Starlight 3. fejezet

3. fejezet

Nagy változás

  Óvatosan bekecmeregtem a csónakba, majd vártam hogy Adam is elhelyezkedjen előttem. Valami azt súgta nekem, hogy ennek a beszélgetésnek érdekes kimenetele lesz. Adam talán még mindig abban a tévhitben ringatta magát hogy mégsem kell elmondani az egész sztorit, de kíváncsi arcom nem ezt mutatta. Fájdalmas tekintettel nézett rám.

 - Akkor talán kezdjük a legelején. Melanie mint már azt tudod csak azért állt át Siena oldalára mert az megfenyegette őt. Mel a dolgok bonyolódása után már érezte hogy Siena átvágta, és hogy a csatában mi biztosan meghalunk. Ezért úgy döntött hogy megtudja Siena tervét és később újra át áll hozzánk. Egyik éjjel beosont Siena szobájába és kilopott egy könyvet. Pontosan tudta hogy Siena minden lépésünket figyeli és tudta hogy egy Vidamuertét készültünk csinálni. Így hát szorgosan végig olvasta azt a könyvet amiben a tőrről írtak. Talált benne egy varázslatot ami megmenthette az életed. Miután te és Siena is meghaltatok ő és Jess elmondták ezt a varázsigét. Saját szemeimmel láttam ahogy a szellemed visszaszállt a testedbe. De Mel úgy érezte mindez az ő hibája volt és nem fogadta el tőlünk hogy megbocsátunk neki – Adam hangja itt egy pillanatra elakadt. Tudtam, és éreztem hogy a történet java még hátra volt. – Ezután olyasmi történt amit senki sem gondolt volna. Minden bizonnyal te már tudtad hogy Melanie a víz elemet uralta, így az volt az ő igazi otthona. A varázslat minden erejét kivette, és mi tudtuk hogy nem gyógyíthatjuk meg. Erre meg jelentek ők.

 - Na de kik? – vágtam a szavába reménytelenül.

 - A sellők. Azt mondták ők meg tudják gyógyítani, de ahhoz le kell vinniük az óceán mélyére, mert ott volt Melanie erejének a forrása. Döntenünk kellett. Vagy hagytuk volna ide fenn meghalni, vagy megengedtük hogy a sellők levigyék és meggyógyítsák. Mi engedtünk. Minden rendben is ment, míg Mel fel nem ébredt tegnap és úgy döntött ott marad az óceán mélyén. Egyedül akart lenni, és senkivel sem akart beszélni. Jess és Will ma reggel úgy döntöttek, újra lemennek hozzá és meggyőzik – fejezte be egy szusszanással a mesét Adam.

 - Ó! Most már mindent értek – nyögtem ki, mert úgy éreztem ennél többet nem tudnék mondani. Mel tipikusan ilyen volt. Ha valamit elrontott és a végén kiderült hogy valami nagyon rosszat tett marcangolta magát. De ilyen még nem fordult elő. Hisz ha oda lent marad akkor soha sem láthatjuk. Ha egy boszorkány túl sok ideig marad lenn a tengerben, a víz csábítási felerősödik (úgy mint minden elem), és csak két választása lesz. Vagy marad sellő, vagy enged a szirének csábításának és ő is azzá válik. Nos ez utóbbi nem lett volna épp előnyös.

  Kinéztem a csónakból és mély levegőt vettem. Tudtam hogy most ott volt alattam, és azt is hogy le kellett mennem hozzá. Én voltam az élő bizonyíték hogy nem hibázott, vagy ha igen hát azt helyre is hozta. Nem haltam meg neki hála. Siena akkor is megölt volna ha nem áll át Mel az oldalára. Így legalább volt egy bennfentesünk.

 - Akkor most talán le kellene mennünk – suttogta Adam, és a szeme sarkából rám nézett. Tény hogy féltem a víztől, de ha a legjobb barátnőmről volt szó, ez egy nagyon apró probléma volt.

 - Igen. Indulhatunk? – kérdeztem határozott hangon és átlendítettem a lábam a csónakon. Adam kétkedő pillantást vetett rám, majd végig pásztázott a szemével és felsóhajtott.

 - Olyan kár… - elmosolyodott és úgy folytatta a mondatot. – Kár ezért a ruháért, nagyon jól állt neked.

  Figyelem elterelése sikeresnek bizonyult így higgadt és mosolygós arccal süllyedtem el a vízben. Annak ellenére hogy körülöttünk mindenütt köd volt, a víz tökéletesen alkalmas volt egy kis strandolásra. Ahogy a lábammal a víz alatt csapkodtam, a kezeimmel pedig minden áron azon küzdöttem hogy a víz felszínén maradjak, szemeimet le sem tudtam venni Adam-ről. Épp a kockás ingét vette le, és én mindent megadtam volna azért hogy ne legyen alatta semmi. Vágyam sajnos meghiúsult, de a fehér trikó, ami már kissé nedves volt, így is rásimult tökéletes felsőtestére.

 - Nincs véletlen olyan varázsigéd amitől megtanulnál úszni? – viccelődött velem, mikor már ő is a vízben „lubickolt” mellettem.

 - Ha-ha-ha. Nagyon vicces – mosolyogtam rá kedvesen és egy adag vizet csaptam az arcába. –  Majd meglátjuk te mennyit nevetsz ha neked kell megtanítanod úszni – kötekedtem vele.

 - Kérlek, ne kérj tőlem lehetetlent!

  Jó kedvünkben el is felejtettük miért is indultunk el, de kénytelenek voltunk visszatérni a jelenbe. Egy igen komoly feladat állt előttünk. Jobb belátásra kellett bírnunk Melanie-t. Nálam senki sem tudta jobban mennyire makacs és akaratos, így biztos voltam abban is hogy nem lesz könnyű dolgunk.

  Adam és én egymásra pillantottunk. Nem volt szükségünk szavakra hogy megértsük, ugyanarra gondoltunk mindketten. Adam intett a fejével és mély levegőt vettünk. Mondjuk úgy az úszás nem volt épp az erősségem ezért Adam-re bíztam magam. Nem kellett olyan „sokáig” úsznunk. A sellők országának bejárata épp csak a tenger mélyén volt.

  Könnyedén bejutottunk, tippem szerint azért mert az őrök már jól megjegyezték Adam arcát Mel miatt. Bár még itt is víz volt, már tudtunk levegőt venni. Szemeimmel mindent alaposan végig pásztáztam Melanie után kutatva.

 - Gyere, erre! – suttogta a fülembe Adam a megnyugtató szavakat.

  Lassan és hitetlenül indultam utána. Keze még mindig az enyémbe volt kulcsolva, és ez egy kis erővel töltött el. Mellettem állt, és csak ez számított. Amikor beléptünk egy kis világos szobába megpillantottam Jess és Will alakját.

 - Adam! – Jess dühösen pillantott Adam-re. – Miért hoztad ide Nessie-t?

 - Joga volt ide jönni, és úgy gondolom csak ő győzheti meg Melanie-t. Hisz nekünk eddig nem sikerült – magyarázkodott Adam.

 - Miért nem akarod hogy itt legyek Jess? – kérdeztem csüggedten. Nem esett jól hogy ilyen közömbösen viselkedett velem szemben.

 - Szó sincs róla hogy nem akarom hogy itt légy Ness. Csak te még épp most keltél fel, úgy hogy majdnem meghaltál. Ha Adam nem lenne ilyen buta azonnal visszatuszkolt volna az ágyba hogy kipihend magad – mentegetőzött Jessica és megölelt. – Nem tehetünk ki téged ekkora sokknak.

  Mindenki alaposan végig nézett rajtam. Adam tökéletesen biztos volt abban hogy ha minden erejét felhasználta volna én akkor sem mentem volna vissza az ágyba. Will is hasonlóan vélekedett. Ha makacsságról volt szó hát én voltam a megtestesítője. Jess még mindig dühösen nézett rám.

 - Na és mi van Melanie-val? – kérdeztem hogy eltereljem magamról a témát.

 - Már voltunk benn, de senkit sem akar látni – magyarázkodott Will.

 - Oh… valóban? Na majd meglátjuk mit kezd egy vele egyenrangúval – mosolyodtam el.

  Elindultam az ajtó felé ahová Adam mutatott. Minden egyes lépésnél elszállt egy kicsi a határozottságomból, s mire Mel ajtójához értem már az emléke is eltűnt belőlem. Halkan bekopogtam. Semmi válasz. Ezt a cselekvést ismételtem meg egymásután legalább ötször. Semmi haszna sem volt. Tudtam hogy Mel senkinek sem fogja azt mondani hogy: „Szabad”. Benyitottam.

 - Hányszor mondjam még el hogy senkit sem akarok látni – pufogott magában Mel. A szoba másik végében az ablaknál egy székben ült és kifelé bámult. Rám sem nézett.

 - Azt reméltem én kivetél vagyok – jegyeztem meg halkan, de épp elég hangosan ahhoz hogy Melanie felismerte a hangomat és hitetlenkedve rám emelte a tekintetét.

 - Nessie?! – pislogott rám. Mint aki szellemet látott egész teste jéggé fagyott és levegő után kezdett kapkodni. – Hogy lehet az hogy élsz?

 - Na látod én is ezt kérdeztem – mosolyodtam el és közelebb léptem hozzá.

  Mikor letérdeltem elé, nem küldött el, még csak meg sem mozdult. Hitetlenül pislogott felém, és néhányszor megtörölte a szemét nem álmodott-e. Lassan megfogtam a kezét és óvatosan azt suttogtam:

 - Itt vagyok, látod? Meg tudsz érinteni. Ez én vagyok, nem csak egy álom – hangom megnyugtató volt. Mel vett egy mély levegőt és könnyes szemmel a szemembe nézett.

 - Annyira sajnálom Nessie. Én nem akartam…- kezdett el magyarázkodni legjobb barátnőm, de én elhallgattattam.

 - Nem kell semmiért bocsánatot kérned, és nem kell semmit sem mondanod. Adam mindent elmesélt. Én tartozom neked köszönettel.

 - De hisz majdnem meghaltál miattam – értetlenkedett Mel.

 - Nem. Siena így is úgy is megölt volna, de így hogy te az ő oldalán voltál és még időben észhez tértél, sikerült szerezned egy varázsigét amivel megmentettétek az életemet. Én tartozom neked köszönettel – csitítgattam és barátiasan rá mosolyogtam. Láttam hogy szemeit könnyek öntötték el. Átöleltem és vigasztaltam, tudtam hogy a nehezén már túl voltam.

 - Mel tényleg nem akarsz újra fel jönni velünk? – kérdeztem szomorúan.

 - Igen – felelt határozottan. – Ha idelent maradok akkor nem tudok senkinek sem ártani. Itt ebben a szobában csak én vagyok és a gondolataim.

 - De Melanie…

 - Nincs semmilyen „de” Ness. Már régen le kellett volna jönnöm ide. Még ennek az egésznek a kezdetén.

 - Ugyan, hisz te is tudod hogy én egy napot sem bírok ki itt Oxnardban nélküled. Te vagy az én testőröm – mosolyogtam rá.

 - Te tényleg nem haragszol rám? – kérdezte szerényen.

 - Ugyan. Hogy tudnék haragudni egy ilyen kedves és életvidám lányra, neked köszönhetem életem legszebb perceit. Emellett most óriási szükségem van rád – nevettem fel. – Épp fiú krízisben vagyok.

 - Ebben az esetben a legmegfelelőbb emberhez fordultál – nevettünk fel szinkronban.

*

  Mel életében először nem órák hosszáig pakolt. Jess és Will csak ámultak mikor meglátták, hogy sikerült meggyőznöm Melanie-t. Mindössze a varázsszavakat kellett kiejtenem és Melanie ismét régi önmaga lett.

 - Indulhatunk? - kérdeztem nevetve. Örömmel töltött el hogy Melanie ismét az az életvidám lány volt, mint azelőtt.

 - Gyerünk emberek! – szólalt meg Will a sarokban és felkapta Mel „kézi” táskáját, aminek a mérete nem épp hasonlított egy igazi kézitáskáéra.

  Ahogy újra kiléptünk a sellők területéről, ismét elfogott a víziszony. Melanie nagyon jól ismerte ezt a félelmemet, ezért ezúttal ő fogta meg a kezemet és együtt mentünk fel a víz felszínére. Ahogy felértünk Jess Will és Mel beszálltak a saját csónakjukba, Adam és én pedig a miénkbe.

 - Mi most hazavisszük Melanie-t. Aztán mi is haza megyünk – szólalt meg Jessica. - A szüleim már biztos nagyon kíváncsiak, hogy hogy vagyok. Holnap majd újra benézünk. Sziasztok.

  Ahogy Melanie-ék csónakja egyre távolodott, én is fellélegeztem. Adam evezni kezdett a part felé, és közben csak engem nézett. Fogalmam sem volt róla mi olyan szórakoztató rajtam de én is mosolyogtam, mire ő néhány percnyi hallgatás után megszólalt.

 - Tévedtem a ruhád kapcsán – nevetett fel. – Így sokkal jobban áll.

  Lepillantottam a ruhámra ami a vízhatására most teljesen rásimult a testemre, és úgy néztem ki mint aki épp egy vizespóló versenyről menekült el. Én is felnevettem. Ezúttal őszintébben mint az elmúlt órákban bármikor.

  A hold már a horizont fölé magasodott de ez minket cseppet sem érdekelt. Ahogy kiszálltunk a csónakból kiültünk a partra és csak néztük a csillagokat. Boldog voltam. Igazán boldog. Ez a nap volt az egyetlen olyan amikor tényleg elengedhettem magam. Valahányszor Adam megcsókolt őrült vágyat kezdtem el érezni.

 - Na és te hol töltöd a ma estét? – kérdeztem vigyorogva Adam-től.

 - Nos mivel Jess és Will ilyen hamar föladták – felelt szelíden. – Kötelességemnek érzem hogy ma én vigyázzak rád.

 - Tudod hogy a kanapénk már szinte családtagként bánik veled, úgyhogy neki nem lesz kikötése – mosolyogtam el magam a sötétben. Majd eszembe jutott az elmúlt néhány nap és hogy még nem mindenről tudtam.

 - És mondd, mi lett Sue-val és Steve-vel? – kérdeztem.

 - Nos azt nem tudom Steve melyik kő alá bújt el, de nem is érdekel. A szüleim pedig úgy tudják hogy Sue elment külföldre egy másik középsuliba, de valójában róla sem tudok semmit – mesélt komor arccal. – Amint te már teljesen biztonságban leszel azonnal elmegyek és megkeresem őket.

 - Rendben, de azt hiszem itt lenne az ideje hogy haza menjünk – suttogtam a fülébe, mire ő felkapott és velem együtt kezdett el szaladni a kocsink felé. Az út ezúttal rövidebbnek tűnt.

  Amint az ajtóhoz értünk Adam nem bírta tovább lázasan csókolni kezdett. Csókjaiban elmerülve nyitottam ki a házunk ajtaját. Egy percre sem engedett el és én is minél szorosabban szorítottam magamhoz. Míg véletlenül neki nem mentünk a telefonnak ami kijelezte hogy egy új üzenetem volt. A szüleimtől.

„- Kicsim péntek reggel indulunk haza mind a hárman. Addig légy jó, és kérlek takarítsd ki a vendégszobát. Szeretünk:Anya és Apa.”

  Bár az üzenet rövid volt, egy szó is elég volt hogy elfelejtsem az aznapi örömömet. Mindhárman?! De ki az a harmadik?