5. fejezet
A titok kezdete
A reggel gyönyörű sugarai halványan aranyszínűre festették az eget. Még nem lehetett reggel hat sem. Alig aludtam néhány órát mégis frissebb voltam, mint valaha.
Gyorsan elosontam a gardróbig és felvettem a kedvenc szürke mini ruhám majd halkan elindultam a konyha felé. Szükségét éreztem, hogy ma én csináljak a szüleimnek reggelit. Szerencsére jól tudtam hogy mi a kedvencük.
Főzési technikám nem volt túl jó, de ha a koromat néztük nagyon ügyesen csináltam. Legalábbis anya szerint. Mire kész lett a reggeli addigra az óra már ütötte a fél tizet. Ennek a hosszadalmas főzési procedúrának az lehetett az oka hogy minden két percben elkalandozott a figyelmem és a rántotta oda égett a pirítóssal együtt, így mindig előröl kellett kezdenem.
Halkan felosontam a lépcsőn a szüleim szobája elé.
- Hahó! Jó reggelt! Hoztam nektek reggelit – ébresztgettem őket.
Anya és apa szinte ugyanazzal a hitetlenkedő arccal néztek rám majd egymásra. Néhány pillanattal később anyám arca elsimult és kezét a tálcáért nyújtotta melyen a nekik szánt étel volt. Nyugodt szívvel adtam oda nekik és már épp indultam volna kifelé az ajtón mikor anya, mégis megszólalt.
- Hogy érezted magad tegnap? – kérdezte pedig tudta a választ.
- Nagyon jó volt. Igazán kedvesek a barátaid, Apa! El kell ismerni Adam tényleg nagyon kedves. Egyébként pedig Sue-val már találkoztam, mikor beszélgettünk Melanie-val.
- Rendben, kicsim – mondta anya majd ismét a tányérjához nyúlt.
Azonnal kislisszoltam a szobájukból és mentem, hogy rendet tegyek a konyhában. Nehezebbnek bizonyult, mint hittem.
Mikor az utolsó tálat is betettem a mosogatóba az óra már a fél tizenkettőt ütötte. Miután már nem maradt munkám ide lenn hát felmentem és megnéztem mit kellene rendbe szedni oda fenn.
Észre sem vettem hogy a szobám egészen hasonlított egy csatatérre. Ruhák mindenütt, melyek bizonyára a tegnapi ruhaválasztási krízis idejéről maradtak itt. Az ágyamra is ráfért volna egy alapos rendrakás. Az íróasztal eddig sértetlenül pihent meg az egyik sarokban rajta a laptopommal. Mióta megérkeztünk egyszer sem ültem még be az internet elé, ami nem volt rám jellemző.
De most inkább hagytam hadd árválkodjon még kicsit az a sarok és elindultam hogy összeszedjem a ruháimat. Furcsa mód itt sokkal hamarabb végeztem, mint odalent pedig a káosz többszörös volt.
Mikor már a szoba ragyogott csak akkor néztem fel a hatalmas faliórára. Még csak néhány perccel múlt el dél. Leheveredtem a hatalmas ágyra és vártam, hátha történik valami. Lehet hogy csak percek teltek el de nekem éveknek tűnt míg meg szólalt a telefonom.
- Halló!
- Nessie, szia! Melanie vagyok. Arra gondoltam nem volna-e kedved eljönni velem és Jessica-val a tengerpartra sétálni? Aztán ha van kedvetek, később elmehetnénk a moziba is – magyarázta Mel a vonal másik végén.
- Rendben. Nagyon szívesen. Mikor találkozunk? – kérdeztem vissza.
- Érted megyünk úgy egy óra felé. Jó lesz neked úgy?
- Naná, gyertek. Akkor nem sokára találkozunk. Szia! – köszöntem el.
- Szia!
Még bőven volt időm de azért sietve kaptam a gardrób ajtajának kilincse után. Mivel a kedvenc ruhámat sikeresen összetojásoztam és nem mellesleg teljesen piszkos lettem kénytelen voltam másik ruhát keresni.
Hosszas keresgélés után megtaláltam a régebbi kedvencemet. Egy zöld mini ruha, amin gyönyörű kék virágok voltak. Ez tűnt a legjobb választásnak. De mikor mentem volna a tükörhöz, hogy megpróbáljam, mintha fordult volna velem a világ.
Már nem a szobám közepén álltam a tükör felé igyekezve, hanem az erdő közepén rohantam. Menekültem. De hogy mi elől azt nem tudtam. Bár csak láttam magam attól még éreztem a félelmet és a dühöt ami vezérelt. De ekkor megbotlottam. Egy sötét alak jelent meg előttem de ekkor a kép eltűnt.
Egy utolsót sóhajtottam majd kinyitottam a szemem és ismét a szobámban voltam. Már megint… Ez valamilyen betegség? Mi lehet ez?
Hiába próbáltam megfejteni a rejtélyt nem ment. Ezúttal térdeim felmondták a szolgálatot én, pedig a padlón kötöttem ki. Könnyeim már futottak arcomon, de én még fel sem fogtam mi történt. Immár másodjára.
Az idő rohant mellettem mintha semmi sem történt volna. Tudatom még mindig nem fogta fel a történteket, de muszáj volt túl tennem magam valahogy. Öntudatlanul is képes voltam rábírni lábaimat, arra hogy felálljak. Üres tekintettel elindultam a fürdőszoba felé.
A hideg víz azonnal hatott. Ismét uralmam alá hajtottam testemet.
Felejtsd el, amit láttál, vagy inkább álmodtál! Felejtsd el! Gyerünk!
Gondolataim javában csitítgatták testem minden porcikáját mikor meghallottam, hogy csöngettek. Az aggodalom minden halvány jele eltűnt.
- Megyek már! – kiáltottam a lépcső tetejéről miközben kapkodva kerestem a papucsomat. Mikor meg találtam őrületes sebességgel suhantam lefelé a lépcsőn, hátra kiabálva köszöntem csak a szüleimnek.
- Szia, Nessie! – köszönt rám Melanie. Mellette egy kicsit alacsonyabb de ugyanolyan vékony és csinos lány állt. – Ő Jessica. A legjobb barátnőm.
- Nagyon örülök, Jessica! – köszöntem neki.
- Én is örülök, Mel-nek be sem állt a szája mióta csak találkoztunk. Néha tényleg az idegeimre ment. – nevetett magas szoprán hangon. – Egyébként pedig nyugodtan szólíts Jess-nek.
- Akkor induljunk. Gyerünk! – siettettem őket, mert minél hamarabb el akartam hagyni ezt a rémes helyszínt. Ki hitte volna, hogy egy ilyen gyönyörű helyen ennyi félelmetes furcsaság történik.
*
A tengerpart annyi gyönyörűséget tartogatott számunkra hogy lehetetlenségnek tűnt kihasználni minden pillanatot. Mindössze néhány órája járkáltunk a parton de mégis úgy viselkedtünk, mintha már évek óta ismertük volna egymást.
Időközben kiderült hogy Mel és Jess nagyon hasonlítanak. Jess igazán kedves egyéniség volt. Humora, és az hogy egyszerre visszafogott és bevállalós is volt nagyon tetszett. Minden jel arra utalt, hogy nagyon jóban leszünk.
Hirtelen nagyon erős de javu érzésem lett. Ekkor hirtelen, pánikszerűen felpillantottam és a kép nagyon ismerős volt. Egy perc alatt minden megismétlődött, amit azon a viharos éjjelen láttam, vagy álmodtam, amikor először találkoztam Adam-mel. Minden teljesen ugyan az volt.
Mel lefagyott majd ismét megindult. Jess csak nézett és semmit sem értett de én tudtam mi fog ezután történni. A titokzatos pár ismét ott állt. Melanie-t már nem tudtam utol érni, míg meg nem állt ezért futás közben oda szóltam Jess-nek.
- Állítsuk meg! Ebből nagy baj lesz.
Jess egy bólintással nyugtázta a helyzetet.
- Sue, Steve? – vonta kérdőre a csókolózó párt legjobb barátnőm. Arca üres volt de én a szemén láttam, hogy ezúttal nagyon nagy sebet ejtettek rajta. A szívem szakadt meg mikor láttam hogy a maszkja lehullt Sue szavaira.
- Melanie, sajnálom de, most már itt volt az ideje, hogy meg tudd az igazságot. Te nem vagy hozzá való, érted? Neki nem ilyen unalmas kis stréberre van szüksége. Értsd meg hogy ő túl jó hozzád. Én vagyok neki az ideális – mutatott végig Sue magán, mire Mel arca csak még több fájdalommal telt meg. Majd erőt vett magán és úgy folytatta.
- Talán igazad van. Legyen, ha ennek így kellett lennie én bele törődök – mondta és meg fordult, de arcán már a bánat könnyei csordultak. Ezt nem hagyhattam annyiban.
- Szerintem is igazad van Sue – jelentettem ki, mire ő magához húzott.
- De… Nessie te az én barátnőm vagy – sírt tovább Melanie.
- Tudtam hogy te jó fej csaj vagy – mondta sue.
- Örülök hogy ezt gondolod rólam de én nem így vélekedem felőled – folytattam most már vigyorogva. Örültem hogy meg kapja ugyan azt a megalázást amit ő tett Mel-el. – szerintem csak abban van igazad hogy Mel és Steve nem egymáshoz valók. Melanie ezerszer jobbat érdemel ettől a bunkótól, de te teljesen megérdemled őt Sue. Összeilletek. Egy bunkó és egy kétszínű liba, micsoda páros.
- ezt még nagyon meg bánod Vanessa – szólt utánam Sue mikor már elindultam. – Hidd el még térden fogsz csúszni előttem hogy bocsássak meg ezért a kijelentésért.
- Álmodban esetleg. De jó ha most megjegyzed hogy aki bocsánatért fog esedezni az te leszel és mocsok smároló géped. Jobb ha alapos a fejedbe vésed Vanessa Stenton nevét, megértetted? – kérdeztem és elé léptem szemeim szinte már szikrákat szórtak. De Sue állta a tekintetemet és nem tágított. Nem messze tőlünk óriásit villámlott de engem hidegen hagyott minden. Ez az utolsó rész kimaradt az álmomból. Az ég kezdett elsötétedni pedig néhány perccel azelőtt még gyönyörűen sütött a nap.
Észre sem vettem de már Jess és Mel is mellettem álltak velünk szemben pedig a megriadt Steve és az eltökélt Sue. Elegem lett ebből a szituációból.
- Azt hiszem én mindent elmondtam amit szerettem volna. Jól jegyezd meg amit mondtam Susan – hangom jéghideg volt és fenyegető. Majd megfordultam és rá néztem Melanie-ra. Nem olyan állapotban volt, mint amire számítottam. Arcán düh és határozottság tükröződött. Mikor rám pillantott hihetetlen módon mintha hallottam volna a gondolatait. Szavaim olyan hatással voltak rá hogy képes volt talpra állni.
Mindhárman megfordultunk és elindultunk vissza a partra hogy meg próbáljuk el felejteni az előbb történteket. Érzékeim nem hagytak cserben, mert megéreztem hogy valaki követ. Mikor megfordultam láttam ahogy Steve épp elkapta Melanie karját.
- Sajnálom igazad volt. Sue tehet az egészről – esedezett Steve és egy pillanatig azt hittem, hogy Mel talán mégis megbocsát neki de, arca nem ezt mutatta.
- Hagyj békén – suttogta Mel majd egy óriási mozdulattal el lökte magától Steve-et, mire ő körülbelül harminc méterre lévő fához csapódott. Melanie nem tűnt meglepettnek de Sue arcára kiült a döbbenet. Végig nézett hármunkon és hirtelen pánik lett úrrá rajta.
Nem maradtunk tovább itt, inkább minél hamarabb eltűntünk a fák sűrűjében.
Már szinte haza értünk de Mel még mindig nem szólt egy szót, sem ahogyan Jessica sem. Mi történt? Ez a hely valami nagyon fura dolgot tesz az itt élőkkel? Hogyan változhatott meg ennyire Melanie itt Oxnard-ban. És én hogyan változhattam meg ennyire?
- Én megyek haza, ha nem gond Nessie. De holnap pizsi partit tartok nálam csak mi hárman lennénk. Jössz? – kérdezte Mel, arca úgy ragyogott, mintha semmi sem történt volna.
- Persze, szívesen. Mikor jössz értem? – kérdeztem.
- Majd délután ötkor érted jövünk. Addig is szia! – köszönt el.
- Szia! – mondta Jessica és eltűnt Mel mögött.
Semmi kedvem sem volt azonnal bemenni a házba. Inkább hátra arcot vettem és ismét kivonultam a tengerpartra.
Leültem a homokra nem törődve hogy az teljesen át nedvesedett a tenger vizétől. Nem tudom meddig ülhettem ott mikor egy hang megszólalt mögöttem.
- Kár azért a szép ruháért – mondta egy ismerős hang.
- Én is sajnálom, tudod ez a kedvencem, de a lábaim fel mondták a szolgálatot – feleltem Adam-nek.
- Hallottam hogy ma volt némi összezördülésed a húgommal, vagyis inkább láttam.
- Ott voltál? Szuper – mérgelődtem magamban.
- Valójában én megijedtem tőled – nevetett halkan Adam. – Ugye tudod, hogy te vagy az első aki szembe szállt Sue-val? Ez nem semmi.
- Ó… köszi ezt nem tudtam – válaszoltam de hangom megbicsaklott.
- Mi a baj Ness? – kérdezte és hangjából kihallatszott az aggódás. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Semmi bajom csak éppen mostanában fura álmaim vannak amik aztán valóssággá válnak.
- Te jó ég… ez hogy lehetséges? – motyogtam magamban. Hirtelen minden világossá vált.
Gondolkozás nélkül pattantam fel és rohantam vissza a házba mögöttem pedig Adam szólongatott.
- Ness, mi a baj? Szólalj meg, kérlek.
Egy pillanatig elgondolkodtam és aztán úgy döntöttem elmondom neki az igazat.
- Én… azt… hiszem… látom a jövőt – mondtam lihegve és a világ azon nyomban elkezdett sötétedni körülöttem. Adam hangja már csak úgy hallatszott mintha kilométerekkel arrébb szólítani, miközben éreztem ahogy karja a derekamra fonódott. A sötétség olyan volt mint az első alkalommal mikor a rossz érzés elfogott. Küzdöttem de erőm fogyóban volt. Ajkaimon már csak egyetlen szó pergett le.
- Segíts!
Ekkor pedig feladtam mindent és hagytam hogy a semmi elnyeljen. Talán végleg.
Nagyon jó!!!!imádom az ilyen történeteket!