La Push-i történet (előzetes)

La Push-i történet

Írta: Kiss Bella

Kitaláló: titkos J   

1. fejezet

Megismerkedés

   - Biztos nem akartok jönni? – kérdezte meg utoljára anyu. A rezervátumba költözött egy család, és őket ment üdvözölni. Én és Leah egyszerre ráztuk meg a fejünket. – Kár. Pedig a kislányuk nagyon csinos! – kacsintott rám, mire furcsa vonzást kezdtem el érezni. A kíváncsiságtól lehetett. – És nagyon kedves. Hamar összebarátkoznátok. – nézett most a nővéremre.

 - Anya! Csak menj, oké? – szólt bosszankodva Leah.

 - Oké, oké. – emelte fel a kezét védekezően. – De azért néha kimozdulhatnátok a házból! Vagy itthon vagytok, vagy farkas alakban rohangáltok az erdőben. Jobb lenne, ha kötelezővé tenném, hogy gyertek velem.

   - Ha elfelejtetted volna, én már felnőtt vagyok! Seth viszont nagyon szívesen veled megy. – mondta, mire én felmordultam.

 - Ha Seth jön, akkor te is jössz!

 - De… - kezdte Leah gyorsan valami kifogást keresve. – Nekem mennem kell! Hallom, ahogy a többiek hívnak. Egy vámpír! Igen, csak is egy vámpír lehet!

 - Engem nem érdekel a drágalátos vámpírod! Gyerünk, indulunk! – adta ki a parancsot. Elvettem Leah-tól a távirányítót, és nagyot sóhajtva kikapcsoltam a tévét. Lassú léptekkel elindultunk a McGraw házhoz.

   Amikor megérkeztünk, meghallottam Sam és Emily hangját. Ők is csak pár perce jöttek. Becsengettünk, és szinte egyből kinyitották az ajtót. Egy alacsony nő nyitott ajtót, akinek vállig érő barna haja volt, és szintén barna szemei. Amikor meglátott minket, elmosolyodott.

 - Jó napot! Susan Clearwater vagyok, de hívjon nyugodtan Sue-nak, ezek pedig itt a gyerekeim, Leah és Seth. Itt lakunk önöktől nem messze. – mondta, és átnyújtotta a süteményekkel teli kosárkát.

 - Nagyon örvendek Sue! Én Elisabeth McGraw vagyok. De hívj csak nyugodtan Beth-nek! Gyertek be! – hívott be minket. – Kávét? –kínálta meg anyát, és amikor beléptünk, láttam, hogy már Sam és Emily is ott ülnek az ebédlőben lévő asztalnál. Melléjük ültünk, és az előttünk lévő tál friss sütemény felé nyúltam.

 - Sajnálom, de tudjátok a lányom fent van, és csak azért nem jön le, mert pakol. Ha gondoljátok, megyek, és szólok neki, hogy jöjjön le, mert szeretnétek megismerni. – mondta, és a lépcső felé intett.

 - Köszönjük, nem kell! Inkább mi mennénk fel, ha nem gond. – mondta Emily. – Úgy is szeretném megnézni a házat, és hát nem árt egy kis mozgás. – mosolygott a nőre.

 - Rendben. Csak nyugodtan. – mosolygott vissza, és elindult felfelé.

   Követtük őt, és látszott Sam-en, hogy nagyon nem tetszik neki az ötlet, hogy Emily lépcsőzzön ebben az állapotban. Már a nyolcadik hónapban van, és ekkora hassal csoda, hogy lépni tudott. Nagyon vicces látvány volt, és nem sok hiányzott, hogy hangosan felnevessek.

   Amikor felértünk a lépcső tetejére, a folyosó végén lévő szobába mentünk, ahol egy halvány lila színű szoba volt, tele dobozokkal. Az egyik doboz mellett egy barna hajú lány térdelt. Amikor meghallotta, hogy jövünk, felállt, és odajött hozzánk.

 - Hailey, ez itt Sam, Emily, Sue, Leah, és Seth. – mondta Beth, miközben mindenkire rámutatott.

 - Helló mindenki! – mondta egy szégyenlős mosoly kíséretében. Mindenkin végignézett, engem hagyva legutoljára. Amikor találkozott a tekintetük, valami nagyon furcsát éreztem. A szívem majdnem átszakította a mellkasomat, és furcsa rózsaszín köd borult az agyamra. Életemben nem láttam Hailey égszínkék szemeinél szebbet! És ezek a gyönyörű szemek engem fürkésznek! Aztán a szemek továbbsiklottak, és én annyira, de annyira szomorú lettem tőle! Sam megköszörülte a torkát, és én lassan felé fordultam. Kérdőn nézett rám, majd elmosolyodott, amikor leesett neki, mire én aprót bólintottam.

 - Emily jól vagy? – nézett aggódva végig Sam a feleségén. Néha annyira túl tudta reagálni ezt a terhesség dolgot!

 - Persze! Csak rúgott egyet. Nem kell ennyire aggódni! – nevetett Em.

 - Akkor jó. De azért nem ártana, ha pihennél egy kicsit! – mondta szigorúan Sam. Mindenki elindult lefelé, de én még mindig ott álltam a szoba közepén. Hailey visszament a dobozhoz, és a tartalmát belegyömöszölte egy fiókba. Aztán rájöttem, hogy elég idiótán viselkedem, ezért megkérdeztem tőle:

 - Segítsek?

 - Köszönöm, de nem kell. – mosolygott rám.

 - És … melyik suliba fogsz járni? – kérdeztem, hogy halljam a hangját. Mekkora hülye vagyok! Ilyen hülyeséget is csak én tudok kérdezni!

 - Ide, a rezervátumi suliba. – válaszolt. Ez az!!! Én is oda járok! Remélem lesznek közös óráink, és akkor is nézhetem a napbarnított bőrét, a gyönyörű égszínkék szemeit, és az enyhén hullámos, mogyoróbarna haját.

 - Gondolom te is. – mosolygott rám.

 - Igen, én is. – viszonoztam a mosolyt.

   Leültem mellé a földre, és beszélgettünk, és csak akkor vettem észre, hogy már besötétedett, amikor Hailey felkapcsolta a villanyt. A falon lévő órára néztem, és amikor megláttam mennyi az idő, majd kiesett a szemem a döbbenettől.

 - Jobb lesz, ha megyek! Észre sem vettem, mennyire elszaladt az idő!

 - Ne aggódj, én jól éreztem magamat! – Hát még én!, gondoltam magamban. – Akkor holnap találkozunk a suliban! Remélem lesznek közös óráink! - mondta Hailey.

 - Én is. Hé, amúgy ha gondolod, mehetnénk együtt suliba. – ajánlottam fel neki.

 - Ez jól hangzik! Legalább nem kell egyedül bolyongnom, hogy megtaláljam …

Lélekfoszlány 2. fejezet

2. fejezet

Ébredés

  - Stella, jól vagy? – kérdezte Cooper izgatottan. A fiú mindössze annyit hallott ahogy Stella felkiáltott:„Neeeeeeeee!”

  - Igen azt hiszem jól vagyok – hazudta a lány. Valójában nem volt jól. Koránt sem. Még mindig az a bizonyos pillanat járt a fejében. Mikor újra látta testvére arcát, és hallotta a hangját. Valami történt. Stella biztosan tudta ez a perc még sokáig elkíséri élete folyamán. – Mi történt?

  - Nem tudom. Csak hallottam hogy sikítottál és aztán még valami zajt, és mikor bejöttem már itt feküdtél a földön. De szerinted mi történt? – kérdezte a fiú idegesen. Szokásához híven elfelejtette hogy nem túl jó ötlet egy gyenge embert így megzavarni.

  - Na jó ne faggasd kérlek Cooper! – szólalt meg Stella édesanyja. – Itt az ideje hogy… – de nem bírta végig mondani. Az anya szemei ismét megteltek könnyekkel.

  Mindenki újra elindult. A temetés lezajlása leállt mikor Stella rosszul lett, de igazán senki sem törődött a lánnyal. A könnyes szemek mind hirtelen megint könnyekkel teltek meg. Ahogy a koporsó egyre közeledett mindenki lassan hátrált. De Stellában még a vér is megfagyott mikor megérezte nővére közelségét. Már biztos volt benne hogy Ronnie lelkének egy része még élt.

  Lassacskán történetek jutottak eszébe a szellemvilág rejtelmeiről. Sohasem értette meg hogy testvérét miért érdekelték ezek a mondák. De volt néhány történet azonban amik talán nem is voltak akkora marhaságok. Például a lélekfoszlány.

  Most hogy ez a szó eszébe jutott Stella egy szempillantás alatt rájött mi történt vele. Sosem hitt igazán ezekben, de most hogy belecsöppent ebbe a történetbe már nem kételkedett. Rengeteg érzés keveredett abban a pillanatban a lányban. De nem merte beismerni magának azt a tényt, hogy félt.

  A föld kezdte beborítani Ronnie koporsóját. A gyászolók nagy része azonnal eltűnt, a többiek pedig csak kis időt várva mentek el. A Stenton család egyedül maradt. Cooper ameddig csak tudott azon a napon Stella mellett maradt. De az éjjel mindenkit elriasztott.

  A lány egyedül találta magát szobájában. Ronnie hangos nevetése nélkül minden üresnek tűnt. Stella mozdulni sem bírt, mintha acél kötelek szorították volna az ablak melletti székbe. Csak nézett ki az udvarukra és várt hátha meglátja nővére alakját ahogy besurran a kerti ajtón. De nem jött.

  A fiatal lányban egyre csak csökkent a hit. Míg eszébe nem jutott a temetésen történt dolog.

  - Lélekfoszlány – szólalt meg halkan. Bár minden erejét elvesztette ez a gondolat mégis el öntötte valamiféle utolsó apró erőlökettel. Halkan felállt. Az óra majdnem éjjeli tizenkettőt ütött. Tökéletes időzítés, gondolta. Kilépett az ajtaján és megállt a szemben lévő szoba ajtaja előtt. Valahogy sértésnek hitte ha most, csak kíváncsisága miatt sértené meg Ronnie emlékét.

  De érzett egy erős húzást is a szoba felé. Mintha egy belső hang azt kántálta volna neki: Menj be! Becsukta a szemét és annyit suttogott: „Sajnálom”. Benyitott. Minden úgy volt ahogy azt nővére utolsó napján hagyta. Halk és határozatlan mozdulatokkal ballagott oda a szekrényhez. Dobozok sorai álltak a szekrény alján. A lány nem akarta hogy ezeket minden végig kelljen nyálaznia, de valahogy muszáj volt megtudnia.

  Szerencséjére a dobozok meg voltak címezve. Némán pakolta le egymásról a dobozokat. Kíváncsisága egyre csak eluralkodott rajta. Minden doboz címkéjét alaposan végig olvasta. A remény hogy talál valamit egyre csak csökkent minél kevesebb doboz maradt a szekrényben. De az utolsó dobozon megtalálta amit keresett: „Lélekfoszlány”

  Óvatosan vette le a fedelet, és keresett a rengeteg papír között. És akkor… semmi, a fűző amin ez a felirat állt üres volt. Stella kétségbe esetten kutatott hogy a papírok, a történetek talán csak kiestek a fűzőből, de sehol sem volt semmi. A lány csalódottan ült a földön és szinte látta maga előtt ahogy az utolsó reménysugara is semmivé vált.

  Ekkor megszólalt a falióra. Stella ijedten pattant fel a földről és hátrált az ajtó felé. Szíve őrült iramban vert félig a félelem félig pedig az izgalom miatt. A lámpa fénye elkezdett villogni majd eltűnt. Kint a szél felerősödött és érezhetővé vált hogy vihar közelgett. Stella a sötétben tapogatózni kezdett az ajtó felé, de nem találta. Hiába kereste már nem volt mögötte semmi.

  A szoba eltűnt és a lány semmit sem látott. Egyedül volt. Vagy talán mégsem? A távolban mintha egy kis fény derengett volna. Stella minden erejét bevetve rávette lábait hogy elinduljanak. Néha azt érezte, hogy azonnal leeshet egy szakadékba, de a talaj amin járt biztonságos volt. A fény közeledett, s mikor már előtte állt rá jött, hogy amit látott egy kapu volt.

  Az óriási bejárat üresen tátongott a vakító fényben. A rejtélyes kapu résnyire nyitva volt, így Stella elég erőt gyűjtött hogy bemenjen. Mint mikor elindult a sötét semmiből most a vakító semmi várta. Nem tudta mi vezette erre a helyre, nem értette miért volt ott. Egyre csak arra várt hogy valaki vagy valami előtűnjön. De csak egyetlen hang szólt hozzá.

  - Nocsak hugicám, hát hova kerültünk – szólalt meg Ronnie. A hang nem Stella mögül, elől vagy mellől jött. A hangot csak a fejében hallotta. – Mindig te voltál az okosabb, most itt az idő hogy kitaláld miért vagyunk itt!

  - Ronnie?! Hol vagy? – suttogta félénken a lány és csak reménykedett hogy a válasz nem az lesz amire gondolt.

  - Jajj, hogy te néha milyen buta tudsz lenni – kacagott harsányan Ronnie. – Hisz én ott vagyok ahol te, hisz én te vagyok.

  - Mégis miről beszélsz Ronnie? – kérdezgetett tovább Stella hogy elkerülje a konkrét válaszokat.  – Hisz te és én teljesen mások vagyunk.

  - Mindig is kértelek hogy tanulmányozd kicsit a mitológiát, de ez most mellékes hisz nem kell válaszolnom. Te is nagyon jól tudod mi az a lélekfoszlány – válaszolt higgadtan Stella nővére.

  - Nem, nem tudom mi az a lélekfoszlány, mert mikor keresetem a papírt már nem volt meg. Mit tettél vele? – Kérdezte egyre dühösebben Stella. Nővére titokzatos válaszai cseppet sem voltak megnyugtatóak.  De nem érkezett válasz. Rettegés uralkodott el Stellán. – Ronnie!!!!!

  - Ne keresd őt – szólt egy lágy női hang, majd káprázatos tört fehér ruhában előlibbent egy nő. – Az én nevem Maria. Stella Ronnie most nincs itt, de sietnem kell mert rettentő erős itt a szellemvilágban.

  - Hogy hol? – kérdezte rémülten a lány. A szellemvilág nem számított épp a kedvenc helyei közé. Így már érthető volt hogy miért hallotta Ronnie hangját. De lassan elért a tudatáig hogy az ideje véges eme varázslatos helyen. – Rendben folytasd kérlek… Maria.

  - Stella ez már nem játék. Én innen fentről mindent látok, és most itt az ideje hogy segítsek neked. Először is Ronnie nem halt meg, de ezt már te is sejtetted. Másodszor pedig nagyon jól tudod hogy mint egy lélekfoszlány járt a világban míg nem talált egy testet. A tiéd. Mostantól sohasem leszel egyedül, ő mindig ott lesz. Valamilyen hatalmas erő támogatja így olyan erős hogy még én is alig bírok vele. Szeretném ha megpróbálnál minél többet megtudni Ronnie-ról. Van amit én sem tudhatok, de neked ki kell találnod hogy ki segít neki hogy életben maradjon és hogy miért van még mindig az élők közt. Többet nem segíthetek, már így is sokat mondtam, menj! Menj! Menj! – suttogta Maria míg hangja el nem halt a távolban.

  Stella érezte ahogy a fény halványodni kezdett majd egyre sötétebb lett, végül megint a vaksötétségben találta magát. Gondolatai nem voltak biztonságban, azok után amit most hallott. Nem volt biztos benne hogy amit hallott az a valóság, és csak remélni tudta hogy még mindig álmodik és ha másnap felkel a nap minden rendben lesz. Azt sem értette miért kellett volna bíznia egy olyan emberben akit nem hogy nem is ismert de még csak nem is volt élő.

  Valamiért mégis azt érezte, hogy bíznia kellett Mariaban. Úgy érezte, mintha már találkoztak volna. A lány félt. Szívében a rettegés egyre csak fokozódott. Lassacskán a világ a feje tetejére állt, és érezte ahogy minden ereje elszállt.

  Másnap reggel hajnalban a szoba közepén ébredt Stella. Halvány képek villantak fel benne az elmúlt éjszakáról. A dobozok a földön szanaszét hevertek. Stella rémülten ugrott föl és nézett körbe. Valamit keresett de hogy mit azt nem tudta. Nem hagyhatom így a szobát, gondolta magában, de a félelem sarokba szorította. Nem mert tovább abban a szobában maradni.

  Nem tudta mit kellett volna tennie. Futva indult az ajtó felé.

  - Te meg hova mész? – szólalt meg Ronnie. – Nem hagyhatod így a szobám.

  - Neeeeeeee! Elegem van. Tűnj el a fejemből – kiáltozott Stella. Próbált el futni, de nem bírt Ronnie ereje túl sok volt Stelláéhoz képest. Lábai először még nem engedelmeskedtek, majd lassú és bizonytalan lépésekkel elindultak a szekrény felé.

 - Te mégis mit képzelsz magadról? – kérdezte nővére. – Hová lett az a jól nevelt kishúgom? Stella, édesem. Ideje lenne felfognod ketten vagyunk, és én erősebb vagyok. Ne is próbálj ellenem lenni, inkább tarts velem – suttogta gonoszan Stella nővére.

  A lány kinyújtotta a kezét és felvett a földről egy fotót. A következő ismeretlen áldozat képe volt.

  Ronnie erejével rábírta Stella testét hogy elinduljon s mikor a lány kiért a napfényre, már érezte hogy soha többé nem lesz egyedül, és hogy valahogy meg kell mentenie azt a fiút a fotón. Nővére többé már nem volt az akire Stella felnézett.

  Az emberi test titokzatossága eltűnt és már csak Ronnie igazi énje volt. Egy gonosz testetlen szörnyeteg, akit Stellának kell megállítania. De ahhoz még meg kellett fejtenie hogy mit akart Maria. Mostantól már semmi sem lesz az igazi, de talán ennek így kellett történnie, gondolta mélyen magában Stella ügyelve hogy nővére ne tudja meg tervét. És meg is fogom állítani, határozta el magát a lány és ezzel egy igazi harc kezdődött el.