2. fejezet
Menekülés
Lucy:
Nem tudtam mit kellett volna tennem. Csak futottam a hajnali derengő fényben. Azt sem tudtam merre, semmit sem tudtam, nem volt többé célom. A sós könnyek mardosták az arcom, de nem törődtem velük.
Az idő ugyanolyan gyors lábakon szaladt mellettem, mint eleinte az üldözőim. Egyedül voltam az erdőben, egyre csak a néma csöndet hallgattam. Ahogy a percek, majd az órák teltek, rádöbbentem nem bírnám ki sokáig étel és ital nélkül. Keresnem kellett valamilyen megoldást, akármit, lehetőleg minél gyorsabban.
Ekkor kigyulladt a fejem fölött az a kis lámpácska. Az erdőtől nem messze nyílott egy régi táborozó hely, emlékeztem, hogy apa és anya azt mesélték mélyen a fák között el van rejtve egy kis faház, de oda már rég senki sem ment. Nekem pont ilyen helyre volt szükségem.
Újra kitűztem magam elé egy célt, így már tudtam mit kellett tennem. A terv a fejemben ismét kész volt, mint minden alkalommal. Furcsálltam hogy az emberek pánik helyzetben még gondolkodni sem tudtak rendesen, engem pedig pont az ilyen helyzetek késztettek igazi gondolkodásra.
A tervem három lépésből állt. Az első az volt, hogyan jussák át az autópályán teljesen észrevétlenül. A három közül ez tűnt a legbonyolultabbnak, mivel egy rózsaszín hálóingben voltam. Amióta elmenekültem otthonról, időm sem volt belenézni a hátizsákomba. A sötétben sok marhaságot pakolhattam bele…
Tévedtem. A táskám tele volt hasznos dolgokkal, két farmerral, két pólóval, egy fél csomag már megcsócsált chips-szel, egy kis üveg ásványvízzel, és a pénztárcámmal. Bár nem volt nálam olyan sok pénz, mégis olyan boldogság öntött el amit nem is hittem volna.
A fák sűrűjében gyorsan átöltöztem, majd elindultam, hogy merész tervemet végrehajtsam. Habár ez tűnt a legnehezebb feladatnak, mégis könnyedén és nem mellesleg észrevétlenül libbentem át az úton, pedig egy magányos hétéves kislány, akinek az arca és a keze csupa vér, nem volt túl megszokott jelenség. Jöhetett a második lépés.
Az új táborhelyeken át el kellett jutnom a régi kempinghelyekre, az erdő közepébe. Itt adódott a kérdés, hogy mi lenne ha kikerülném őket. A válasz egyszerű: a kerülőút újabb két napig tartott volna. Ezt kihúztam a listáról. Így kénytelen voltam az egyenes, de kevésbé veszélytelen úton haladni. Hétéves fejem olyan erősen törtem valamilyen ötleten, hogy azt hittem néhány pillanat és a koponyám kettéreped.
Egy mély levegővel helyre állítottam a vérnyomásom, és a fák árnyékában, újra előre lendültem. Csak a véletlenen múlt, hogy mindössze néhány ember lődörgött akkor a tábor helyen. Két választásom volt. Vagy szépen átsétáltam előttük, és reménykedtem, hogy nem vagyok túl feltűnő, vagy megvártam, hogy alkonyatkor tovább vonulnak. Mivel az előbbi igen labilis és lehetetlen volt, inkább az utóbbi mellett döntöttem.
A nap talán túlságosan is gyorsan bukott le a horizont alá, időm sem volt teljesen felkészülni. A csapatok nagy része még sötétedés előtt elvonult,épp csak három gimnazista fiú maradt hátra, de mivel ők úgy mond kiütötték magukat, már nem jelentettek akkora kihívást. Mosolyogva láttam be, hogy az alkohol káros hatásai, mindig minden körülmények között tökéletes hatást fejtettek ki.
Megkönnyebbülten sétáltam egyre messzebb az új kempingházaktól, élesen figyelve előre. A régi táborhelyek kissé eldugottan voltak az erdő mélyén. Tehát a harmadik, és egyben utolsó lépés a búvóhelyem megtalálása volt. A sötétség ezúttal az ellenségem volt, nem pedig a szövetségesem. El sem tudtam képzelni, hány seb volt már rajtam, de amiről nem tudtam az nem fájt.
Miután a zseblámpám is felmondta a szolgálatot, egyedül az érzékeimre számíthattam. Nagyjából egy-két órája gyalogolhattam a koromfekete éjszakában, mikor egy kisebb fény kezdett derengeni előttem. Félénken, de az izgalomtól felhevültem gyorsítottam meg a lépteimet.
A fény egy lakókocsiból szűrődött ki, de biztos voltam benne, hogy az a járgány már jó pár éve nem moccant meg onnan egy centit sem, és a közeljövőben sem tervezhetett nagyobb utazást, ugyanis a kerekei helyén téglák tartották az egész monstrumot. A fény ami kiszűrődött olyan világos, meleg, barátságos, és nem utolsó sorban nagyon hívogató volt, de koncentrálnom kellett hogy megtaláljam a régi lombházat.
Eltávolodva a hívogató fénytől a fák tetejét kezdtem el végig tanulmányozni. Számoltam a lépéseket – ez egy jó tulajdonságom volt – és igyekeztem minden fát alaposan megjegyezni. Az erőm fogytán volt és már az eltökéltségem is csökkent, mint az utam elején a másik erdőben volt. A bosszúvágy még mindig úgy csörgedezett az ereimben a véremmel együtt, mint az alvilág bejáratánál a lángoló Sztüx folyó.
Bár az elhatározás bennem erősebb volt, mint a legtöbb felnőtté, testem még gyerek volt és nem bírta a terhelést. Emellett ott volt az a tény is, hogy mindössze egy nappal korábban, végig kellett, ahogy lemészárolták a szüleim. Egy utolsó röpke pillantásra még futotta az erőmből, és pont mikor megpillantottam a kicsi lombházat, a holdfény utat tört magának a felhőkön keresztül.
Hogy ezután mi is történt pontosan, már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy akkor ismertem meg a világ egyik legkedvesebb emberét.
Gledis csupa szív és csupa szeretet volt, amikor meglátott engem azonnal a segítségemre sietett. A földön feküdtem, mire ő fel kapott és bevitt a lakókocsiba. A meleg egyre jobban átjárta a testemet. A remegés, amely uralta a testem, kezdett alább hagyni. Gledis egy tányér forró levest rakott le elém, és kedvesebb volt hozzám mint a legtöbb ember. A szüleim jutottak róla eszembe. Most hogy már nem kellett a rettegéssel foglalkoznom újra könnyek öntötték el az arcomat. Gledis leült mellém, és anélkül, hogy megkérdezte volna ki vagyok, átölelt és homlokon csókolt.
- Nyugodj meg kedveském! – csitított, én pedig abba hagytam a zokogást.
- Én… a nevem… - kezdtem volna bele, de minduntalan sírás lett a mondat vége.
- Nem kell semmit sem mondanod drága Lucy, én mindent tudok, és nem kell félned tőlem, segítek neked – a pillantása olyan nyugalommal töltött el, hogy azon kezdtem el gondolkodni, hogyan tud ilyen ügyesen hatni rám.
- De mégis honnan tudja ki vagyok? – kérdeztem egy nagy tányér leves és egy pohár forró kakaó után. Ez volt az első mondat, amit képes voltam rendesen végig mondani.
- Kedveském, én lassan 15 éve dolgozom Dylan Peters-nél, így tényleg mindent tudok. Tudom, hogy előle menekülsz, és sajnos azt is tudom mi történt a szüleiddel.
Újabb könnyzuhatag öntötte el az arcomat. Gledis egész éjjel arról mesélt, hogy a fél város engem keres, és hogy ő és az anyám régen jó barátnők voltak. Elmesélt nekem mindent Dylan-ről elmondta hogy azóta a szörnyű éjszaka óta teljesen megbolondult. Kora reggel kirúgta Gledist, aztán pedig nevelőintézetbe adta a saját fiát.
A gyűlölet amit iránta éreztem egyre csak nőtt, hogy képes volt egy ilyen angyali nőt, mint Gledis, elküldeni és még meg is ütni. Az már csak hab volt a tortán, amit a fiával tett.
*
A napok teltek, már majdnem egy éve bujkáltam úgy Gledis-nél, hogy én a kis lombházban laktam, ő pedig naponta többször is hozott nekem enni és megnézte minden rendben volt-e velem. Ha valaha kívánhattam volna magamnak egy keresztanyát, pontosan olyan lett volna, mint ő.
Az utánam való nyomozás még mindig nem hagyott alább, sőt Dylan sikeresen felszította az indulatokat azzal, hogy azt mondta, én teljesen megbolondultam a szüleim halála miatt, és mikor ő próbált engem kimenteni a felgyújtott házunkból – mert közben kénytelenek voltak minden bizonyítékot eltűntetni – még meg is vágtam az arcát. Így közveszélyes körözött is lettem.
Amikor próbáltam elmenni a szüleim temetésére, több volt a rendőr, mint a gyászolók. Én, aki a legjobban szerettem őket, pont én nem lehettem ott. Időközben az is kiderült, hogy a szüleim még a haláluk előtt jó sok idővel Dylan-t nevezték ki törvényes gyámomnak. Na ennél a pontnál akadtam ki teljesen.
Gledis napról-napra aggódóbb lett, mert már a híradóban is engem mutattak. Félt, hogy mi lesz, ha elkapnak. Én megőriztem a hidegvéremet, igyekeztem Gledis-be is lelket önteni.
Az éjszakák egyre nyugodtabbak lettek. Egyik reggel azonban, arra ébredtem, hogy Gledis se enni nem hozott, se köszönteni nem jött fel. Úgy gondoltam talán elaludt, így végre esélyt láttam arra, hogy egy reggel én csináljak reggelit neki. Ez volt az én szarvas hibám.
Amikor beléptem a lakókocsi ajtaján, megláttam a széken ülő Dylan-t, körülötte három rendőr, ebből egy épp Gledis-t fogta le, akinek a szája be volt ragasztva, hogy ne szólhasson nekem a veszélyről. De már úgyis mindegy volt. Dylan szeme szikrákat szórt a dühtől – örömmel láttam, hogy az általam készített seb még egy évvel később is ott éktelenkedett az arcán -, de a nézőközönségünk miatt kénytelen volt kedves lenni hozzám, hogy hihetőbb legyen a meséje. A szavak amik elhagyták a száját örökre megpecsételték a sorsomat.
Jay:
A másnap szörnyűbb volt mindennél. Dylan reggel dühösen, de elégedetten keltett ki az ágyból. Amikor Gledis felől érdeklőttem, csak annyit mondott, hogy már nincs rá szükségünk, ezért elküldte. Pedig ezek után nagyobb szükségem lett volna rá min valaha.
Miután befejeztem a reggelit Dylan leültetett a nappaliba az egyik fotelbe, és ő is leült elém. Az egész már majdnem olyan volt, mint egy igazi apa-fia beszélgetés, míg ő meg nem szólalt:
- Na kölyök, most jól figyelj rám. A bejárónőt azért küldtem el, mert már nem kell hogy pesztráljon téged… - kezdett bele a mondókájába, de én a tegnapestén felbuzdulva a szavába vágtam.
- Csak nem te akarsz ezek után nevelni, megtanítani az élet dolgaira, vigyázz még a végén olyan leszel mint egy rendes apa. Kár hogy tőled csak azt tudnám megtanulni, hogyan kell mesterfokon gerinctelen csúszómászó patkánynak lenni – komorodott el a hangom a mondat végére.
- Nem engedtem meg, hogy megszólalj – vágott pofon Dylan. – Nem erről van szó, ugyanis nem én foglak téged felnevelni. Van ennél egy sokkal jobb ötletem – mosolyodtt el, és elém tolta a Sunrise Nevelő Intézet címét és telefon számát.
Egy pillanatra az ütő is megállt bennem. Köztudott volt, hogy az SNI egy brutális hely volt,a kicsik az oviban mind azt hitték az a hely csak mese, a kisiskolás rossz diákokat pedig azzal ijesztgették, hogy oda kerülnek. Ha jobban belegondoltam a mérlegnek egyik oldala sem volt túl kellemes.
A bal oldalon ott volt az SNI, míg a jobb oldalon még jó sok és hosszú év Dylan-nel, és már Gledis sem volt velem, nem volt jó dolog így Dylan-nel egy házban. Megadóan vonultam be a szobámba, és neki fogtam a csomagolásnak.
*
Amikor oda értünk az intézet bejáratához, olyan idegennek és hűvösnek éreztem a helyet, mint még soha semmit. Csakúgy áradt belőle a brutalitás, a komor hétköznapiasság és nem mellesleg az unalom.
- Szuper – jegyeztem meg magamban halkan. Dylan tudomást sem vett rólam, az arcára volt írva, hogy alig várta a búcsú pillanatát. Az intézet igazgatónője serény léptekkel jött ki elénk, és egy lenéző pillantással mért végig engem. Dylan udvariasan elcsevegett a hölggyel, aki mindenre bólintott és hatalmas vakító mosolyokat küldött felé.
Az igazgatónő bekísért az épületbe, és minden helyiséget megmutatott. Ahogy végignéztem a gyerekeken körülöttem, mélyen belém hasított a tudat, hogy újra a „tápláléklánc” aljára kerültem.
*
Eltelt egy év a „rémségek otthonában” és én úgymond felküszködtem magam a ranglétra tetejére. Nem tévedtem, mert Dylan egyetlen egyszer sem írt, keresett, vagy látogatott meg engem. De én nem is hiányoltam. Egyetlen röpke év alatt sikerült feltornáznom magam teljesen egyedül a pisisek közül az „uralkodók” közé.
Bár a szabálykönyvet mindennap pontosan délben felkérdezték a nagy teremben, én magasról tettem rájuk. A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. Ez már szinte a mottóm volt az SNI-ben.
Annak ellenére viszont, hogy bejutnom a felsőbbrendűek közé, barátaim nem nagyon voltak. Itt minden csak álca volt, hisz egyedül egyikünk sem bírta volna. Olyan nyolcéves gyerek nem volt, leszámítva egyet.
Lucy Reys mindennapos téma volt az intézetben. Mindenki fogadásokat kötött, hogy a lány meddig bírja. Bár undorodtam attól, hogy mekkora feneket kerítettek a sztorinak, mélyen magamban sajnáltam a lányt.
Már egy éve bújkált, és mind azt vártuk mikor találják meg. Élve vagy halva. Hiába is tagadtuk, Lucy egyfajta reményt adott mindenkinek, hisz ha ezt már végig csinálta egyedül, akkor mi is képesek vagyunk rá. Ez lelkesített bennünket, és mindennap azért szorítottunk hogy a lány biztonságban legyen. Egész az utolsó pillanatig, míg egy este bejelentették, hogy megtalálták a csodagyereket, Lucy Reys-t.
Puszi :Bella
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése