Starlight 2. fejezet

 2. fejezet

Ébredés

  Az érzés ami ebben a pillanatban megragadott nem hasonlítható semmihez. Ha a pokol forró tüzének lángjai nyaldostak volna száz éven keresztül, az a fájdalom semmi lett volna a mostani érzelmeimhez képest. Nem…  nem lehet hogy miattam meghalt volna. Amikor elárult sem hittem el hogy önszántából tette.

  Amióta 15 éves koromban megtudtam Maria-tól hogy boszorkány vagyok, már megszoktam hogy mindenféle bűbáj létezik. Nagyrészüket néhány év alatt sikerült elsajátítanom – még azt is ami szabályba ütközött, de erre valók a könyvtárak – és mire betöltöttem a 20. születésnapomat már csatlakozhattam a főboszorkányokhoz. Én voltam a legfiatalabb mégis mind láttak bennem valamit. Még ma sem tudom mi volt az.

  Gondolataim egy perc alatt visszareppentek a jelenbe.

 - Szólalj már meg Jessica! – hangom parancsoló volt. A dühvel próbáltam leplezni mennyire kétségbe voltam esve.

 - Tudom hogy neked nagyon fontos volt Melanie – szólalt meg Jess nyugtató hangon. Kellett egy perc mire felfogtam a mondatában a múlt időt.

 - Hagy érted azt hogy csak volt? – kérdeztem most már könyörögve. Nem számított hogy gyengének látott valaki más. Más esetben biztosan higgadtabban reagáltam volna, de most a legjobb barátnőmről volt szó.

 - Higgadj le Nessie! Mel… - amikor Jess nem fejezte be a mondatot majdnem le hurrogtam, de amikor a kerti ajtó felé pillantottam, gondolataim fonala el tűnt mögöttem.

  Adam mintha szellemet látott volna úgy nézett rám. Talán azért nézett így, mert nem is hitt abban hogy talán túlélem azt a szúrást, vagy talán még mindig azért volt ennyire meglepve mert a csata közben tudta csak meg hogy nem Nessie hanem Isabella vagyok. Az Ő Isabellája.

  Próbáltam megszólalni vagy legalább valamit reagálni de ugyanolyan arccal meredtem Adamre, mint ő rám. Az arcán nem volt semmi ami kicsit is segített volna rájönni mit érzett. Időközben eszembe jutott hogy valamit megakartam kérdezni Jess-től, de valahogy nem igazán jutott eszembe. Eléggé szégyelltem magam, mert tudtam hogy valami fontosról volt az előbb szó. Majd beugrott. Melanie! Erőt vettem magamon és elhúztam tekintetem Adam arcáról. Kellett néhány pillanat ehhez.

 - Jess! Kérlek fejezd be a mondatod! – próbálkoztam a határozott hangnemmel, de most kevesebb sikerrel ütöttem meg mint az előbb. – Mi történt Melanie-val?

  A válasz csak egy kis habozás lett. Jess Will felé pillantott, aki a szemével bólintott, mire mindketten elvonultak.  

 - Úgy tűnik ketten maradtunk… Bella! – Adam hangja megrémisztett. Még soha sem volt a hangjában ilyen él, mikor a nevemet kiejtette. Gyermeteg fantáziálásaim arról hogy amikor megtudja majd megölel, és megcsókol egyetlen röpke pillanat alatt egyenlők lettek a semmivel. Vártam hogy ki adja magából mindazt az elfojtott bánatot amit én okoztam neki. De nem mondott semmit.

 - Igen ketten maradtunk Adam. Épp ezért itt lenne az ideje hogy megkérdezzem mi a baj? Miért vagy ilyen. Tudom hazudtam. Tudom nem árultam el hogy Én vagyok az. De ez csak így volt biztonságos. Csak így tudtalak megvédeni téged, Jess-t és Will-t és … Mel-t – a szavaim csak úgy dőltek belőlem. Mint egy cunami úgy fojtottam Adam-be a szót. Egyre csak kérdeztem és kérdeztem…

 - Elég! Bella, elég legyen. Nincs semmi amiért bocsánatot kellene kérned, vagy megmagyaráznod – ha eddig esetleg értettem volna amit mondott, akkor most már teljesen összezavarodtam volna… jah igen már teljesen összezavarodtam – Figyelj én mindent értek, csak meglepődtem, hisz mikor volt már az? Te semmit sem változtál, míg én… - mutatott végig magán. Valóban. A haja már a vállát verte szemei pedig már nem arany barnák voltak. Inkább húztak a sárbarna felé. Karjai sokkal izmosabbak voltak, annak ellenére hogy régen együtt edzettünk. Az arcát most kicsit borostásnak láttam – tippem szerint ha három napja nem voltam magamnál akkor ő annyi ideje nem volt otthon.

  Egy darabig csak néztünk egymás szemébe. Ahogy néztem csak egyetlen egy dologra vágytam. Mindennél jobban akartam érezni az ajkait az enyémen. Valahogy ez most égetően fontossá vált, mintha az életem múlt volna rajta.

  Mintha csak a gondolataimat hallotta volna meg, Adam közelebb lépett hozzám – kissé talán túl óvatosan -, majd a pillanat felgyorsult. Pillanatokon belül ott volt előttem. Ajkaink forró csókban olvadtak össze, mintha a világ összes szenvedélyét akartuk volna egyetlen csókba préselni. Emlékeztem hogy ez volt az amit mindig is hiányoltam amíg nem találkoztam újra Adammel.

  A percek csak teltek mi pedig még mindig ott álltunk a lépcső aljánál és csak öleltük egymást. Olyan tökéletes pillanat volt hogy úgy éreztem bűn lenne csak úgy elengedni. Inkább csak öleltem és öletem, míg ő csókáradatokkal halmozott el. Mindketten csak most fogtuk fel hogy ezentúl nem lesz semmi ami elválaszthatna minket egymástól. Majd beugrott hogy valójában nem csak ketten voltunk ezen a bolygón hanem még jó sokan rajtunk kívül – bár ez a tény jelenleg nem izgatott annyira mint Adam -, és hogy most minden megy tovább mint eddig.

 - Adam, mondd! Ha három napja nem voltam magamnál akkor most olyan szerda lehet, ami azt jelenti hogy suliban kéne lennünk – érdeklődtem mivel hát időközben a szüleim aggódó arca is bevillant előttem.

 - Jah az… elintéztük. Jess talált a padláson egy régi könyvet amiben bűbájok voltak, és elintézett nekünk egy kis szabadságot – sandított felém és angyali mosoly jelent meg az arcán. – Úgy gondoltuk hogy ha fel ébredsz még biztos szükséged lesz néhány napra.

 - Ó… és mi van a szüleimmel hívtak, vagy valami?

 - Igen hívtak néhányszor, és azt mondták olyan péntek körül érkeznek. Valamilyen meglepetést is említettek – gondolkodott el Adam. Ha voltak dolgok amiket utáltam hát a meglepetés volt az egyik a listámon. Kezdtem egyre feldühödni, ezért gyorsan valami másra tereltem a témát.

 - Hova ment Will és Jess?

 - Ööö… azt hiszem csak felmentek az emeletre – találgatott, mintha nem akarta volna hogy észre vegyem nem fogja elmondani hová szívódtak fel a barátaink.

 - Nem ugyanis akkor ezen a lépcsőn kellett volna felmenniük – néztem rá kétkedően, majd méregtől elködösült szemmel kirohantam a kerti ajtón és egyre csak Jess vagy Will ismerős arcát kerestem. Tudtam hogy a dühöngés semmit sem segít de most legszívesebben jó erősen belerúgtam volna valakibe. – Adam!

 - Nyugodj már le Nessie… Bella… na jó ezt most megkell beszélnünk. Mostantól hogy nevezzelek? – az eddigi aggodalom pilleszárnyakon reppent tovább és az ő arcára is az a düh ült ki mint az enyémre. Ha más helyzetben lettem volna biztosan kihasználtam volna ezt a dühvel fűszerezett pillanatot. Valahogy ebben a pillanatban már az sem jutott eszembe miért is voltam dühös, csak a képzeletem elég élénk képei voltak a fejemben Adamről.

 - Cssssss… Nessie elég legyen, most koncentrálj! – nyugtattam magam.

 - Nos akkor hogy döntöttél? – kérdezett Ad egyre nyugtalanabbul. Egy pillanatig csak gondolkodtam, vajon mit kellene mondanom erre, hisz végül is mindkettő én voltam. Vagy mégsem…

 - Tudom, most azt szeretnéd hogy Isabella legyek. De én Vanessa Stenton vagyok, ezt meg kell értened. Az erőm még meg van, de én már valaki más vagyok. Így azt is megértem ha már… - nem tudtam befejezni a mondatot. A torkomban óriási gombóc nőtt, a gondolatra hogy ezért talán Adam már nem is akar majd velem lenni. De látszólag be sem kellett fejeznem a mondatot. Adam így is nagyon jól tudta mire gondoltam.

  Csak nézett rám, én pedig őt néztem. Furcsa pillanat volt. Próbáltam felkészülni arra a percre mikor majd elküld. De nem tette. Magamban számoltam a másodperceket. Tizenegy, tizenkettő… Már épp megszólaltam volna mikor Adam ajkai elnémítottak. Azt hittem hogy csak úgy elmegy, ehelyett megcsókolt. Olyan hév volt ebben az egyetlen pillanatban amit még sohasem éreztem. Vártam a kisülést, de mi csak ugyan úgy csókoltuk egymást. Amikor ajkaink eltávolodtak egymástól mérhetetlenül nagy fájdalmat éreztem, mint mikor egy kisgyerektől elveszik a nyalókáját.

 - Nos Nessie, el kell hogy áruljam mélyen legbelül abban reménykedtem hogy így fogsz válaszolni – mosolygott rám csibészesen. Hirtelen engem is ugyanannyira elöntött az ő vidámsága. Minden gondom elfelejtettem… arra az egyetlen percre.

 - Hol van Will és Jess? – kérdeztem, miközben megpróbáltam komoly hangnemet megütni és egy kis élt helyezni  a hangomba. Adam egy pillanatig csak nézett majd nem tudom hogy a kérlelő hangnemem vagy a könyörgő szemeim hatására elindult előttem és előre húzott.

 - El mentek Melanie-hoz – válaszolt hidegen és komoran. Valami azt súgta nekem hogy ez nem egy normális látogatás lesz. – Mivel már égen-földön keresed Melanie-t most szépen elmegyünk mi is hozzá.

 - Valami nagyon bűzlik – gondoltam magamban.

  Amikor beszálltunk az autóba csak azon tudtam töprengeni hogy valahányszor kiejtettem eddig Mel nevét mindig csak ilyen rövid és semmitmondó válaszokat kaptam. Bármennyire is szerettem volna most boldog lenni valamiért ez mindig elvette a kedvemet. Nem is… inkább csak dühített és idegesített. Falra tudtam volna mászni attól hogy nem tudtam mi történt vele.

  Az elmúlt néhány száz évben már hozzá szoktam hogy mindig mindent hamarabb tudtam mint az emberek. Gyakorlatilag ez volt az egyetlen muris dolog a képességeimben.  Ha azt néztük hogy a suliban hányszor akart a tanárom valahogy kibánni velem, és  persze mindig mikor feltette a kérdést a válaszra is gondolt egyben azért vicces volt. Egy idő után mindenki megunta ezeket a gyors feleltetéseket mert mindig mindenre tudtam a választ. Persze ennek a képességnek is volt egy aprócska problémája. Mindig megfájdult tőle a fejem.

  Csak néztem magam elé, és az utat figyeltem. Az autó egyre csak gyorsult, én pedig egyre csak nyűgösebb lettem. Csak arra tudtam gondolni, hogy vajon mi történhetett Melanie-val. Mielőtt „meghaltam” még láttam az arcát, és nem akartam hogy az az utolsó pillanat ragadjon meg bennem róla. Nem akartam hogy miattam akárcsak egy kis karcolás is legyen rajta. Sokan azt mondták volna mártír vagyok, de valójában csak törődtem a barátaimmal.

  A tengerpartnál a kocsi hirtelen lefékezett és nyöszörögve megállt. A kezeim remegtek az idegességtől így még a biztonsági övemet sem tudtam kikapcsolni. Adam egy szempillantás alatt ott termett mellettem és kiszabadított az autó ”fogságából”.

  Fürkésző tekintettel néztem körbe a parton, de nem láttam senkit. Az időjárás nem volt épp olyan hogy bárkinek is strandolni támadjon kedve. Hiába néztem legalább tízezerszer körül, Mel és Will sehol sem voltak. Az óceán fölött óriási ködfátyol derengett. Akár egy függöny ami el akarja rejteni a világ legnagyobb titkát.

 - Mit keresünk mi itt? – kérdeztem gyanakodva Adam-től. – Nem úgy volt hogy elviszel Melanie-hoz?

 - De igen, és el is hoztalak – hangja irritáló és kimért volt. Ordítani tudtam volna a dühtől amit most éreztem. Minden olyan zavaros és idegesítő volt.

 - Nos akkor most hol van Mel? Ugyanis hacsak nem láthatatlan, amit igazán kétlek, akkor ő nincs itt – Adam hangom hallatán hátrált néhány lépést. Szemeit lehunyta és mély levegőt vett. Úgy nézett ki mintha épp egy jóga órán lett volna.

 - Miért csináljuk ezt? Mindig megbántjuk egymást. Ez az egész civódás semmire sem jó – nézett rám kerek szemeivel. – Hagyjuk abba. Hisz egy órával ezelőtt még olyan boldogok voltunk, most pedig nézz ránk, csak veszekszünk. Ha hiszed, ha nem Mel itt van.

 - Igazad van, sajnálom – léptem közelebb hozzá majd átöleltem. – Annyira sajnálom hogy így viselkedem, de Melanie-t kiskorom óta ismerem, olyan mintha a nővérem lenne. Ezt meg kell értened. És ha most szépen megkérlek elmagyarázod nekem, mi történt míg én majdnem meghaltam?

  Adam csak nézett rám és azt várta meggondolom magam. De nem. Olyan határozott voltam, hogy egy egész sereg sem lett volna képes elmoccintani a helyemről. Vívódó tekintete az arcomat fürkészte, mire én közelebb hajoltam hozzá és egy csókot leheltem ajkaira. Adam legyőzötten sóhajtott fel.

 - Rendben. Gyere, üljünk be a csónakba és ígérem mindent elmondok.