7. fejezet
Vérforró
Lucy:
Minden héten szombaton visszatértem a temetőben, különösen mikor nagyon magányos voltam. Újabb négy év telt el. Időközben lediplomáztam közgazdaságtanból, és bár jegyet nem kaptam minden nap bejártam a humán órákra. Bár kicsit idegesítő volt ez az éjszakai járkálás idővel megszoktam. Pont úgy, mint ahogy azt is, hogyan teljesítsem az ígéretemet. A bosszúm olyan volt, mint egy kegyetlen és véres társas játék. Csak lépésről lépésre haladhattam, és ez be is vált. Négy év alatt négy ember bűnhődött meg a kezeim által, de a torta habját a végére tartogattam, Dylan Peters-t.
Bár gyilkoltam, én ezt csak büntetésnek tekintettem. Az évek alatt olyan jól kitanultam, hogyan kell megölni valakit, hogy soha sem kaptak el. Bár az ötből négy már meghalt, a fájdalmam nem enyhült. Egyikük sem érezte azt, amit én éreztem az elmúlt 15 évben.
Úgy fájtak az emlékeke, mintha minden percben savba mártották volna testem. D persze ezt egyikük sem érezhette. Ámde én elhatároztam, hogy Dylan a halála előtt még meg kell hogy érezze azt a fájdalmat, amit ő okozott nekem, és mikor a fejéhez tartom majd a pisztoly csövét, majd én is olyan higgadt hangon mondjam el neki a búcsúbeszédem, és azt hogy ki vagyok, ahogy ő tette. Úgy kellett meghalnia, hogy az utolsó dolog, amit ebben az életben lát, az az én arcom legyen.
- Lucy, telefonon keresnek – kiabált oda nekem Fredy, az egyik pincér, felrázva engem elmélkedésemből. Egy újabb beszállító. Semmi kedvem sem volt most velük beszélgetni, de ha nem akartam, hogy a motel tönkremenjen, muszáj volt.
Félórányi csevej után letettem a kagylót, és gondterhelt pillantással vonultam ki az irodából. Fredy küldött felém egy megértő pillantást, majd elmasírozott az egyik asztal felé, hogy kiszolgálja a vendégeket. Bár engem a bosszú hajtott, valamiből mégis meg kellett élnem. Mikor megérkeztem Phoenix-be egy hónapig egy bérelt kis lakásban éltem, de már első nap egy új helyet kezdtem el keresni, ekkor találtam meg a hirdetést, amiben egy nagy házat hirdettek Denverben. A férfi azt mondta, hogy az épület elég rozoga, ezért oda passzolta nekem 400 dollárért.
Szépen ügyesen nappal javítgattam, éjjel pedig bejártam az óráimra, vagy épp kisebb kiruccanást terveztem a pisztolyommal. Mindössze két hónap alatt felépítettem a kis birodalmamat, aminek nagyon bonyolult nevén hetekig gondolkodtam, Lucy’s Motel. Idővel egyre többen jártak be. A földszint úgy nevezett étteremként szolgált, míg az első, és a második emeleten három-három szoba volt. Az utolsó emelet pedig az enyém volt, szintén három szobával, de ebből csak egyet használtam. Valahányszor reggel felkeltem, arra gondoltam mi lesz a motellel, ha egyszer engem elkapnak. Bár ez elég fiktívnek tűnt, fel kellett készülnöm, minden eshetőségre. Így hát úgy döntöttem mindent Fredy-re hagyok, mert ő tényleg megérdemelte. Segített, bármit is kértem, és egyszer sem húzgálta a száját, ahogy azt a legtöbb alkalmazott tette volna, ha kora reggel ötre behívják dolgozni.
Visszatérve az irodába, ahogy újra magamra maradtam, visszatértem a gondolataimhoz. Dylan-nek meg kellett éreznie a fájdalmam, de mivel azt csakúgy nem tehettem rá, mint egy táskát, más tervet kellett kieszelnem. Az a kis fránya lámpa semmiért sem akart kigyulladni a fejem fölött mint a régi amerikai vígjátékokban. Nem jött semmi ötlet… Pedig a szüleim gyilkosának meg kellett éreznie, azt a fájdalmat, milyen mikor elveszíti a szeretteit. A lámpácska fénye hirtelen felizzott. Dylan-nek, mindössze egyetlen valakije volt a földön, a fia. A kis pénzes ládikót, aki tömte a rendezőúr zsebét pénzzel, ezért ő egyre több szerepet adott az új tini sztárnak.
Elgondolkodtam az új tervemen, azonban volt egy kis probléma. Jay Peters nem ártott senkinek, épp ezért nem kellett meghalnia. Mondhatni ártatlan volt, kivéve azt az egy tényt, hogy elárult, és cserben hagyott. A szívemet szilánkjaira törte, de nem tett semmit, semmit! Ha legalább írt volna nekem, vagy legalább aznap, mikor elment, egy pillanatra megállt volna, hogy bocsánatot kérjen, de nem tette. Ez volt a legrosszabb. Meg volt hát az okom, hogy vele is végezzek.
Még aznap éjjel a fiú nyomába eredtem, de nem is volt túl nehéz. Az életének az útvonala minden nap ugyan az volt. Elég volt egyszer követnem, és már minden lépését tudtam. Reggel a kávézó, majd a próbák, Gina éttermében ebédelt Jill-lel, a menedzserével, majd megint a próbák, gyakran hajnalig, aztán haza a Phoenix szélén lévő kis palotájába. Nagyon fárasztó ám egy sztárt követni, most jöttem csak, és hirtelen elkezdtem sajnálni a paparazzókat.
Soha sem vett senki sem észre, akárkit is követtem, de Jay valahogy más volt. Mintha ő érezte volna, hogy valaki figyeli. Mindig pontosan arra nézett, ahol én bújtam el, és egyre óvatosabb lett. Ő nem hagyott nekem kiskapukat, mint a többiek, és ez roppantul zavart. Közeledett a születésnapja, az enyémmel együtt, és persze hogy az egész város egy hatalmas bulira készült.
- Ohh… milyen jó fej lett apuci – dünnyögtem magamban egyik nap, mikor az újságban a buliról olvastam. Fred mindeközben jókat mosolygott a megjegyzéseimen, amik az elmúlt hetekben egyre gyakrabban jöttek. A bolt ment magától, ha pedig valami zűr volt Fred mindent megoldott.
Minden nap nőtt bennem a kétség, hisz ő Jay Peters volt, őt milliók imádták, kizártnak tartottam, hogy a gyilkosa ezt megússza. Hisz a rajongói között biztosan volt egy, akinek az apucija a rendőrségen dolgozik, egy másiknak meg bíró az apja. Ezek ellenére a „show-nak” folytatódnia kellett.
- Bármi jön ezután – gondoltam magamban – az csak jó lehet. Hisz minden rosszban van valami jó, de persze ez fordítva is igaz.
- Fred, azt hiszem holnap este buliba megyek, tudnád tartani a frontot? – kérdeztem nevetve az újsággal a kezemben. Visszamosolygott és egy „persze” beleegyezéssel már ment is a dolgára, miközben én már kissé ördögi tervemet szövögettem.
Jay:
Szinte sikítva ugráltam végig a folyosón. Egy újabb BAFTA-jelölés. Bár az Oscar sem lett volna rossz, de egyenlőre ez is épp elég volt. Jill és én nevetve öleltük meg egymást, majd elindultunk a szokásos helyünkre, hogy megebédeljünk.
- Mit szólsz a party-hoz, amit az apád szervez? – kérdezte és hátradobta vállig érő szőke haját. – Nem gondolod, hogy Dylan kicsit túlzásba viszi?
- Ugyan, Jill, hisz ismered apát, nála egy ilyen buli a minimum – mosolyogtam nyugtatóan, de láthatóan nem sikerült meggyőznöm.
- Szerintem inkább csak igyekszik bepótolni azokat az éveket, amiket nélküle töltöttél benn az intézetben. Nem gondolod?
Ahogy kimondta az intézet szót, nekem azonnal Lucy jutott eszembe. Nem messze tőlünk az egyik asztalnál egy fekete hajú lány hangosan felnevetett. Benne is Őt láttam. Szinte már kísértetként lebegett mindenhol. Ha Jillen kívül bárki mással beszéltem volna erről, ingyen és bérmentve kaptam volna egy kényelmes gumiszobát az elmegyógyintézetben.
- Felejtsd el! – szólalt meg Jill, minden második mondata ez volt.
- Na igen, mondani azt én is tudom, csak épp megtenni nem- zsörtölődtem egyfolytában. Mégis mit vártak el tőlem az emberek. Én nem Bruce Chester voltam, nekem igazi szívem volt és biztosra vettem, hogy én nem úgy fogom végezni, mint ő. Beleszeretett az áldozatába. Jó vicc, csak épp elképzelhetetlen. Ha valakit annyira gyűlölsz, hogy meg akarod ölni, akkor nem lehetsz szerelmes az illetőbe. Ez baromság. Vagyis inkább csak szerintem az, mert ennek a filmnek az elsőrészét még követte kettő, amit tini lányok milliói néztek végig, bőgve az utolsó mondataimon:
„ – Te túl jó vagy hozzám Kate! Én már gyilkoltam és téged is megakartalak ölni, ezért bűnhődnöm kell, de tudd, hogy örökre szeretni foglak! „
Ha ezt más szájából hallanám, biztos hogy azonnal a képébe röhögök, de amikor kimondtam, én mégis csak láttam valami értelmet benne, meg hát a saját arcomba röhögni nem túl egyszerű, bár még nem próbáltam. Annak ellenére hogy a filmbeli karakterem rendkívül keménysrác volt, a beszólásai tökéletes ellentétet formáltak vele. Valahányszor visszanéztem őket, azon gondolkodtam, mégis mi ütött belém, hogy ilyeneket mondtam.
Míg ezeken gondolkodtam, legalább nem jutott eszembe Lucy. Ő olyan volt nekem, mint egy dédelgetett vágy, és egy gyilkos rémálom egyszerre. Ismét csak az derült ki, hogy nem vagyok komplett. Jill mellettem órákig beszélhetett a filmről, a buliról meg minden másról, de én egy szót sem értettem. Ez ismétlődött minden nap.
Az egyik pénteki naptól fogva viszont minden más lett. Még egy hónap volt a születésnapomig, de valahogy már nem is akartam. Mindig mikor egyedül voltam, elfogott egy idegesítő érzés, hogy valaki figyelt. Jó, persze egy sztárt mindig figyelik, de ez most más volt. Éreztem a gyilkos vágyat a levegőben. Idővel ez már nem csak akkor történt, mikor egyedül voltam, hanem mindig. Bárhol jártam valaki mindig a nyomomban volt.
- Sean, tudom őrültség, de valaki biztosan követ – magyaráztam a legjobb barátomnak, aki eleinte még mosolygott, viszont mikor észrevette a rettegést az arcomon, már ő is komolyra fordította a szót.
- Figyelj, biztos csak egy őrült rajongó – nyugtatott, de én biztos voltam benne, hogy nem egy fanatikus követ, azért, hogy elmondja mennyire szeret. Ez az érzés egyre csak terjedt bennem, így észre sem vettem mikor eljött a nagy nap.
Reggel mikor felébredtem már több mint harminc riporter, és ki tudja hány lesifotós állt a kapum előtt. A magam részéről soha sem értettem , miért kellett ennyire túlzásba esni, hisz én is ugyanolyan életet éltem mint mások. Leszámítva néhány apróságot. Például a testőröket, a kastély nagyságú házat, ahol a legjobb barátommal laktam, a sikítozó rajongókat és a többi…
Amikor nagy nehezen kijutottam az autómmal a kapun, elindultam az apám irodájához. Valamilyen ajándékot tartogatott nekem a bulin kívül, mintha az önmagában már nem lett volna elég. Amikor bementem az irodába Gledis épp kifelé jött. Apa annyira megbánta, amit vele tett, hogy felvette maga mellé titkárnőnek, és nem is csalódott benne.
- Oh… Jay, annyira örülök, hogy látlak – ölelt meg egykori dadám, mert én soha sem takarítónőnek láttam őt. – Na de most inkább menj be, mert apád valamivel készült a születésnaposnak, aztán kifelé majd az én ajándékomat is megkapod. Nevetve nyitottam be apához, aki épp az ablaknál állt, és merengő tekintetével nézett kifelé.
- Fiam! Boldog születésnapot Jay! – ölelt meg.
- Szia apa! Köszi! – köszöntem meg neki kissé ideges hangon. Kíváncsi voltam mi az ajándékom. Úgy nézhettem ki, mint egy ötéves kisfiú, aki karácsony éjjelén azt lesi, mit hoz neki a Jézuska.
- Sajnálom fiam, de kénytelenek vagyunk megint munkáról beszélgetni. Van itt egy film… - nézett rám a szemüvege fölött apa.
- Na ne! Ma van a szülinapom, kérlek csak ma ne! – szólaltam meg nyafogósan, mert már elegem volt ezekből az idióta tini filmekből.
- Hát jó! Gondoltam örülsz majd, hogy végre önmagadat játszhatod majd, a Rögös úton című filmben, de üsse kő, kívánságod számomra parancs.
- Vá… vá… várj! Azt mondod, hogy megcsinálhatom a saját filmem? - kérdeztem dadogva. Lassan 5 éve álmodoztam erről, és most egy karnyújtásnyira volt.
- Igen – válaszolt röviden, a rendezős hangján.
Örömömben úgy ugrottam a nyakába, mint egy három éves, csak arról feledkeztem meg, hogy apám már nem igazán tudott felkapni. Hirtelen minden más érzés eltörpült, hiába a fotósok, hiába minden… Olyan boldogan röppentem ki apa irodájából, mint egy kismadár, akit elengedtek az aranykalitkából. Persze Gledis is tudta már a nagy hírt, majd kijövetelemkor ős is kezembe nyomta az ajándékát. Egy rolex, amibe bele volt vésve a nevem, és egy töltőtoll, amin rajta volt a kedvenc idézetem:
„A bátorság nem a félelem hiánya, hanem egy döntés, hogy van fontosabb dolog is a félelemnél.”
Ezt az idézetet nézve megint Lucy jutott eszembe, a félelmet nem ismerő lány.
