Lélekfoszlány
1. fejezet
Egy test, két lélek
Gy |
önyörűen sütött a nap miközben két lány a játszótér közepén rohangáltak. Az idősebb félig óvótekintettel nézte a kis húgát. Trenton egy kis eldugott hely volt New York mögött. Csak béke és boldogság honolt az ott élő családok mindennapjaiban. De ez a béke sem tarthatott örökké.
Stella könnyes szemmel tette vissza gyermekkori képét a kis rózsaszín fotóalbumba. Fekete ruháján nagyon meglátszottak a fájdalom apró jelei. Szegény lány csak arra tudott gondolni hogy egykor milyen boldogok voltak a nővérével, Ronnie-val. De az élet közbeszólt.
Stella maga sem értette miért kellett a nővérének ilyen fiatalon meghalnia. Bár tudta Ronnie már egy boldogabb helyen volt, valamiért mégsem tudta elfogadni, s kimondani azt a szót. Meghalt. A körülmények sohasem derültek ki igazán csak mindenütt ez a szó állt. Fájdalomtól elgyötört arccal pillantott fel az órára. 11:00. A temetésig még egy óra volt. Stella döntötte el hogy délben temessék testvérét, pont mikor a nap a legmagasabban jár az égen. Mikor a fénye a legnagyobb, pont olyan tündöklő mint nővére mosolya.
- Miért? – suttogta halkan Stella. – Még annyi minden várt rád Ronnie.
Valóban. Ronnie megígérte húgának hogy azon a nyáron együtt fognak nyaralni, csak ők ketten. De a tél gonosz módon ragadta el a fiatal lány életét. Egyszerű balesetnek titulálták Ronnie halálát, de Stella érezte hogy valami más bujkált a háttérben.
Stella lassú mozdulatokkal felállt ágyáról és a tükörhöz támolygott. Gyönyörű szőke haja most csapzottan állt, szemeiről pedig látszott órákig könnyek áztatták. Nem sminkelte magát, nem csinálta meg a haját. Azt mindig együtt tették a nővérével. Stella még nem állt készen arra hogy elengedje.
Meghallotta ahogy apja a garázsból előállt a kocsival. Nem akart mozdulni. Tudta ha a temetésen látja majd ahogy nővérét föld alá temetik, az olyan lesz mintha beletörődött volna. Meghalt. Pedig Stellának esze ágában sem volt beletörődni eme katasztrofális gondolatba. Inkább mint egy kis sötét felhőt hessegette minél messzebb magától.
Léptei egyre csak lassultak és mintha az ajtó egyre csak távolodott volna habár Stella egyre csak ment és ment. Mint egy rémálomban, minden halálosan néma volt s a kijárat pedig csak távolodott. De ez most nem egy álom volt. Ez volt a rideg valóság. Bár a fiatal lány élete épp csak elkezdődött máris megízlelte milyen keserű is az igazi világ az ajtókon kívül.
- Indulnunk kell kicsim – szólt fel Stella apja. A lány már így is minden erejével küzdött hogy elérjen az ajtóig, de most hirtelen feladta. Már nem látta értelmét küzdeni. Hisz Ronnie sem küzdött az életéért neki miért kellett volna. Legszívesebben inkább meghalt volna, vagy helyet cserélt volna nővérével. Így már nem volt kiért élnie. Egyedül maradt, bár szülei ott voltak neki, de mégis csak a nővérének árulta el az összes titkát.
„ – Mindig van valami amiért érdemes élni – szólalt meg egy emlék Stella fejében, amit néhány nappal Ronnie balesete előtt mondott neki testvére. „
Stella azon töprengett vajon nővére sejtette hogy ez fog történni vele. Talán azért bíztatta így? Mennyi kérdése volt még testvéréhez, de már nem tehette fel ezeket. Stella kétségbe esetten vette észre hogy a földön ült és egyre erősebben zokogott.
- Miért? – suttogta újra. Az emlékek áradata egyre csak elöntötte és élete eddigi összes pillanatát látta lelki szemei előtt. Bármikor máskor örült volna de most valahogy ezek az emlékek túl élénkek voltak. Fájt hallania nővére hangját, fájt látnia az arcát. Minden egyes emlék egyre csak több szenvedéssel töltötte el, mert azt suttogták „meghalt”.
Minden erejét összeszedve föl állt a földről és sietve nyitotta ki az ajtót. Szülei türelmetlenül várták, de mégis megértették néma lassú lépteit. Tudták Stellának nehezebb lesz elfogadnia hogy Ronnie meghalt.
Már mindenki ott várta őket a temetésen. Stella miatt kissé késtek, de ez senkit sem zavart. Mindenki szomorú tekintettel nézett a lányra. Stella nem tudta m itt kellett volna tennie. Honnan is tudhatta volna?
A pap beszédében gyönyörűen búcsúztatta el Ronnie-t. a város nagy része, Ronnie iskola társai és barátai mind oda gyülemlettek a temetésre. Stella ezúttal már nem szomorú volt hanem dühös. A polgármesternek és a többi gazdag nyápicnak nem lett volna szabad ott lenniük. Stella nagyon jól emlékezett arra mikor Ronnie-nak drog problémáit voltak és mindenki elfordult tőle. Pont mikor a legnagyobb szüksége lett volna barátokra.
A lány dühe egyre csak erősödött. Hisz alig ismerték a testvérét, most pedig ártatlan arccal bizonygatták hogy a város most egy nagyon kedves és szorgalmas lányt veszített el. A pompon csapat lányai is mű könnyekkel kívántak részvétet. Ők akik képesek voltak a háta mögött a legrosszabbakat terjeszteni Ronnie-ról.
- Stella! - szólalt meg egy helyes fiú a lány mögött. Cooper volt, Stella legjobb barátja. – Ha tudnád mennyire sajnálom – suttogta a fiú. – Nagyon jól tudod hogy én mindig is kedveltem a nővéred, és tudom mennyit jelentett a számodra. Tudom hogy most nem rám van szükséged de én szeretnék segíteni.
- Igenis rád van szükségem – válaszolt könnyes szemmel a lány, és a fiú vállára borult. Tudta hogy ha valaki hát Cooper tényleg őszintén beszélt. Mindig is szerette Ronnie-t. ők hárman tényleg nagyon jó barátok volt. Mikor még Stella és Cooper kicsik voltak gyakran Ronnie vigyázott rájuk. Az emlékek megint sírásra késztették a lányt.
- Láttam hogy itt vannak Ronnie osztálytársai is. Még Kiara is – nézett ki az ajtón bosszúsan Cooper. – Mégis miért jöttek el? Mi keresni valójuk itt? Hisz amikor csak lehetett bántották szegény lányt.
Stella látta hogy a fiú csak azért próbált dühös arcot vágni és másra terelni a témát hogy a lány észre ne vegye hogy a fiú kis híján majdnem elsírta magát. Cooper mindig is érzékeny fiú volt. Talán pont ezért találta ott sokkal kedvesebbnek Stella. Talán ezért lettek ilyen jó barátok. Stella jól tudta hogy most Coopernek is talán ugyan annyira fájt Ronnie elvesztése mint neki. Hisz a két fiatal épp kezdtek egymásba szeretni. Kedvenc témájuk mindig a természet feletti dolgok fürkészése volt. Volt olyan hogy Ronnie az éjszaka közepén felsikoltott mert talált valami feleslegeset ami csak neki volt érthető. Stella gyakran segített neki így a mende-mondákból rá is ragadt valami.
- Figyelj szerintem most már menjünk – suttogta a fiú mikor a vendégek nagy része már elindult arra a helyre ahová majd Ronnie koporsóját szerették volna temetni.
- Te csak menj én azt hiszem még egy percet egyedül maradnék Ronnie-val – válaszolt csöndesen vékony hangján Stella.
- Rendben. Kint megvárlak – bólintott Cooper és egy utolsó pillantást még ő is vetett a nyitott koporsóra. Stella biztos volt benne hogy most míg ő nem lesz ott addig a fiú kisírja majd magát.
A lány megvárta míg már tényleg csak ő maradt bent a teremben és testvére koporsójához lépett. Gyönge volt. Minden egyes porcikája reszketett. Az elmúlt napokban nem aludt félóránál többet. De bár gyenge volt mégis elég erősnek érezte magát hogy utoljára még elbúcsúzzon nővérétől. De még csak nem is sejtette hogy ez a búcsú nem lesz igazi.
Mikor a két lány keze össze ért, Stella érezte hogy hirtelen már nem volt egyedül. körül nézett de senkit sem látott. Szíve egyre hevesebben dobogott és rájött hogy félt. Félt mert nem tudta mit rejtett a néma csönd ami elkezdte körül venni. Nem tudta hogy a körülötte lévő kihaltság miféle veszélyeket tartogathatott még számára. Mert egy meg nyugvatlan léleknek hogy újra testet találjon elég volt egy a fájdalomtól kiszolgátatottá vált emberi lény is. Stella el vesztette kapcsolatát egykori énjével s mikor már nem látott semmit mert érezte hogy az ájulás a fájdalom a gyengeség mind összefogtak ellene hirtelen egyetlen hang szólalt meg a sötétségben.
- Megmondtam hogy van értelme küzdeni, húgocskám – suttogta Ronnie lágy hangján, de már valahogy mégsem ő volt. Mintha valaki más próbált volna Ronnie hangján beszélni Stellához. De mikor nővére arca és felderengett a sötétben a lány biztos volt benne, nővére még nem halt meg. – Tudom annyira szeretsz engem kicsi Stellám hogy bármit megtennél azért hogy újra éljek. Hát íme szokj hozzá. Most már együtt leszünk örökké. Két lélek egy testben – kacagott fel Stella nővére, de a lány abban a pillanatban rájött. Talán Ronnie sohasem az volt akinek kiadta magát.
Ezzel a kacajjal kezdődött el Stella ördögi és halálos tánca az életéért.
