Némán ültünk a szobában, már lassan félórája. Mindaz után ami az erdőben történt már nem is csodáltam a szótlanságunk. Az pám csak nézett rám, és igyekezett higgadt arcot vágni, bár nem lettem volna meglepve, ha nem sikerült volna neki.
- Köszönöm – suttogta halkan. – Cassie sajnálom, hogy ennyi időn át nem segítettem neked, de hidd el nekem, így volt a legjobb. Anyádnak is az volt a legjobb, hogy abban a tudatban élt hogy én meghaltam – magyarázkodott, de erre nekem nem volt szükségem.
- Elég! – szakítottam félbe. – Nincs szükségem erre. Azért mentettelek meg, mert képtelen lettem volna abban a tudatban élni, hogy ÉN öltelek meg, de ez még nem jelenti, hogy mostantól egy család leszünk. 16 éven át képes voltam úgy élni, hogy azt hittem te már meghaltál. Elfogadtam a tényt, és boldog voltam anyával. Egészen addig míg nem jöttem Chance Harborba, és meg nem tudtam, hogy élsz, és hogy miket tettél. – a szavak áradatként ömlöttek belőlem, de már nem bántam. Ideje volt, hogy mindent letisztázzak magamban.
- Cassie… nem tudom elmondani mennyire sajnálom, és nem tudom megváltoztatni a múltat. Tudom mit mondanak mások, hogy mennyire rossz ember vagyok, és valóban tettem olyan dolgokat, amikre nem vagyok büszke, de egy valami biztos: Semmi másra sem vágytam jobban, mint hogy veled és anyáddal lehessek. De az egyetlen dolog, amivel helyrehozhatom a hibáimat, az hogy most megvédelek, épp ezért kell ideadnod a medaliont – ahogy kimondat az utolsó mondatot, szívem újra megtelt megvetéssel, és haraggal. Nem tudtam elhinni, hogy mindezek után is csak arra tudott gondolni, hogy megszerezze a medaliont. Dühömben elindultam az ajtó felé, és kinyitottam.
- Egy pillanatig már majdnem hittem neked, de már biztos vagyok benne hogy téged csak a medalion érdekel, és nem én. De ha mégis így lenne, nincs szükségem arra hogy megvédj. Minden bizonnyal tisztában vagy azzal, hogy bennem is a Balcoin vérvonal folytatódik, ezáltal, tudod, hogy képes vagyok megvédeni magam. Ami pedig a medaliont illeti, sajnálom, de nem adhatom oda, mert elpusztult.
- Tessék? – hitetlensége teljesen kiült az arcára, és beletelt néhány percbe mire visszanyerte az uralmat arcizmai fölött.
- Igen, jól hallottad, tehát már nincs okod a maradásra – nyomatékosítottam, és kiléptem a verandára, mire ő követett.
- Nem, ha igaz amit mondasz, akkor pont hogy maradnom kell… - kezdett volna bele, de eszem ágában sem volt végig hallgatni.
- Látom nem értetted meg – amit mondani készültem tudtam, hogy a világ legkegyetlenebb mondata, de az érzéseimnek már nem tudtam gátat szabni. – Azt akarom, hogy hagyd el Chance Harbor-t és legyen minden úgy, mint ez előtt. Nem akarom tudni, hogy élsz, úgy szeretnék rád emlékezni, ahogy kislányként elképzeltelek.
Úgy tűnt, mintha órákon át nézett volna rám értetlenül, majd mintha csak álmodta volna mind azt amit mondtam, behunyta a szemét és sóhajtott. Egy röpke pillanatra megbántam amit mondtam, de ez az érzés hamar eltűnt belőlem. Hetek óta nem érzetem magam annyira erősnek, mint abban a pillanatban. Éreztem ahogy a megvetés, és a harag betölti testem minden porcikáját, de tudtam uralkodni magamon, és ez örömmel töltött el.
- Legyen… - suttogta. – Elmegyek, ha igazán ezt akarod, de azt nem ígérhetem meg, hogy nem fogok vigyázni rád a távolból. Úgy teszek, mintha valóban meghaltam volna a tűzben 16 évvel ezelőtt, hogy ne így emlékezz rám, de attól én még figyellek – ígérte meg, és amióta találkoztam vele ez volt az első dolog, amit száz százalékig elhittem neki. – Ég veled, lányom!
Csak álltam és néztem, ahogy alakja egyre csak homályosodott a távolban, majd végül végleg elnyelte az éjszaka sötétje. Még mindig abban a hitben ringattam magam, hogy így helyes, de agyam egyik elrejtett zugában felmerült a kérdés, hogy vajon azért hagyja el a várost az apám, mert én megkértem, vagy mert megint tervez valamit. Az utóbbi helytállóbbnak tűnt, így aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit is kezdjünk ezek után. A csípős éjszakai levegő ráébresztett, hogy még mindig a verandán álltam, így elindultam vissza a házba.
- Cassie! – kiáltott utánam egy férfihang, és én pontosan tudtam is hogy ki az. – Várj, az előbb láttam elmenni apádat, mi történt?
- Jake, kérlek ehhez most nincs kedvem – ez az este ennél jobban már nem is alakulhatott volna. – Igen, az előbb ment el az apám, és épp elhagyni készül Chance Harbor-t szóval, ezt a beszélgetést ki is veséztük.
- Cassie, kérlek! Hagyd hogy segítsek, ne tolj el magadtól! – könyörgő szemekkel nézett rám, majd egyre közelebb lépett. Éreztem, ahogy lehelete felmelegítette a körülöttünk lévő levegőt, majd keze lassan és óvatosan megérintette arcomat. Közelebb húzott magához, majd egy lágy csókkal próbálta elmagyarázni, miért akar segíteni nekem. Tudtam, és egyben éreztem is. Egy pillanatig hagytam hogy minden olyan legyen, mint egy normális tinédzser, majd eltoltam magamtól.
- Jake, értsd meg! Most minden olyan bonyolult és minden olyan nehéz. És azt hiszem nem kell megmagyaráznom, hogy jelenleg a legfontosabb dolog a listámon az apám…
- És persze Adam… - hajtotta le a fejét.
- Most nem erről van szó Jake – próbáltam elterelni a témát, mert így is volt már éppen elég bajom. – Néhány órával ezelőtt kis híján megöltem az apám, és néhány perccel ezelőtt, pedig elintéztem, hogy soha többé ne is találkozzunk, ennek ellenére mégis úgy érzem készül valamire, és talán túl könnyedén is rá tudtam venni, hogy menjen el a városból. Valamit ki kell találnom, hogyan derítsük ki mire készül.
- Mondjuk, valaki követhetné – ajánlotta fel. – Mi lenne, ha követném, és megfigyelném, mire készül, ezen kívül folyton tudatnám veletek, hol járt is mit csinált, és talán mire visszajövök a városba, a dolgok talán majd leegyszerűsödnek számodra… - halkított a mondat végén, mintha már csak magában beszélne.
- Nem kérhetlek ilyenre Jake…
- Nem is tetted, az én életem, az én döntéseim – érvelt erős és határozott hangon. Időm sem volt rendesen reagálni, mert Jake azonnal elindult, és csak annyit mondott búcsúzásképp: Vigyázz magadra!
Nem tudtam elhinni, hogy egy este alatt két embert üldöztem el az életemből. Mintha az lett volna az új hobbi, hogy megbántom az embereket, és a bónusz jutalom az örök magány lett volna. Éreztem ahogy könnycseppek kezdtek el legördülni az arcomon, amik a hideg miatt lassan jégcseppekké fagytak. Ahogy beléptem a házban fogalmam sem volt mit tehettem volna, kihez fordulhattam volna. Elindultam fel a lépcsőn azon gondolkodva, hogy ha az anyám nem halt volna meg, most milyen lenne az életem. Tudtam az elképzelés gyermeteg, és rendkívül értelmetlen, hisz a múltat megváltoztatni még én sem tudtam, de mégis, ez volt az egyetlen dolog ami képes volt elterelni a gondolataimat. Rövid hezitálás után bevettem magam a fürdőszobába, forró fürdőt vettem, majd belebújtam a pizsamámba, és igyekeztem minél kevesebbet gondolni a történtekre, rendkívül kevés sikerrel.
- Szia! – köszönt egy hang, amiről időközben el is feledkeztem. Adam gondolkodó arccal állt a szobám ajtajában, és engem nézett. – Nyitva volt az ajtó. Lehetnél óvatosabb is – intett óva.
- Ohh.. igen el is felejtettem, kissé sok dolog járt a fejemben – magyarázkodtam, miközben csak egyetlen egy dologra vágytam. Arra hogy Adam átöleljen, és végre legyen valaki, akit nem üldözök el magam mellől.
- Hát igen, gondolom nagyon fontos elfoglaltság volt a verandán csókolózni Jake-kel – jegyezte meg élesen, és elfordult, hogy még csak ne is lássam az arcát. Lazán a kandallónak támaszkodott, háttal nekem. Hirtelen megint düh kezdett eltölteni, amiért ahelyett, hogy megvigasztalt volna, csak még elkeserítőbb helyzetbe hozott.
- Adam… ezt nem tudom elhinni. Ma kis híján megöltem az apám, majd elértem hogy hagyja el a várost, később pedig sikeresen elintéztem, hogy Jake is elmenjen, hogy kövesse őt. Az a csók pedig amit láttál csak egy utolsó búcsúzás volt. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, miért csinálod ezt. Értsd meg, Jake elment! Miért vagy féltékeny? – kérdeztem dühösen és kissé csalódottan.
- Mert te az én végzetem vagy… mert nem veszíthetlek el… és mert szeretlek – válasza atombombaként hatott rám. El sem hittem, amit mondott. Mielőtt még reagálhattam volna újra megszólalt. – De úgy látom te nem érzel így irántam – suttogta, majd elindult az ajtó felé. Éreztem hogy tennem kell valamit, hogy meg kell állítanom őt, és csak egyetlen épkézláb ötlet jutott eszembe: az igazság.
- Adam, várj! – fogalmam sem volt, hogyan mondjam meg neki, és végképp nem tudtam, hogy hogyan fog reagálni, de nem húzhattam tovább az időt. – Félek. – megállt az ajtóban, de nem fordult felém, de tudtam, hogy várja hogy folytassam. – Amikor idejöttem Diana mindent megtett, hogy segítsen megértenem mi folyik itt, és mikor rájöttem hogy sötét mágia van benne, akkor is mellettem volt. Diana a legjobb barátnőm, szinte már olyan mintha a nővérem lenne – néhány fokkal elfordította a fejét felém, mire én folytattam. – Amikor szakítottatok láttam mennyire boldogtalan, és próbáltam viszonozni az összes szívességet, amit tett nekem azzal, hogy próbáltalak benneteket újra összehozni. Próbáltam összejönni Jake-kel, hogy hátha ez egy kicsit javít majd a helyzeteteken. Hazudtam mindenkinek… neked… Diana-nak… és magamnak is. Tudom, hogy ő még mindig szeret téged, és nem akarom őt bántani, nem akarom elveszíteni a legjobb barátom, de nem bírom tovább. Tudnod kell… hogy az igazság az, hogy szeretlek. Igen, ez az én nagy titkom. Az első pillanat óta, hogy megláttalak éreztem a kapcsolatot köztünk, de féltem… - el sem hittem hogy kimondtam.
Adam kővé dermedve állt az ajtóban, majd mint aki nem hitte el amit mondtam rám nézett. Egyszerűen csak nézett rám, majd egy pillanattal később már ajkai gyengéd érintését éreztem. Először csak megrészegített, majd lassan elvette az eszem, és már azt sem tudtam, hol vagyok. Lágyan az ágyam felé húzott, míg nem teljesen elvesztettem minden érzékem. Csak azt tudtam, hogy életem legszörnyűbb napja az őszinteség éjszakájába torkollott, és egy pillanat alatt elfelejtettem minden gondom. Mondhatni kissé elfoglalt voltam… A csillagok a plafonon újra felragyogtak, mintha a csillagokban megírtak beteljesülését akarták volna kifejezni. Mosolyogva és végre igazán boldogan hagytam, hogy szerelmünk, melyet végre mindketten őszintén kimondtunk, beteljesüljék, hogy Adam lágy csókjai és érintései olyan érzéseket keltsenek bennem, melyeket eddig nem értettem, melyeket eddig nem is ismertem, melyek talán már-már az álom határait súrolták. Ha így is volt, ha ez valóban csak egy álom – gondoltam magamban, egy olyan pillanatban mikor még képes voltam az emberi gondolkodásra – nem akartam felébredni… soha.
