9. fejezet
A titkok könyve
Hogy mit éreztem mikor megpillantottam magam mögött Adam- et azt nehéz lenne megfogalmazni. Valójában lehetetlen. És nem is próbáltam. Csak néztem a szemébe majd erőt vettem magamon és Sue felé fordultam. Nem igazán szerettem ha gyengének tűntem mások előtt (ez sajna már kiskorom óta így volt).
- Örülök hogy találkoztunk Sue. De megtennéd hogy ha jövő héttől idejárok békén hagysz? Nagyon örülnék – mondtam de válaszát meg sem várva már el is indultam az ajtó felé.
Sue és Steve olyan gyorsan eltűntek hogy észre sem vettem mikor elmentek mellettem.
- Nessie, várj – szólt utánam Adam és megragadta a karomat.
- Eressz el Adam! Hagyj hadd menjek el – szóltam rá de még én is hallottam a szavaimban lévő ellentétet.
- Mi történt? Miért nem beszélsz velem hetek óta? Nessie, válaszolj ennyit meg érdemlek – szinte kiabálva dobta oda nekem ezeket a szavakat és éreztem ahogy a szorítás egyre erősödött a karomon. Miközben a sírás környékezett el gondolkoztam hogy miért is nem beszéltem már vele egy ideje. Erre nem volt épkézláb ötletem.
- Figyelj, mindössze annyi a magyarázatom hogy most túl bonyolult az életem és nem kell hogy te is tovább bonyolítsd. Nekem túl sok titkom van és ezekre nem lehet egy kapcsolatot építeni. Ha mindez elrendeződik akkor talán… - suttogtam mert időközben már sírtam. Túl sok áldozatot kívánt tőlem ez a dolog. De ha egyszer már eddig eljutottam akkor már nem hagyhattam félbe a rejtély megoldását. Egyszer és mindenkorra ki kellett derítenem hogy ki is vagyok valójában még akkor is ha ez az életembe került.
- Ha nem akarsz velem találkozni akkor csak mondd a szemembe és ne hazudozz – nézett egy ideig rám majd megfordult és elment. Pont erre volt szükségem. Hogy valaki akit ennyire szerettem így bánjon velem. Legszívesebben utána szaladtam volna és elmondtam volna neki mindent. Bár az elég érdekes lett volna. Ahelyett hogy megoldottam volna a dolgot a végén még elmegyógyintézetben találtam volna magam.
Inkább nem is álltam tovább az iskola folyosóján ahol időközben már nem maradt senki. Elég ironikus volt hogy még nem is jártam iskolába de máris utáltam.
A haza felé út nagyon csöndesre sikerült. Egyetlen szót sem szóltam anyámhoz. A gondolkodás mélyen magánál tartott. Alig vártam hogy a könyvet végre a kezemben foghassam, de ez az érzés keveredett a félelemmel. Mi lesz ha olyat tudok meg ami örökre megváltoztatja az életem? Nos emiatt nem kellett aggódnom ugyanis ennél többet már nem nagyon változhatott az életem.
Az autóból kiszállva már rohantam is a szobámba és kitudja mennyi időmbe telt mire rájöttem hol is lehet a könyv. A szoba már kész csatatér volt. Eszembe sem jutott hogy mit fog velem tenni anya ha meglátja mit tettem a szobával.
Szinte mint egy fél őrült olyan állapotban lehettem mikor megtaláltam a könyvet egy doboz mélyén. Lassan kimentem az erkélyre ugyanis nem akartam lámpát oltani mivel ha megláttam volna hogy hogyan nézett ki a szoba tutira sikítottam volna. Halkan leültem az erkélyen a székre ahol a hold olyan gyönyörűen sütött hogy képes lettem volna elhinni hogy nappal volt.
Ahogy fogtam a könyvet ami talán minden titokra fényt deríthetett az életemben egyre csak kezdett újra körül ölelni egy régi érzés. Igen, megint a szürke köd. Olyan érzésem volt mint mikor annak idején néztem a kedvenc horror filmjeimet és elkezdtem kiabálni hogy: Ne nyisd ki az ajtót!!! És természetesen pont ez ellentétje történt. Nekem is mintha valaki azt suttogta volna hogy ne nyissam ki a könyvet.
Mély levegőt vettem és egyetlen határozott mozdulattal ki nyitottam a könyvet. Nem is tudom hányadik hibám volt ez mióta Oxnardba érkeztem, de ez volt a legrosszabb az összes közül. Mintha egy elfuserált filmbe kerültem volna egyszerre hirtelen óriási szél támadt és az óra abban a pillanatban ütötte meg az éjfélt. Nem tagadom kissé megijedtem, de bárki lett volna a helyemben biztosan ugyan így reagált volna.
Olyan volt mintha a szél a fülembe suttogta volna ugyanazt a mondatot amit
Sue suttogott nekem mikor legutoljára találkoztunk a suliban.
- Cuidado! Vanessa pronto se pondrá al día con el destino!
Minden bizonnyal ez az elrettentést szolgálta volna de ahelyett hogy megijedtem volna inkább csak még jobban érdekelt a könyv tartalma. Ugyan mégis mi lehet benne, ezzel nyugtattam magam.
- Gyerünk, mire vársz, csináld már! Ez csak egy könyv! – kiabált nekem egy nagyon mély énem. De ha másik szemszögből néztem igaza volt. Mitől kellett volna félnem?
Egyetlen határozott mozdulattal kinyitottam a könyvet és akkor...
Semmi. Szimplán csak elkezdtem olvasni pont úgy ahogy minden más könyvet. Már az első néhány szó is utalt a könyv tartalmára. Bár itt a főistenekkel kezdtek amiket teljes mértékben ismertem azért még egyszer elolvastam. Nem is volt nagy kár.
Az idő csak telt mellettem és úgy tűnt a hold sohasem fog eltűnni és a nap sose fog felkelni.
Ahogy a szavakat olvastam egyre csak éreztem hogy az agyam ezt képtelen lesz valaha is elfogadni, de éreztem ahogy a csontozatomba, a testembe egyre mélyebben beleivódtak ezek a történetek. Főleg mikor elérkeztem az öt főboszorkányhoz. ISABELLA!!! Ez a név valahogy meglepett. Olyan furcsa érzés tört rám mikor elolvastam. A történet ami róla szólt a legérdekesebb volt az egész könyvben. Csak a sorsa volt kissé tragikus.
A hasonlóság az élete és az enyém közt rémisztő volt. És az utolsó fejezet volt amit sohasem kellett volna elolvasnom. A kiválasztottak. A főboszorkányok a kiválasztottaiknak adták át az erejüket. De csak egy volt aki képes volt legyőzni a sötétség erejét. A prófécia boszorkánya.
- A prófécia boszorkánya? – kérdeztem magamban, mire az ég mennydörgött majd villámlott.
Az órák teltek és egyre csak többet tudtam meg a varázslényekről, hogyan ismerhetjük fel őket most a XXI. században, mire képesek és még sok mindenre. Majd elértem a párkákhoz. Minden bizonnyal ők voltak a könyvben a legérdekesebb teremtések akiket el tudtam képzelni. Akik az élet fonalát szövögették. Kíváncsi lettem volna én milyen színű lehettem a szövőszékükön. És arra is hogy nekem milyen sorsot szántak. Bár erre nem is kellett sokat várnom mert azon az éjjelen az álmom minden kérdésemre választ adott.
A hold tökéletes fényében olyan volt mintha egy szellem kastélyban jártam volna. Csak mondjuk néhány száz évvel ezelőtt. Nem tétováztam sokáig hisz egyetlen ajtó volt a folyosó végén. Egy nagy trónterem. Egy asztal középen és körülötte öt szék. Senki sem volt a teremben. Éreztem ahogy az ablakon bejövő szellő lágyan megbillentette a ruhámat. Az már egyszer biztos volt hogy nem a pizsamám volt rajtam. Az asztalhoz léptem és láttam hogy minden székhez egy név tartozott. Ismerősek voltak. De mikor az utolsó névhez értem a szívroham nagyon közel állt hozzám. ISABELLA S. Csak ennyi volt oda írva de ez is bőven elég volt. Futásnak eredtem ki az ajtón de nem tudtam hova rohanni. A rémálom nem akart véget érni hiába is szerettem volna. Csak körbe-körbe futottam míg végül egy újabb ajtóhoz értem.
- Ne! Egyszer is elég volt ne hagyd hogy a kíváncsiságod ezt tegye veled – mondogatta belülről nekem egy hang de semmi értelme sem volt hisz a normális agyműködést én már rég hírből sem ismertem. Nem számított milyen rémségeket tartogatott nekem az előttem álló szoba egyszer s mindenkorra le kellett zárnom ezt a históriát.
Felesleges volt annyi aggódnom hisz csak egy tükör terem volt. Vagy talán mégsem? Középen egy kristályszerű valami volt (mindent sajnos én sem tudhatok…). Félelemmel teli léptekkel és behunyt szemmel indultam a terem közepére. Középen ez a felirat állt:
- Los secretos profundos de nosotros, pero si usted no sabe quién es usted en el espejo le ayuda a conocerlo.
Jelentését nem tudtam biztosan mert sajnos a spanyol tudásom kissé hiányos volt de amit meg értettem az az volt hogy bele kellett néznem a tükörbe. Mély levegőt vettem és fel emeltem a fejemet a felirattól.
A nő aki előttem állt biztos hogy nem én voltam. Egyedül a szeme volt ami hasonlított az enyémhez. Ez már túl ment az ép eszem határán, ekkor értem el ahhoz a pillanathoz hogy se sikítás se nevetés sem jött ki a torkomon. Nem volt sehova sem kiírva hogy ki van a tükörben de hogy nem én az biztos volt. Mintha valaki suttogott volna hallottam Isabella nevét. Nem mozdultam de a kép közeledett. A tükörkép szinte ott állt előttem pedig egy pillanattal ez előtt még több mint ötlépésnyire volt. Ezt nem bírtam tovább de mozdulni képtelen voltam. Ekkor a tükörkép megszólalt amitől a hideg rázott. Az én hangom volt.
- Tudod hogy ki vagyok – egyszerű kijelentés volt de én ettől is halálra rémültem.
- Nem – válaszoltam pedig nem is kérdezett.
- Talán most nem de hamarosan igen – suttogta majd mint egy szellem el tűnt.
Itt az álom véget ért, de ezúttal nem is bántam. Mi a fene volt ez? Ki tudna segíteni?
Az utolsó kérdésen nem is kellett sokáig gondolkodnom. Aki tudna nekem válaszolni az csak egy ember lehetett. És tartozott is nekem még egy „mesével”. Mindössze másnap reggelig kellett várnom.
Mint akit megcsípett egy bolha úgy izegtem-mozogtam minden felé és alig vártam hogy véget érjenek a gimiben az utolsó órák. Kis idő után megláttam akit kerestem. Adam mintha szellemet látott volna úgy nézett rám. Egy pillanatig gondolkodott majd oda jött hozzám.
- Üdvözöllek a gimnáziumunkban! Segíthetek valamiben? –kérdezte olyan arcot vágva hogy ha jó kedvem lett volna minden bizonnyal elnevettem volna magam.
- Hagyd abba ezt a bárgyú viselkedést! Beszélnünk kell.
- Hallgatlak. Mit szeretnél tudni? – kérdezte és kissé önelégült lettem hogy azt a bárgyú vigyort egyetlen kérdéssel képes leszek letörölni az arcáról.
- Ki az az Isabella S. ? Mi köze hozzám? Felelj, nem akarok több hazugságot hallani.
Talán nem kellett volna ezt a kérdést fel tennem de ő volt aki elindította ezt a lavinát hát ki kellett venni-e a részét ebből a rémtörténetből.
