1. fejezet
Rettegés
Lucy:
Minden teljesen normális és békés volt. Az éjszaka sötét fátyolként borult a tájra. A szobám fala csak egy tónussal volt világosabb a vörösnél. Vihar közeledett, olyan erővel, mint Óz, a nagy varázsló meséjében, mikor a szél felkapta Dorothy házát. Ez volt a kedvenc mesém. Soha sem voltam az a babázós típus, jobban érdekeltek az izgalmas, néha ijesztő történetek. Épp ezért voltam gyakran egyedül.
Halk nevetést hallottam oda lentről. Anya és apa gyakran fenn maradtak ilyenkor, hogy beszélgessenek, mert… én napi 24 órás felügyeletet igényeltem. Mostanság a fő téma az én iskolai eredményeim voltak. Szinte mindegyikben a legígéretesebb diáknak számítottam.
A szüleim büszkék voltak rám, ahogy én is magamra. Anya gyakran megemlítette, hogy a koromhoz képest rendkívül okos és talpraesett vagyok. Ha kérdeztek valamit néha magam is meglepődtem milyen intelligensen válaszoltam. Nem voltam épp megszokott hétéves kislány, épp ezért ha a szüleim nem voltak a közelemben láthatatlan voltam.
Én lehettem volna a tökéletes gyerekek. Soha sem hisztiztem, ha kérdeztek, én válaszoltam, én voltam az álombeli gyerek, csak egy kis hibám volt. Kissé gyúlékony volt a természetem. Egy darabig mindent higgadtan tudtam kezelni, de aztán, ha valaki tényleg feldühített… Ebben az értelemben sem voltam szokásos hétéves lány.
Pedig a recept nagyon egyszerű volt. Édes, cuki arc, kék szemek, angyali szőke haj, egy kis mosoly és tá-damm, kész a tökéletes kislány. Na persze én nem alkalmazkodtam ehhez a recepthez. Az édes arc megvolt, de a többi… sorban véve, Sötét barna szemek, éjfekete haj, komoly pillantás. Ez volt a favoritom.
Kopogás törte meg a csendet. Mint a rossz horror filmekben a testem megborzongott, és lepattantam az ágyról. A nevetés halk neszekké változott át. Anyám sikolya, mint egy villám, csapott le rám. Nem bírtam tovább, a kíváncsiság győzött felettem, ez volt az egyik legrosszabb szokásom. Ha egy horror filmben lettem volna, most a nézők épp a „Ne nyisd ki az ajtót” mondatot mormolták volna. De én megtettem. Elindultam a lépcső felé, mire a hangok egyre csak erősödtek.
- Nincs itthon rajtunk kívül senki – ordibálta az anyám. Egy férfi lenéző tekintettel elé masírozott és pofon vágta. A düh gyorsabban lüktetett bennem, mint a vér az ereimben.
- Hazudsz! – szögezte le a férfi és még egyszer pofon akarta vágni, de apám lefogta a kezét. – Oh, milyen bátor valaki. Látjátok fiúk? Ilyen egy igazi hős szerelmes – nevetett fel idegesítő hangon. Közelebb léptek az apámhoz és egyszerre négyen vették körül.
- Gyávák – szitkozódtam magamban, még sok olyan szóval, amik nem illettek egy hét éves lányhoz.
Csönd következett. Én guggolva figyeltem a négy durva alakot apám körül. Az ötödik higgadt arccal állt a sarokban. A négy alak támadásba lendült, és bennem a düh csak egyre jobban fokozódott. Nem mertem közelebb menni, mert tudtam, hogy a szüleim életem most az én kezemben volt.
- Nyugalom fiúk! – szólalt meg először nálunk léte alatt a csuklyás alak, majd ellökte magát a faltól, és félre tolta a társait. Egyetlen röpke pillanatig hálás voltam neki, mert nem hagyta, hogy bántsák az apám majd az érzés amilyen gyorsan jött el is szállt. – Ne legyetek modortalanok, hisz ez Larry otthona. Bájos felesége Nancy pedig épp étellel akart megkínálni minket. Nem de?
Anya megértette a célzást, és remegő lábbakkal felállt. Le akart hajolni apa mellé, de az egyik férfi valamit a hátához szorított. Jéghideg zuhanyként ért a felismerés. Egy pisztoly. Mindenerőmmel koncentrálnom kellett, nehogy lerohanjak a lépcsőn. Egyértelművé vált előttem, hogy ezek a banditák, nem csak betörni és megalázni jöttek be hozzánk. A levegőben érződött, hogy a következő percek lehetnek az utolsók a számunkra.
Ordibálás és káromkodás hallatszott ki a konyhából, mert anya egy késsel megvágta az egyik fegyveres „vendéget”. A férfi a hajánál fogva rángatta be anyát a nappaliba. Anya arca csupa vér volt, de én láttam, hogy csak azért csinálta az egész felfordulást, hogy én időt nyerjek.
- Kedves Nancy, mégis miért bántasz minket? – kérdezte a csuklyás idegen kaján vigyorral az arcán. – Hisz mi nem bántottunk benneteket.
- Valóban? Csak a földig aláztok minket. Bár neked mit sem számítanak az emberek érzései – suttogta anyu úgy ahogy még soha sem hallottam tőle. Düh, fájdalom és megvetés hallatszott ki a hangjából.
- Meglehet, de megérdemled – csattant fel a férfi és fel emelte anyát a földről, mire ő szembe köpte a csuklyás alakot. – Tudod Nancy nagyot csalódtam benned – kezdte a monologizálást a fekete szemű férfi. – Régen szerettél, aztán elhagytál egy ilyen senkiért.
A férfi odalépett az apámhoz, aki próbált feltámaszkodni. Lehajolt és mélyen egymás szemébe néztek. Még a lépcső tetejéről is láttam hogy sötét és gonosz láng lobbant a szemében, majd felállt és csak annyit mondott:
- Meg mutatom mennyit ér a szíved választottja!
Az a pillanat semmihez sem volt hasonlítható. Próbáltam tenni valamit, de a pánik és a tehetetlenség teljesen maga alá gyűrt.
- A te drága Larry-d most már legalább aludhat egy jó nagyot… mondjuk örökké – suttogta a férfi, majd hirtelen levette a csuklyáját, hogy mélyen anyám szemébe tudjon nézni, aki még mindig zokogott. – A legfájdalmasabb az, hogy Lucy akár az én lányom is lehetne, ha te nem őt választod – mutatott apám holteste felé, én pedig megremegtem a nevem hallatán. Szívesen megkérdeztem volna hogy érti, de nem tehettem.
Az ismeretlen férfi hamar ismerőssé vált. Dylan Peters-t mindenki ismerte, hisz ő volt a Peters Entertainment vezetője, emellett az egyik leghíresebb rendező és producer. Egy pillanatig reménykedtem, hogy ez is csak az egyik új filmjének a próbája, de ez is csak egy reménytelen gyermek agyának szüleménye lehetett. Anya sokáig náluk dolgozott, ott ismerkedett meg apával. Dylan elmormogott egy „ég veledet”, majd anyám keserves zokogását a halál szárnyainak néma tova röppenése váltotta fel.
A könnyek olyan mint a gyémántok, csak olyanokért hullasd akik meg is érdemlik, mondogatta anya gyakran, és nem is létezett a földön ember akiért ennyi könnyet valaha is hullajtottam. DE nem volt időm a gyengeségre, mert Dylan új parancsot osztott ki.
- Kutassátok át a földszintet, ti ketten pedig oda kint vigyázzatok, ha a lány kirohanna a házból!
Dylan Peters egyedül maradt a nappalinkban, mellette a szüleim holtan. A férfi arcán egyetlen könnycsepp hullott anyám arcára, míg apámat halála után is csak gyalázta azzal, hogy rátaposott az arcára, majd leköpte. Ezt nem tűrhettem tovább.
A szüleim műgyűjtők voltak, így egy-egy ritka kés vagy régi fegyver egyáltalán nem volt szokatlan a házunkban. Az első kést, ami a kezem ügyébe került felkaptam és berohantam vele a szobámba. A markolatából arra tippeltem, hogy egy körülbelül 1000 éves azték áldozati kés volt. Nem érdekelt milyen régi és értékes, éles volt, és ezért a célnak tökéletesen megfelelt. A két talpnyaló visszajött, hogy jelentse, a földszinten senki sincs. Eljött az én pillanatom.
Sírást imitálva elbújtam a szobámban, az ablakot teljesen kitártam. A tervem teljesen tökéletesen volt kitalálva, már csak az kellett hogy a gyakorlatban is jól működjön. Hallottam, hogy Dylan azt parancsolta a kopóinak, hogy maradjanak lent… egyedül indult fel felé. Bátor és egyben botor dolog is volt egyben. Míg ő azt hitte csak egy hétéves kislány várja az ajtó mögött, elhatároztam, hogy én leszek a végzete, vagy a halála.
Ahogy kinyílt az ajtó Dylan nyugtatva megszólalt:
- Semmi baj Lucy, emlékszel rám, Dylan bácsira? Most szépen elviszlek magammal – mosolygott.
Egyre csak közeledett, amíg bennem a vér fel nem forrt, és aztán… Elő kaptam a kést magam mögül és teljes erőből végig húztam az arcán. A gyilkos hátrébb tántorgott a fájdalomtól, én pedig egy gyors mozdulattal felkaptam magamra a mellettem előkészített „túlélő hátizsákot”, és kiugrottam az ablakon. Hála az apával készített kötél csúszdának, egyenes a mellettünk lévő erdőbe repültem.
Csak futottam és hallottam, ahogy üldözőim egy darabig a nyomomban loholtak, de mivel én jobban ismertem az erdőt és kisebb is voltam, könnyebben el tudtam bújni, és így ők elvesztették a nyomomat. A hogy elértem az egyik rétre megpillantottam a napfelkeltét. A nap vérvörösen izzott, mintha csak azt akarta volna jelezni, hogy az éjjel ártatlan vér ontatott.
Jay:
A gyermekkorom nem volt túl kellemes. Semmilyen szempontból sem illetem a családomba. Amióta megszülettem csak veszekedést hallottam, és hogy az apám mindig valamilyen Nancy-t emlegetett.
Apa késő este jött haza, soha sem jött be hozzám, hogy elköszönjön. De miért is tette volna, hisz ő volt a nagy Dylan Peters, a rendező. Anya és én igyekeztünk összetartani kis családunkat, ami csak hármunkból állt, de nem ment túl fényesen. Ha nem volt valaki dúsgazdag producer, vagy Oscar-díjas színész, az apám észre sem vette.
Mindez anya halála után sem változott… vagyis de, még rosszabb lett. Emlékszem rá, hogy anya még csak két hónapja volt halott, de apám már más nőkkel flörtölt. Olyan topp modellekkel, akik simán a lányuk is lehettek volna. Apám viselkedése undorral töltött el. Megvetettem, mert soha sem tisztelte úgy az anyámat, ahogy ő megérdemelte volna. Soha.
A legrosszabb talán az volt, hogy anya halála után már azt is elfelejtette, hogy van egy fia, én. Gledis, a bejárónőnk – emellett a második anyám – készített nekem enni, és fektetett le, de az apám napról napra őrültebb lett.
Egyre csak azt szajkózta, hogy az a Nancy valaki mást választott, és nem őt. Ez már szinte a mániájává vált. Ezekután furcsa telefonhívásokat folytatott le, és valamilyen nagy „küldetésen” dolgozott néhány munkatársával.
Gyakran hallottam mikor éjjel a megbeszéléseken Philip, a producer megjegyezte, nem jó ötlet ez az új „project”. Ha azt mondtam volna, sejtelmem sem volt az egészről, még csak a közelében sem jártam volna az igazságnak.
Az utolsó este, amikor Dylan – anya halála után már nem neveztem apának – elment, túlságosan fel volt dobva, és szokatlanul nyugodt volt. Valami azt sejtette velem, hogy ez az éjjel még érdekességekben dús lesz. Igazam lett.
Körülbelül hajnali öt lehetett, mikor Dylan hazaért. Az arca csupa vér volt, és egy óriási seb éktelenkedett rajta. Magamban elmosolyodtam a gondolaton, hogy azt már egy plasztikai sebész sem tudja helyrehozni. Dylan egyre csak azt hajtogatta magában:
- Az a kis dög! Csak kapjam el ugyanolyan sorsra jut, mint a szülei.
Bár nem tudtam, hogy a „kis dög” szülei milyen sorsra jutottak, a hangszínéből ítélve nem lehetett túl kellemes. Rettegés fogott el, mikor sebhelyes arcával felém fordult.
- Te miért nem alszol? – kérdezte csöppet sem kedvesen, majd mogorvábban folytatta. – Takarodj a szobádba aludni, te mihaszna korcs kölyök!
Féltem tőle. Bár ez nem is volt meglepő egy hétéves gyereknél, de én akkor is úgy rettegtem tőle, mégis a düh és a gyűlölet mozgásra, és beszédre kényszeríttették az ajkaimat.
- Pont az beszél, aki még csak meg sem képes gyászolni a saját feleségét – köptem elé a szavakat. Hangom éles volt és jéghideg, nem illett egy kisfiúhoz. – Te egy szánalmas féreg vagy Dylan, és most már úgy is nézel ki – mosolyodtam el, és nem bántam hogy mik lehetnek a viselkedésem következményeim, életemben először képes voltam őszintén beszélni az életem tönkretevőjével.
- Na, ha ilyen nagy lett a szád, nézzük hogy sikítasz – mellém lépett.
A szíj élesen hasította a hátam és éreztem, ahogy a forrón lüktető vér kiserkent a sebeken. Ahogy a vércseppek a vizes padlóra csöppentek, a kis tócsa is olyan vörös lett mint a napfelkelte, amely halálos jelzőként ragyogott az égen.
Puszi :Bella
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése