkel nem állt szándékomban találkozni.

  - Szervusz Vanessa! Úgy látom végre élő emberek közé merészkedtél, csak nem rántott el egy kisebb depressziós hangulat? – szólat mg előttem Sue.

  - Köszönöm hogy ennyire aggódsz értem, és gondolom a barátod is – intettem a másik nem kívánatos személy, Steve felé. – De valójában csak pihenésre volt szükségem. Mostmár teljesen rendben vagyok és dolgom is akad bőven. Úgyhogy ha megbocsátasz most szeretnék távozni.

  - Hidegen hagy hogy te mit szeretnél Vanessa! Csak egy dolgot szeretnék elmondani mielőtt elmész – mondta lassan már suttogva, majd a fülemhez hajolt és csak ennyit mondott.

- Cuidado! Vanessa pronto se pondrá al día con el destino!

  - Susan! – szólt mögüllem egy ismerős hang és én minden erőmet összegyűjtöttem hogy megmentőm felé fordulhassak.

  - Adam?! – szólaltam meg elcsukló hangon.

A kék hold varázsa 7.fejezet

7. fejezet

Vége a tikoknak

         Agyam képtelen volt a boldogságon kívül más érzést is felfogni. Adam csókja még mindig édességgel, töltöttel el gondolataimat és égette ajkaimat. Képtelenségnek tűnt hogy mindez valóság legyen.

  Nem mertem kinyitni szememet, mert rettegtem, hogy az álom azonnal véget érne. De muszáj volt.

  Még csak hajnal volt és Adam ott feküdt mellettem. Végtelen boldogság áradt szét testem minden egyes zugában. Hát nem álom volt. Az arca volt az egyetlen, ami gondolataim közt megtalálható volt. Minden vonásai olyan volt mintha egy félistent küldtek volna le közénk, hogy mellettem legyen. Teljesen tökéletes volt.

  Halkan leszálltam az ágyról és lenge öltözékemben elindultam az erkély felé. Minden olyan gyönyörű volt. Boldogságom akkora volt hogy azt szavakba önteni nem lehetett. De minél tovább álltam kint egyedül annál jobban kezdett utat találni testembe a kétség. Minden pillanat élénken élt még a gondolataim közt. Nem meglepő módon eddig csak Adam vallomása járt a fejemben és persze az első csókja. De nem csak ennyit mesélt. Lassan játszottam le magamban azokat a pillanatokat, amikor feltárta előttem Oxnard legendáját.

  Talán igaz vagy talán nem. E két lehetőség közt kapkodtam a fejem.

A hallottak egyre csak zsongtak a fejemben. A kétség beburkolt. De mégis mióta rájöttem a képességemre (mellesleg ez csak félnapja történt) azóta belülről valamilyen erőforrás adott nekem energiát. Mintha egy tengert hasonlítgatnál egy pohár vízhez. Képtelenségnek tűnt de végre önmagam lettem. Már határozottam eltudtam hinni, hogy különcnek tartottak. Volt is rá okuk.  Magamban elgondolkoztam mennyi furcsa dolog történt itt velem. De a furcsa talán nem is a legjobb szó, inkább különös.

  Ekkor néma sikoly szakadt fel belőlem.

  - Csak nem megijesztettelek? – kérdezte Adam nevetve. Hangja csiklandozta a fülemet. Karjait körbefonta a derekam körül.

  - Te? Megijeszteni? Ugyan már. Csak azt hittem alszol – közöltem vele nyugodt hangnemre váltva. Majd megfordultam és egy lágy csókkal kívántam neki jó reggelt.

  Visszacsókolt. De nem sikerült elterelnie a gondolataimat. Eltoltam magamtól és bementem a szobába, hátrahagyva a romantikus erkélyt.

  - Ness, valami baj van? – kérdezte Adam és elkapta a karomat.

  - Emlékszel arra amit tegnap meséltél?

  - Persze hogy emlékszem. De az csak legenda – felelt Adam higgadtan de a szeme másról árulkodott. Hazudott nekem.

  - Valóban? – kérdezetem cinikusan, majd a lényegre tértem. – Nekem nem úgy tűnik. Tudod én elhittem.

  Az arca eszméletlen gyorsasággal változott meg és a következő pillanatban már a falhoz szorítva álltam, előttem Adam állt és karjait a falhoz szorította hogy ne meneküljek. A szívem egyre őrültebb ritmust diktált, már nem is kellett volna sok hozzá hogy újra el ne ájuljak. 

  - És megtudhatom hogy miért hiszed el ezt a mesét?

Egy pillanatig haboztam aztán már folytattam is a válaszolgatást.

  - Akkor most én mesélek egy történetet. Szeretnéd hallani? – kérdeztem felvonva egyik szemöldökömet.

  Adam csak bólintott de aztán határozottan kérdezett vissza.

  - Na és minek a története lesz ez?

  - Nem minek hanem kinek. Az én történetemet fogod most hallani – mondtam majd elindultam az erkély felé hogy kitárjam életem könyvét egy olyan ember előtt akit alig ismertem egy hete. De ez nem számított.

  Történetem alatt egy szót sem szólt. Mindent megtudott rólam. A különcről aki sehova sem tudott soha beilleszkedni. Eddig semmi különöset sem találtam abban hogy szinte minden legendát ismertem. A játékok amiket még ötévesként játszottam most értelmet nyertek. Most hogy elmondtam mindent és én is vissza emlékeztem mindenre végre rájöttem hogy a legenda amit Adam mesélt teljesen igaz volt. Az egész életem e körül forgott és én mégsem vettem észre.

  - Tehát ezért hiszel ebben a legendában, és akkor a képességed is… - szólalt meg hosszú hallgatás után Adam. – Na és nem félsz?

  Ez eddig eszembe sem jutott. A félelem nem tatozott az jelenleg érzett érzelmeim közé. De most elért a tudatomig így válaszolni tudtam.

  - Igen.

  Adam közelebb hajolt és ismét megcsókolt.

  - Nem kell félned. Én itt leszek melletted – szavai megnyugtattak de nem teljesen. Minden amire rájöttem nyugtalanító volt. Nem tehettem ez ellen semmit.

*

  - Majd később találkozunk. Érezd jól magad a lányokkal – búcsúzott Adam és mikor anyám nem figyelt újabb csókot lehelt az ajkaimra.

  Még volt néhány órám indulásig ezért próbáltam minél hosszabbra húzni a pakolást. Ha nem koncentráltam volna minden bizonnyal igen hamar vissza tértek volna a gondolataim ahhoz az óriási rejtélyhez. Ki is vagyok valójában? Ez a kérdés szüntelen zakatolt a fejemben. Csak a válasz késlekedett.

  Miután már nem tudtam tovább húzni a pakolást kiültem az erkélyre. Arra a helyszínre ahol órákkal azelőtt felfedtem életem minden titkát Adam-nek. De nem csak kettőnknek volt megbeszélni valónk. Magányomban visszaemlékeztem az „első látomásomra”. Amiben Mel szíve darabokra esett. De mégis talpra állt, még hozzá alig néhány perc alatt. A legfurcsább mégsem ez volt, hanem ami az után következett. Láttam magam előtt ahogy legjobb barátnőm egyetlen mozdulattal arrébb lökött egy óriási izomagyú barmot aki erre repült vagy harminc métert. Na ezt nevezik totál képtelenségnek.

   Ekkor  megszólalt a várva várt csengő. Egy dolgot azonnal eldöntöttem. Mindent megtudok erről a helyről, a legendákról, és minden titkot megtudok.

  - Anya elmentem – kiáltottam a lépcső alján és már rohantam is kifelé.

  - Hello! – köszöntek egyszerre Mel és Jess. – mitől vagy ennyire felspannolva?

  - Én? Csak már nagyon vártam hogy gyertek, szinte szorít a négy fal.

  - Nos akkor gyerünk, induljon a buli! – kiáltott fel Melanie és elindult lassú léptekkel.

  Az este kellemes volt. Csak nevettünk, és jól éreztük magunkat.

De, csak míg el nem jött a lefekvés ideje.

  - Ugye nem akartok még aludni? – kérdezte reménykedve Mel. – Hiszen még csak most kezdődik az este. Mit akartok csinálni?

  Egy pillanatig gondolkodtam csupán, aztán akaratlanul is elindítottam egy fájdalmakkal teli lavinát.

  - Miért nem mesélünk régi legendákat? Régebben sokat játszottunk ilyeneket Mel.

  Mint akiket épp most világosítottak fel világ végéről úgy néztek rám barátnőim. De én is épp ilyen arcot vághattam saját hangom hallatán. Nem is tudtam mi a legjobb szó erre. Eltökélt. Igen ez volt az. Ha már beletaláltam a közepébe, akkor most nem hagyhattam abba. Nem. Itt volt az ideje, hogy mindent megtudjak. Semmi sem állhatott az utamba.

  - Rendben, legyen. Ki kezdi? – kérdezte Melanie izgatott mosollyal az arcán, de sejtettem hogy nehéz volt azt oda varázsolnia. Legszívesebben azonnal kezdtem volna de most nem nekem kellett mesélnem. Most nekem kellett megtudnom mindent.

  - Nos kezdhetnénk valami hazaival. Mondjuk Oxnard legendájával. Gondolom ti, ezt már kívülről ismeritek – mondtam szarkasztikusan.

  - Szerintem ezt neked kell el mesélned Jessica. Nekem már a könyökömön jön ki de te még mindig izgalmasan tudod elmondani – kérlelte legjobb barátnőm a földön kuporgó Jess-t.

  Nem kellett sokáig győzködni azonnal felállt és elindult az ajtó felé. Nem tudtam hova tart de követtem mögöttem Melanie-val. Szinte zombinak éreztem magam. Ahogy léptem, ahogy csak egy valamin járt az eszem, és hogy minden érzés kihunyt belőlem egyszerűen élőhalottá tett. Éreztem, hogy ezen az éjszakán valami olyat tudok meg aminek sohasem kellett volna kiderülni-e.

  Jessica megállt egy kisebb fa ajtó előtt, majd hátra fordult hozzánk. Mel átnyújtott neki egy furcsa arany kulcsot. Mikor az ajtó kitárult hirtelen olyan rémület fogott el amit eddig még sohasem éreztem. Irreális érzésnek tűnt.

  - Mégis mit csinálunk mi itt? – kérdeztem fojtott hangon, miközben az ajtó előtt toporogtam.

  - Ugyan Ness, az ilyen történetekhez nem a kis rózsaszín Barbie-szoba való – gúnyolódott Jessica. Mióta ismertem (és ez nem volt túl hosszú idő) még soha sem láttam őt ilyenek. Rettenthetetlen volt. Mint aki semmitől sem fél.

  - Nessie te még mindig félsz a sötétben? – vont kérdőre Mel. Nem hagyhattam hogy gyengének tartsanak. Inkább azonnal álarcot öltöttem és magabiztos hangon fojtattam.

  - Nem! Én már nem félek a sötétben, csak meglepődtem hogy ilyen történetet fogok hallani, ez úgy tűnik mintha egy horror sztoriról lenne szó.

  Nem kommentálták a válaszomat, ami jó jel volt. Elhitték a hazugságom. Halkan leültünk a padlás közepére. Körülöttünk minden antik volt, de ez nem lepett meg. Mindig is tudtam hogy Mel anyukája régiség gyűjtő. A szoba nem volt annyira rémisztő mint először hittem. Sőt most már inkább vonzott nem hogy elrémisztett volna. Jessica még vett egy mély levegőt aztán elkezdte a történetet pontosan onnan ahonnan Adam is indult.

  Meg igézve hallgattam a legendát mely mintha belevésődött volna Jess agyába. Ő is ugyanúgy mesélt mint Adam. Mintha mindkettejüknek lett volna valamilyen titkuk amit mélyen magukba fojtottak. Mikor elértünk ahhoz a részhez aminél szerelmem megállt két barátnőm egymásra néztek, de aztán egy mély levegő vétel után Jessica folytatta:

  - …Minden százévente a sötétség elindít egy harcot a fény ellen mely a végsőkig elmegy. Ilyenkor a Föld csatatérré válik és minden ember elpusztul. De a legenda úgy tartja hogy ezek mind olyan harcok amik megelőzik a háborút. Mely… a boszorkány mészárlások után … ötszáz évvel később történik. De ez csak afféle rémisztő sztori – kommentálta a történetet Jess. De mindhárman tudtuk hogy utolsó mondata hazugság.

  Néhány percig némán ültünk még a holdfényes padláson. Mikor a lányok nem látták én felnéztem rájuk a sötétben és láttam néma beszélgetésüket. Ez már több volt a soknál.

  - Na jó! Nekem itt lett elegem. Miért hiszi mindenki, hogy én hülye vagyok? – kérdezetem szinte ordítva a dühtől. – ne próbáljátok be magyarázni nekem hogy ez csak egy idióta rémtörténet. Látom az arcotokon hogy valami másról van szó. Amióta ide jöttem annyi furcsaság történt hogy az egyszerűen képtelenség. Például ami a tengerparton történt Mel. Hogyan tudtad olyan messzire lökni Steve-et?

  Mindketten csak hallgattak én pedig egyre csak dühösebb lettem. De lassan a csend beszivárgott elmémbe és kezdett lenyugtatni. Miután már biztosan lehiggadtam Melanie megszólalt.

  - Elhinnéd ha azt mondanánk hogy ez nem csak egy legenda? Ha azt mondanánk hogy ez a rideg valóság?

  Nem feleltem. Mit is mondhattam volna. Hiszen ez a történet olyan abszurd olt hogy képtelenség lett volna elhinni.

  - Na látod! Ezért nem mondtuk meg először… - kezdte volna a magyarázást Jess de én leintettem.

  - Egy szóval sem mondtam hogy nem hiszem el. Melanie emlékezz a játékokra amiket kis korunkban játszottunk. És miután elmentél én lettem a különc. Sohasem találtam barátokat, ez voltam én. 

  A csend elviselhetetlenné vált és az éjjel egyre csak ijesztőbb lett. Csak ültünk és vártunk valamire. Talán egy csodára. De semmi sem jött. Majd azon kaptam magam, hogy már az álmaim vettek körül. De ezúttal már nem rémisztők, hanem egyszerűen varázslatos és lehetetlen dolgok karoltak fel a véget érhetetlen sötétségben.