Starlight 8. fejezet

8. fejezet

Váratlan fordulat

  Minden olyan fényes volt, és hideg. Mindössze érzések keringetek bennem, de valójában semmi konkrét dolgot sem láttam magam körül.

- Talán eltévedtem volna? - gondoltam magamban. A kép lassan kezdett kitisztulni körülöttem, és meglepő módon az iskola udvarán találtam magam. Bár még nem sokszor voltam ott, a fákat, amik a hátul lévő asztal fölött kókadtak, ezer közül is képes lettem volna felismerni. Az egyetlen hely, ahova soha senki sem ült, egészen addig, míg én Oxnard-ba nem jöttem.

  Az első pillanatban azt gondoltam egyedül vagyok a véget érhetetlen fényben, a pálya kellős közepén, de kis idő múltán felfogtam, hogy van valaki a hátam mögött. Először Adam, Jess, Will, Melanie majd Stella alakja formálódott ki a nagy semmiből. Csak ültek az asztalnál némán és néztek rám.

Erős késztetést éreztem, hogy odamenjek hozzájuk, így kis erőlködés után mozgásra bírtam a lábaimat. Ahogy egyre közeledtem éreztem, hogy a vér csak egyre jobban meghűl az ereimben, és hirtelen félni kezdtem, de nem tudtam mitől. Mikor Adam mellé értem jöttem rá mindenre. A barátaim nem vártak rám az asztalnál… többé már nem vártak semmire sem. Testük többé már nem mozdulhatott, és már elmondani sem tudták mi történt. Csak néztek rám némán halálködös tekintetükkel, míg nem egy jéghideg fuvallat a hátamhoz nem ért…

  Az ébresztő óra hangos sikollyal ébresztett reggel hétkor. Egy percig még levegő után kapkodtam, majd remegő tagokkal elindultam a fürdőszoba felé. A tükörben szinte nem is magamat láttam, inkább csak régi énem ködös árnyékát. Miután alig egy hete azzal kellett megbirkóznom, hogy visszajöttem a halálból újra egy látomás kezdett el gyötörni. Nem értettem miért, hisz a végzetem az volt, hogy megöljem Siena-t és én is meghaljak. Persze, az én halálom elmaradt, de ettől nem kellett volna véget érnie a rossz dolgoknak? Meghalt a fő gonosz, a világnak nem kellett volna helyre állnia?

  Úgy tűnt, az én életem ezekkel a szörnyű látomásokkal együtt volt hétköznapi. Hamar össze kellett szednem magam, mivel a suli sajnos nem várhatott. Öltözés közben igyekeztem megoldást találni a Stella és köztem lévő jelenlegi csendháborúra, de valahogy mindig ugyan oda lyukadtam ki, az igazsághoz. Eszembe jutott, hogy Maria arra tanított, hogy mindig az igazság útján kell járnunk, nekünk, boszorkányoknak, mert a mi dolgunk az egyensúlyt fenn tartani. Mivel ennél jobb ötlet nem igen jutott eszembe, úgy döntöttem megfigyelem Stella viselkedését, és hozzáállását, és ha tényleg még mindig komolyan gondolja, hogy legyek őszinte vele, akkor elmondom neki az igazat… valahogy.

  Mikor leértem a földszintre, sehol sem találtam senkit, csak egy üzenet várt anyától.

„Kicsim! Stella megkért, hogy vigyem be ma én a suliba kicsit korábban, hogy körül nézhessen, és mivel még nem voltál kész elmentünk. És Adam hívott, hogy beszélnie kell veled, azt mondta fontos. Délután találkozunk. Puszi: Anya”

- Remek – dünnyögtem magamban. Stella ügyesen kijátszotta az „első nap” kártyáját. Újra végig olvastam az üzenetet és rájöttem, hogy közben ott volt még Adam telefonhívása is. Próbáltam előkutatni a telefonomat a táskám mélyéről, de a csengő megzavart.

 - Jó reggelt! – köszönt rám Adam és lazán megcsókolt. – Ne keresd a telefonod, majd az autóban elmondom miért hívtalak – jelentette ki határozottan. Mintha csak a gondolataimban tudott volna olvasni. Aztán leesett. Félig vámpír félig varázsló, persze hogy képes arra, hogy olvasson a gondolataimban.

 - Halljuk! – szólaltam meg az autóban. – Mi volt olyan fontos?

 - Gondoltam érdekel, hogy kiderítettem egy-két dolgot Veronica Stenton halálával kapcsolatban – magyarázott majd hátra nyúlt a hátsó ülésre, hogy előszedjen valamit a táskájából. – Ezt nézd meg!

  Egy egész aktát lobogtatott meg előttem, mire én félig felvont szemöldökkel néztem rá. Biztos voltam benne, hogy ezt nem csak úgy odaadták neki. Bár kicsit kezdett zavarni, hogy nem tudtam mi történt azokban az években, mikor Adam és én nem találkoztunk, kisebb problémám is nagyobb volt ennél. Veronica halálának okait nyomozó dokumentumok felét sem értettem, de a képek annál többet mondtak. Biztos voltam benne, hogy bizonyos sebhelyek nem az autóbaleset miatt voltak a testén.

 - Ha jól sejtem, arra akarsz célozni, hogy egy vámpír megharapta – mutattam fel azt a képet, amin két félkör alakú sebhely volt Veronica nyakán.

 - Nem,én nem arra céloztam, hogy egy vámpír megharapta, hanem arra hogy Baltasar szándékosan ölte meg – lépett dühösen a gázra.

  Tisztában voltam vele, hogy Baltasar rengeteg szörnyűséget tett már, és hogy Adam joggal gyűlölte őt, hisz Baltasar félig olyan szörnyé tette mint amilyen ő maga, de mégis kissé túlzásnak tartottam hogy minden rossz dologért őt hibáztatta. Végül is sajnos nem Baltasar volt az egyetlen vámpír ezen a földön. Igen, furcsa, hogy őt védem, hasított belém a felismerés miközben elmerültem a gondolataimban.

 - Mi a baj? – szólalt meg mellettem halkan Adam. – Nagyon elgondolkodtál valamin és ha jól sejtem köze van Baltasar-hoz.

 - Igen – vallottam be a féligazságot, majd gyorsan témát váltottam. – Úgy döntöttem, ma elmondom Stellának az igazat.

 - Mikor döntötted el? – kérdezte meglepetten. Erre garantáltan nem számított, így hamar el is felejtette, hogy alig egy perce még Baltasar-t vádolta egy gyilkossággal. Pontosabban egy újabb gyilkossággal.

 - Tegnap nem állt szóba velem és csak ennyit hagyott az éjjel az ajtaján – mutattam meg neki kivéve a zsebemből az üzenetet. Adam egy pillanat alatt végig olvasta, majd mosolyogva visszaadta.

 - Igazi Stenton – vigyorgott rám és magához húzott. – Gyönyörű, okos, különc és természetfelettien akaratos.

  Lazán meglöktem és kissé összeborzoltam tökéletes barna haját. Amikor a suli előtt megállt az autójával mélyen a szemembe nézett majd egy csókkal jelezte hogy minden rendben lesz. Sóhajtottam és kiszálltam az autóból majd kézen fogva indultunk befelé, mikor meghallottuk, hogy valaki kiabál.

 - Hé, Adam, Nessie – kiabált Will alaposan felhívva magára a figyelmet. Jess mosolyogva kissé forgatta a szemeit, majd lazán kézen fogta és igyekezett minél hamarabb odahúzni Will-t, aki pedig próbált lépést tartani újdonsült barátnőjével.

 - Nocsak, ez az első napod, de máris azt hiszed tied az egész suli – röhögött iagzán tini stílusban mellettem Adam, majd elkezdte cukkolni Will-t hogy hamarosan nem fogja ennyire élvezni a gimit, főleg, ha meghúzzák minimum négy tantárgyból. Eközben Jess némán mellém somfordált és mikor én egy „ejha” nézéssel illettem a mosolya hirtelen a füléig szaladt, és az arca kipirult. Ha valaki kívülről nézte volna ezt a jelenetet, biztosan azt gondolta volna, hogy hétköznapi tinédzserek vagyunk, és persze jó nagyot tévedett volna. Jess és én vigyorogva figyeltük az egyre idiórábban viselkedő fiúkat, majd inkább rájuk hagyva a dolgokat elindultunk be az iskolába.

 - Szóval, hol van Stella? – kérdezte Jess, de hamar el is hallgatott, mert észrevette ahogy Stella az anyámmal épp kifelé jött az igazgató irodájából. Csak egy pillanatig gondolkoztunk, majd gyorsan elindultunk feléjük át vágva a tömegen.

 - Szia anyu – köszöntem, mire anyu sietve elmagyarázta, hogy Stellával tényleg osztálytársak leszünk, de csak néhány közös óránk lesz, mert míg én a humán csoportba tartoztam, addig ő kémia csoportba került. Lehet, hogy csak oda képzeltem, de mintha egy pillanatig egy kis sejtetős mosoly jelent volna meg Stella szájának sarkában. Anyu sietősen elköszönt, majd eltűnt a kijáraton át. Mire visszafordultam Stellának hűlt helye sem volt.

 - Így nehéz lesz elmondani neki az igazat – suttogta Adam, mintha magamtól nem jöttem volna rá.

 - Mi? – értetlenkedett Jess, miközben Will elismerően bólogatott. – Te el akarod mondani Stellának az igazat? Mármint úgy értem az EGÉSZ igazságot?

  Bár a kérdés elég gyerekesen volt megfogalmazva a hatást sikeresen elérte. Alaposan végig gondoltam újra és hát igen, ha valaki mindezt így rám zúdítaná, azok után, hogy a nővérem meghalt, és egy tök idegen helyre kellett költöznie, teljesen ismeretlen emberek közé… Nos enyhén fogalmazva nem reagáltam volna túl jól. Természetesen tisztában voltam vele, hogy nehéz lesz elfogadnia, de elhatároztam, hogy elmondom neki az egészet töviről-hegyire.

Az ebédszünetben ez az elhatározás már korántsem volt ilyen biztos. Sőt. Végig gondolva újra az egészet egy dupla törin és egy dupla irodalmon, rájöttem ez így még sem jó ötlet. Csak annyit érnék el vele, hogy Stella totál hibbantnak nézne és őrülten menekülne el Oxnard-ból.

 - Azt hiszem még sem mondom el neki – jegyeztem meg elgondolkodva, mikor leültünk az udvaron az asztalunkhoz. – Végül is ahhoz, hogy megvédjem, nem muszáj beszélnem vele, elég hacsak szemmel tartom.

  Jess megkönnyebbülve nézett rám, míg Will csalódottan rázta a fejét, Adam pedig… Nos ő tisztában volt vele, hogy így fogok dönteni, így kicsit se meglepetten mosolygott rám. Tényleg nagyon ismert. Azt hinné az ember, hogy 300 év elég ahhoz, hogy ilyen apróságokat elfelejtsenek, de szemmel láthatóan Adam nem felejtett. Mikor ezt elmondtam Jess-nek csak annyit mondott, hogy:

 - Ez természetes, hisz szerelmes beléd.

  Hát igen, a „szerelmes beléd” szinte mindenre jó magyarázat volt az Adam és köztem lévő kapcsolatban.

  Mikor bementünk a terembe Stella már a leghátsó padban ülve lapozgatta az új matek könyvét. Miután meglátott azonnal lejjebb csúszott a székében azt gondolva hogy nem veszem észre. Nem jött be. De mivel eldöntöttem, hogy nem mondom el neki amit tudni akar, nem kellett attól tartania hogy oda megyek hozzá. Amikor becsöngettek megkönnyebbülve sóhajtott fel. Az óra nem igazán tudta lekötni a figyelmem, mivel őszintén az egyenletek voltak a legunalmasabb dolgok az egész matematika világában, így inkább a pad alatt telefonon üzengettem Jess-nek, hogy vajon hogyan oldhatnánk meg hogy Stella olyankor is védve legyen, mikor én nem vagyok vele, mondjuk a kémia órán.

 - Ms. Stenton? – térített hirtelen magamhoz Mrs. Mohr éles hangja.

 - Igen? – kérdeztem vissza ijedten, de hallottam, hogy nem csak én reagáltam a nevemre. Stella egyszerre kapta fel a fejét velem, a közös nevünkre. Igen, ezt még szoknunk kellett.

 - Elnézést, Ms. Vanessa Stenton, kifáradna a táblához, hogy megoldja ezt az egyenletet? – kérdezte a tanárnő felvonva az egyik szemöldökét, mivel gyanítom észrevette a pad alatti elfoglaltságom. Egyszerűen felálltam és kimentem a táblához, egy pillanatig néztem a táblán lévő számokat és betűket, majd alig 30 másodperc múlva újra a padomban ültem és a tanárnő meglepett arcába mosolyogtam.

  Az óra végeztével Stella is eltűnt, és legközelebb már csak otthon találkoztunk. Jess ragaszkodott hozzá, hogy este még lefekvés előtt felhívjam, Adam pedig leszögezte, hogy nagyjából éjfél tájt át jön majd ellenőrizni, nekem pedig eszem ágában sem volt ellent mondani nekik. Stella egész délután került egy szót sem szólt hozzám, én pedig nem is próbáltam inkább a közelébe kerülni, hisz elég ha távolról figyelem őt, addig baj úgy sem érheti, míg csak tanul nem?

  Délután nagyjából öt óra felé pedig megszólalt csengő. Igazából nem érdekelt ki az, hiszen ha engem keresett volna úgyis feljön a szobámba, de aztán meghallottam, hogy Stella itt léte alatt először el ordította magát.

 - Jövök! – szaladt el az ajtóm előtt, és hirtelen nagyon kíváncsi lettem, hogy ki az aki miatt Stella ennyire izgatott lett. Némán elindultam lefelé a lépcsőn, majd mikor kinyílt az ajtó a lélegzetem is elakadt, és nem hittem a szememnek.

 - Ivett néni, ő labortársam, Peter – mutatta be Stella mosolyogva az ajtóban álló enyhén szőkés barna hajú fiút, aki visszamosolygott majd rám pillantott a lépcső tetején állva, én pedig újra egy emlékben találtam magam. Egy távoli gyönyörűen kezdődő, és végül tragédiaként véget érő emlékben.