2. rész
Változás
Kicsit megriadtam az emlékektől. Mintha egy nap se telt volna el azóta, hogy meghoztam életem legnehezebb döntését.
Nehéz volt elhinnem, hogy képes voltam megtenni. Sohasem volt könnyű számomra beilleszkedni valahova. Főleg nem akkor, amikor már elkezdtem a felsőt.
Újra elmerültem az emlékekben melyek még mindig élénken éltek emlékezetemben. Mintha csak beleolvadtak volna agyam egy rejtett zugába. Minden pillanatra az óta tökéletesen emlékszem.
Mintha nem csak a környezet változott volna körülöttem, hanem más is. Én változtam. De hogy vajon miben azt még most sem tudtam igazán. Ezért még jobban figyeltem az emléket mely lassan, filmvetítés szerűen indult el elmémben.
Ismét reggel volt. Megint iskolába kellett mennem. Lassan egy hónapja hogy teljesen kiborultam ezért kórházba kellett mennem. Ma, viszont muszáj volt bemennem a suliba. De éreztem, hogy valami volt a levegőben a mi semmi jót nem ígért.
Amikor elértem az iskolakaput hideg borzongás futott végig rajtam. Bárki azt hihette volna hogy csak az iskola gondolata miatt. Valójában valami nagyon rossz érzés fogott el. Éreztem, hogy történni fog valami. Valami sorsfordító. Ahogy sétáltam felfelé a lépcsőn mintha a nevemet suttogták volna. És nem is tévedtem. A lépcső alján két (nálam néhány évvel idősebb) diák beszélgetett. Igazából nem nagyon törődtem velük inkább minél hamarabb a padomnál akartam lenni.
Amikor beértem a tanterembe meglepetésemre mindenki a padom körül ácsorgott.
- Mi folyik itt? – kérdeztem elég bizalmatlanul a többiektől.
- Alex, muszáj elmondanunk valamit! – jelentette ki Mariana és szemében csöppnyi átverést sem láttam. – Valaki megakar verni.
- Ebben mégis mi a nagyon fontos, hisz engem naponta akar megverni valaki – mondtam kissé megnyugodva, hisz valami sokkal komolyabbra számítottam, minthogy valaki megakar verni. Ez nálam mindennapos volt. Valamit mindig tettem, ami a többieknek nem tetszett. Fura volt, de már kezdtem hozzá szokni.
- De Alex nem mindegy hogy ki – folytatta Mariana tudomást sem véve előző mondatomról. – Figyelj, David akar elintézni.
- Mi??? – kérdeztem elképedve. Ez lehetetlen. Miért is akarna David engem megverni? Hiszen a szüleink nagyon jóban voltak már régóta. Szinte már családtagok voltunk.
Próbáltam a fejemben keresgélni, hátha megtalálom a választ erre a képtelen kérdésre. Mivel bánthattam meg ennyire?
Végül is csak egy épkézláb ötlet jutott eszembe. De az lehetetlen hogy azért haragudott volna meg rám mert két nappal ezelőtt kicsit kiakadtam és magamban szitkozódtam. Néhány apró sértés volt csak, ami ráadásul nem rá vonatkozott. Mindet egyszálig Sophie - nak szántam. Csak most döbbentem rá hogy talán többet jelent neki Sophie mint hittem. Talán nem pont előtte kellett volna ennyire kifakadnom. De ez már mit sem számított.
Mikor újra magamhoz tértem a gondolkodásból felnéztem a többiekre. Abban biztos voltam, hogy a többiek nem miattam aggódnak. De mindannyian megdermedve álltak és az én reakciómat várták. Annyira meg voltam lepve, hogy egy hang se jött ki a torkomon. Némaságomra Mariana azt hitte halálos félelem, kerülget. Ismét tévedett. Mint mindig. Ezért oda lépett hozzám és próbált vigasztalni, aminek persze semmi értelme nem volt.
- Alex, én annyira sajnálom. Próbáltuk lebeszélni de nem hallgat senkire – vigasztalt és megölelt.
Ekkor már egy szavát sem hallottam mindent kizártam a fejemből. Minden gondolatomat lekötötte, hogy végig gondoljam a találkozást David – del.
Egész nap másra sem tudtam gondolni. Amikor az óra megütötte a fél ötöt hirtelen minden eltűnt körülöttem. Lassan indultam el mintha a lábaim ólomból lettek volna. Ezúttal féltem. De még magam se tudtam miért. És akkor megpillantottam őt kinn az utcán. És engem várt. Az ereimben a vér megdermedt. És ekkor elindult felém…
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése