A bosszú démona

8. fejezet

Rejtek hely

Lucy:

  Ahogy készülődtem az esti partira, egyre csak azon gondolkodtam, hogyan érezhette Jay, hogy valaki követi. Mármint, persze én is észrevenném, ha valaki követ, de ő mintha pontosan tudta volna, hogy hol rejtőzöm az fák árnyékában. Ez rémisztő volt.

  Nem akartam feltűnést kelteni, ezért inkább csak egy szolid fekete ruhát vettem fel, természetesen nem selyemből készült, mivel köztudott, hogy lehetetlen belőle kimosni a vért, de persze még sosem fordult elő, hogy akárcsak egy csepp vér is került volna rám. Egy szóval lehetett engem jellemezni: profi.

  Rábíztam arra az estére a motelt Fred-re. Beültem az autóba és elindultam Phoenix felé. Ahogy haladtam a nap is egyre csak lejjebb bukott a horizont alá. A sötétség az én barátom volt, így egyáltalán nem zavart, hogy sötétedés után értem be a városba. El kellett ismernem, hogy ekkora tömeget még életemben nem láttam, csak az AC/DC koncert felvételein. Persze gondoltam, hogy nem 10 ember lesz a bulin, de azért erre nem számítottam. Nos a bejutás meghívó nélkül egy csöppet nehéz feladatnak tűnt, de nem nekem.

  Minden fegyverem meg volt, szinte már olyan kütyüim voltak, mint egy kémnek. Csak egy nyitva felejtett ablakra volt szükségem, és nem is csalódtam. Hátul az első emeleten egy takarító nyitva hagyott egy ablakot, igaz nem nagyon, de éppen eléggé. Egy egyszerű tornagyakorlat volt a szemetes gyűjtőről felugrani az ablakig. Most még a tűsarkú sem akadályozott meg.

  Amikor bejutottam, elindultam az ajtó felé, de az zárva volt. Hullámcsat?! Mint a béna betörős filmekben, néhány apró mozdulattal kattant a zár, és tárulj Szezám. A folyosó kihalt volt, de lentről felhallatszott a zene. Elindultam lefelé a lépcsőn, mintha teljesen természetes dolog lenne számomra, hogy ebben a klubban sétálgatok. Egyetlen biztonsági őrnek sem tűnt fel, hogy én minden vendéggel ellentétben lefelé jöttem, nem pedig befelé az ajtón.

  A lépcső tetejéről megpillantottam Jay-t, és mellette egy haverját, akit eltakart a félhomály. Ekkor a zene lehalkult, majd teljesen leállt, és Dylan Peters jelent meg a színpad közepén. Hosszú szónoklatából egy szót sem jegyeztem meg, mivel nem is érdekelt. Hadd beszéljen csak, gondoltam magamban, amíg még teheti. Igaz ez nem volt túl kedves gondolat tőle, de a kedvesség sosem tartozott az erényeim közé.

  Le sem vettem a szemem egész éjszaka Jay-ről. Igyekeztem elvegyülni, de mégis szemmel tartani. Láthatóan feszengett, azt nem tudtam, hogy a buli miatt, vagy talán a tömeg miatt, de őszintén nem is érdekelt. Csak a megfelelő pillanatra vártam, mikor végre túl eshettem egy újabb bosszúhadjáraton.

  Hajnali egy előtt néhány perccel Jay elköszönt néhány barátjától, és elindult fölfelé, azon a lépcsőn amin én lejöttem. Kissé instabil ötlet lett volna csak úgy utána menni, és megölni. Hisz a biztonsági őrök megjegyezték volna az arcomat, és köröztetni kezdtek volna. Visszatértem a biztos és jól bevált útra. Az ajtónál állva álmosan az órámra pillantottam, majd lazán kisétáltam a kidobók közt, az utcára. Elindultam az autóm felé, de aztán egy hirtelen 90 fokos fordulattal visszatértem a személyesen nekem fenntartott bejáratomhoz, az ablakhoz. Másodszor még könnyebb volt bejutnom, mint először.

  Épp  nyitottam az ajtót, amikor Jay és egy kapucnis alak elsétált az ajtó előtt. Ennél jobb alakalom nem igen kellett, de ekkor meghallottam, hogy indulni készültek. A magasabb srác valami hátsó kijáratról hadovált, ami pont arra a sikátorra nyílik ahova a kocsijával parkolt. Úgy éreztem az univerzum is a segítségemre sietett, azáltal, hogy ilyen tökéletes alkalmat kaptam, hogy beteljesítsem a bosszúm.

  Halkan elindultam utánuk. Egy darabig csak a megszokott üres folyosókon sétáltak, észre sem véve engem, majd a egy ajtónál le a lépcsőn, és ott be egy másik ajtón, majd vak sötétség… Az egész olyan volt már mint egy labirintus, és hogy honnan indultunk arra már senki sem emlékezett. A fekete kabátomban és fekete ruhámban szellemként olvadtam be a sötét éjszakába, mikor kiléptünk a csípős hideg levegőre. a két fiú megállt egy autónál én pedig a falhoz lapulva elővettem a hangtompítós Colt Socom pisztolyom. Mivel nem akartam úgy végezni Jay-el, mint egy láthatatlan sorozat gyilkos, bár az lett volna a biztonságosabb, kinéztem pont a két fiú közt a kocsi hátsó ablakát, és figyelmeztetésképp lőttem egyet. Az üveg hangosan hullott több ezer kis darabra, én pedig közelebb léptem áldozatomhoz, és egyenesen Jay felé fordítottam a fegyvert. Szemei még mindig ugyanolyanok voltak, mint első nap, mikor alsónadrágban a lépcsőn felfelé szaladt és belém ütközött. Csak akkor értettem meg, hogy már messziről látni is fájt, de így hogy alig néhány méter választott el tőle, és mélyen a szemembe nézett… őrületes fájdalom kezdett el marcangolni. Egyetlen egyszer sem sajnáltam még meg egy áldozatomat sem, de őt jobban ismetem mint bárkit. Egykor a legjobb barátom volt, és most épp megölni készültem Csak meredtünk egymás szemébe, és a vér is meghűlt az ereimben. Mikor már képtelen voltam elviselni a közelségét, a szemeit, és a kétségbeesés érzésének minden egyes hullámát amit felém küldött, lehunytam a szemem és meghúztam a ravaszt… Ekkor olyasmi történt ami eddig soha sem: mellélőttem. Lefagyottan álltam, mire Jay és a barátja beugrottak az autóba és féket nem ismerve elviharzottak.

  Ki tudja mennyi ideig álltam ott, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy a földön térdelek megsemmisülten, és iszonyatos fájdalom rázta meg a mellkasom, miközben zokogtam. Elveszítettem a tökéletes alkalmat, olyat amilyen nem lesz még egy SOHA.
  Összeszedtem minden erőmet és valahogy visszataláltam az autómhoz. Ahogy beültem a kormány mögé, ész nélkül ráléptem a gázra, lehúztam az ablakot, mire az autóba áramló szél lehiggasztott és felszárított a könnyeimet. Nem volt elég, hogy teljesen eltrafáltam ezt a soha vissza nem térő alkalmat, de eközben Jay is úgy eltűnt, hogy soha még én sem fogom megtalálni. És most már tisztában volt vele, hogy vadászok rá. Őrült dühvel léptem még jobban a gázra…

Jay:

 - Jay, haver, minden oké? – kérdezte Sean mellettem az autóban. Még mindig sokkban voltunk mindketten, de ő sosem szerette kimutatni, ha félt.

 - Igen, persze… azt hiszem – vágtam rá gondolkodás nélkül, de valójában nem voltam jól, közel sem, és ezt ő is pontosan tudta. Valaki épp most akart megölni, és ez nem volt épp felemelő érzés. Ezt végig gondolva kezdtem csak megérteni, mit érezhetett Lucy 16 éve, azon az éjszakán. Sosem hittem volna, hogy egyszer ezt testközelből is megtapasztalom. – És te? Jól vagy?

 - Aha, ellentétben a hátsó ablakommal – láthatóan megint a lényeget fogta meg, de valójában csak el akarta terelni a témát arról, hogy mi történt, de hirtelen ki csúszott az ajkán egy mondat, ami visszarántott a valóságba. – Ki a bánat volt az a csaj? – bámulta idegesen az utat de láttam ahogy óvatosan felém pillantott. Eddig nem nagyon ismertem ezt az oldalát, de nem is bántam.  

 - Most mihez kezdjünk? – tereltem inkább el a lányról a témát, mert nem akartam visszaemlékezni arra a gyilkos szempárra. Amikor belenéztem, fordult velem a világ.

  Szinte a lelkébe láttam. Láttam, hogyan viaskodik a gyilkos ösztön és a sajnálat. Magamban arra gondoltam, vajon hány embert ölhetett már meg, ha ilyen ügyesen a közelembe férkőzött és én észre sem vettem. Vagyis de… észrevettem, ő volt az a lány, aki követett és figyelt , ami azt jelentette, hogy előre eltervezte, hogy megöl, és nem csak egy hirtelen eldöntés volt. Megborzongtam a gondolattól. Mindvégig tudtam, hogy az üldözőmet gyilkos ösztön hajtja, de senki sem hitt nekem. Erre itt volt bizonyítéknak ez az este. Még hogy őrült rajongó? ez a lány nem épp úgy viselkedett mint a rajongóim bármelyike. Behunytam és az ablaknak döntöttem a fejem. Rossz ötlet volt, mert elnyomott az álom. A rémálmomban minden ugyanúgy történt mint a valóságban, de itt  golyó nem ment félre, pontosan a szívemet találta el. Összeestem, míg a gyilkosom közelebb lépett. Arca csak köd volt, de szemei villámként szikráztak az éjszakáéban. Újra felemelte a fegyverét, és …

 - Haver, ébredj! Ugorjunk be néhány cuccért, aztán indulás tovább! – intézkedett a legjobb barátom.

  Felrohantam a szobámba és összepakoltam néhány ruhámat, aztán levittem a nappaliba. Sean láthatta rajtam, hogy még mindig a történet hatása alatt voltam, és erre az álmom is csak rátett egy lapáttal, ezért felküldött az emeltre, hogy zuhanyozzak le, addig ő elintéz egy-két telefont.

  A  forró zuhany tényleg jó ötlet volt, de a menekülés gondolata, sajnos nem hagyta, hogy megnyugodjak. Amikor végeztem Sean már lent várt a nappaliban. Láttam a szemében, hogy ez a helyzet neki sem igazán tetszett, de nem volt mit tenni. Menekülés. Ez volt  legrosszabb amit mostanában tennem kellett, és itt volt az az apró tényező is, hogy épp most készültem életem legnagyobb filmjére.  Végre kiszabadulhattam volna Bruce Chester bőréből, és végre önmagam lehettem volna a vásznon is.

  Az elmúlt években, ahogy más emberek bőrébe bújtam, elértem azt, amiért színész akartam lenni. Rátaláltam önmagamra, de ettől függetlenül már nem voltam teljes egész. Mikor 14 éves voltam, kitéptek belőlem egy darabot, Lucy-t. Ö és én ketten voltunk egy egész, külön-külön már csak felek. Ott volt nekem a kiegészítő felem, de én nem vigyáztam rá eléggé.

  Sean-nal beültünk az utóba, és némán ültünk egymás mellett. Nem kérdeztem, hová megyünk, mikor elhagytuk a várost, mert valójában nem is érdekelt. Bíztam a barátomban, az életemet is a kezébe mertem volna tenni. És most épp ezt tettem. Gyorsan írtam egy SMS-t apának, hogy el kellett utaznom néhány napra, vagy talán egy-két hétre, csak mondja azt, hogy beteg lettem vagy valami ilyesmit. Majd hagytam hogy a fáradtság újra maga alá gyűrjön.

*

  Az autó lassított majd megállt egy motelnél. Lucy’s Motel. Égett bennem a vágy hogy ez a motel azé a Lucy-é, akit én kerestem minden lányban. Lucy Jons.

  - Hol vagyunk Sean? – kérdeztem idegesen, mert a név nem az övé volt, nem a csodalányé.

  - Denverben vagyunk, Jay, nem messze Santa Fe-től, ahol az intézet van – emlékeztetett Sean. Denver? Igen, itt pedig el tudtam volna képzeli Lucy-t. – Gyere , haver, ismerem a tulajdonost. Vele beszéltem telefonon, elbújtat minket, amíg csak szükséges – magyarázta gyorsan és az ajtó felé.

  Az étteremként szolgáló földszint tele volt motorosokkal, és kamion sofőrökkel.  Kissé megtántorodtam az ajtóban a látványtól, de erőt vettem magamon, és elindultam Sean mögött. Amikor észrevettem, hogy a vendégek kicsit sem mogorvák és cseppet sem veszélyesek mindent más fényben kezdtem látni. A szoba napsárga színe megnyugtatott, egy kicsit viszont furcsa is volt. Kemény tetovált motorosok egy sárga színben pompázó csöndes kis motelben vegetáriánus kaját esznek. Szinte már kész végjáték volt.

 - Hello – köszönt Sean az egyetlen pincérnek, aki épp nem egy asztalt szedett le. – A nevem Sean Linely, Lucy egyik barátja vagyok. Megbeszéltük, hogy ma találkozunk itt.

 - Helló – mondta a fiú némi fázis késéssel. – Az én nevem Fred. Lucy benn van a dolgozószobájában. Gyertek!

  Fred lassú léptekkel haladt hátra felé, az egyik ajtóhoz. Amikor odaértünk Fred továbbállt, mi pedig némán lecövekeltünk az ajtó előtt. Sean kisvártatva bekopogott.

 - Fred, most nem érdekelnek a problémáid. Fordulj inkább pszichológushoz, és kérlek ne is kezdj el rimánkodni, mert most senkire sem vagyok kíváncsi – A mondat parancsoló és kemény volt, de ez a lány hangján nem tükröződött.

 - Egy régi barátra sem vagy kíváncsi, aki mellesleg telefonált is neked az éjjel? – Sean szélesen vigyorgott, majd mikor  meghallotta az ajtóban a kulcs motoszkálását, rám kacsintott.  

  Amikor megláttam a hang gazdáját az ajtóban, még lélegezni sem mertem. Mikor a könyvekben Aphroditét, a szerelem istennőjét ábrázolták gyönyörű nőként mindig csodálkoztam, hogy valaki hogyan lehet ennyire tökéletes. De még Aphrodité is csak satnya utánzatnak tűnt Lucy Jons  szépségéhez képest. Holdfehér ragyogó arcát éjfekete hosszú hullámos haj keretezte. Meg megmertem volna esküdni rá, hogy a szemeiben billió csillag fénye lángolt. Sötét barna szemei vetekedtek a feketével.

 Amikor meglátta Sean-t átölelte, és szélesen mosolygott. Annyira belefeledkeztek  pillanatban, hogy rólam el is feledkeztek. Mikor Lucy megemlítette hogy jó barátom semmit sem változott, Sean bókáradatot zúdított a lányra, majd hirtelen eszébe jutott, hogy valójában miért is érkezett.

 - Oh… Lucy hadd mutassam be a legjobb barátomat Jay Peters – mutatott be, mire én kezet nyújtottam a  lány felé. Éles késztetést nyilallt belém, hogy megérintsem a bőrét, hogy megbizonyosodjam afelől, hogy ő nem csak egy álom. De Lucy nem nyújtotta ki a kezét, csak lazán megjegyezte.

 - Nem barlangban élek, persze hogy tudom, ki ő. És most elárulnátok miért kell egy híres színészt és egy régi jó barátomat elbújtatnom? – kérdezte, miközben beinvitált minket a dolgozószobájába. A szoba roppant kellemes volt, a csokoládé barna falak eszembe jutatták az intézetben töltött éveimet. És persze Lucy is.

  Sean lazán lehuppant az egyik fotel és lazán belekezdett az „esti mesébe”,  szó szerint. Lucy érdeklődéssel hallgatta, gyakran pillantgatva az ablak felé, ahol én álltam, majd a történet végén meglepődéssel vegyes rémült tekintettel nézett ránk.

 - Huh… ez nem semmi ám – jegyezte meg halkan.  – Nos azt hiszem, azt hiszem ideje pihennetek egyet. Gyertek velem! – intett, majd elindult ki az ajtón.

  Az iroda folyosójának végén volt egy lépcső, azon indultunk felfelé. Csak néztem a számokat: 1. emelet, 2. – 3. emelet végül elindultunk a folyosón. A két legutolsó szoba kulcsait nyomta a kezünkbe.

 - Bal a tiéd Sean, a jobb pedig a tiéd – nézett rám hosszasan. Le mertem volna fogadni, hogy láttam már azt a szempárt, de mivel még soha sem találkoztunk ezt a lehetőséget elvetettem. – Jó éjt!

  Amikor el ment mellettem az illata áramütésként hatott a testemre. Mikor már háttal volt nekünk, Sean egy jelentőségteljes pillantást vetett a lány alakjára, majd mosolyogva nézett rám.

 - Stipi-stopi!

  Nevetve nyitotta ki az ajtóját és tűnt el, míg én még mindig a lány után bámultam. Vétek lett volna letagadni, hogy a legcsinosabb lány volt akivel az elmúlt években találkoztam. De nem kecses alkata tartotta rabul tekintetemet, hanem a gyönyörű mélybarna szemei. Egyetlen kék, zöld, vagy más barna szem sem érhetett fel hozzá. Egyik percről a másikra azon kaptam magam, hogy még mindig a folyosón álltam teljesen egyedül.

  A nekem kiosztott szoba meglepően kellemes és megnyugtató volt. Natúr színek mindenhol, virágos minták és kellemesen friss illat, olyan amilyet az elmúlt években nem éreztem… az intézet óta.  A táskámat lazán ledobtam az ágy mellé, és sarkig tártam az ablakot, hogy a tüdőm tele szívhassam ezzel az illattal. A friss levegő egyre csak eltöltötte a szobát, de Lucy illatát nem tudta kiverni a fejemből. Édes és andalító volt, szinte már-már kábító. Más helyzetben szívesen versenyeztem volna Sean-nal a meghódításában, de egy gyilkossal a nyomomban nem volt túl sok kedvem. Nyitva hagyva az ablakot leheveredtem az ágyra, és a szoba néma csöndje végre kellemes álmokat hintett rám. Olyan nyugalom töltött el amilyet már nagyon régen nem éreztem. Elég volt egyetlen arc és mosolyogva adtam át magam az álomnak.