4. Rész
Végső búcsú
Egy kissé megijedtem, mert még sohasem voltam igazán errefelé. Örültem, mert szerencsémre nem az öcséméknek volt kinn tornaórájuk. Nem, körülbelül velem egy idősek lehettek. Épp tizenkét percest futottak. Nem lettem volna a helyükben. A tanáruk nem volt túl szimpatikus.
Néztem őket lassan már öt perce mikor a kerítéstől nem messze egy lány nézett felém. Mosolygott. Nagyon kedvesnek látszott. Visszamosolyogtam, erre már nem csak a lány nézett engem, hanem egy szőke fiú is megállt mellette.
Már épp mondtak volna valamit, amikor megszólalt a csengő és a tanárnő elengedte öltözni őket. Hirtelen eszembe jutott hogy péntek van, és most jön az ötödik óra. Ami Brad-nek tesi volt. Gyorsan felpattantam a biciklimre és őrült gyorsasággal tekertem hazafelé. Ne tudtam, mit csináljak mikor hazaértem, ezért leültem a nappaliba és bámultam a kikapcsolt tv-t. Enyhén pánikba esve ültem órákig mozdulatlanul. Nem tudtam, mi történik velem. Mi ez az érzés? És ki volt az a lány, aki úgy nézett rám? Ez hihetetlen volt. Sohasem féltem eddig semmitől de most mintha a jövőm teljesen ködbe veszett volna és ez sötétséget hozott, volna rám.
Anya sem értett semmit, mert amint ő belépett az ajtón én már rohantam fel a lépcsőn a szobámba. Nem árultam el neki hol voltam mit csináltam és semmi mást sem. Féltem. A délután többi részét is így töltöttem, míg a ház csendes volt. Az öcsém még a sulipadot koptatta. Az idő teljesen jelentéktelen volt, most hogy tudtam, hogy mi következik hamarosan. A csend csak enyhített a pánikon de nem mulasztotta el.
- Kicsim lejönnél egy percre? – kérdezte anyám megtörve az órák óta tartó csendet.
Lassan feltápászkodtam az ágyam mellől a földről és próbáltam higgadt arcot erőltetni magamra. Szerencsémre jó színész voltam. Ez sokat segített. Lábaim mintha nem akartak volna többé engedelmeskedni gonosz agyamnak mely már 98% eltökéltséggel döntött a jövőmről. Lassan leértem a lépcsőn mire anya az orrom alá dugta a garázs kulcsot. Nem tudtam mire vélni. Most mégis mit akart? Amikor következőnek megszólalt megkaptam a választ.
- Kapj fel egy pulóvert, aztán nyisd ki a garázs ajtaját, hogy minél hamarabb indulhassunk Brad ért.
- Miért, muszáj nekem is mennem? – kérdeztem nyűglődve. – Eddig is mindig nélkülem mentél Brad ért.
- Nem tetszik, hogy egésznap csak itt ülsz és bámulod a falakat. Bele fogsz betegedni. Ezért ma elviszlek magammal.
Már épp kicsúszott volna a számon, hogy nem ültem egésznap itthon de, szerencsére időben befogtam a szám. Ez most nem segített volna. Ezért inkább engedelmesen tettem a dolgom. Mire végeztem a rám kiosztott feladattal anyám is elkészült.
Az út nem volt fárasztó mondhatni inkább üdítő. Mikor elhaladtunk az Elit mellett már nem is igazán fájdalom, hanem valami más ragadott el. De hogy mi azt nem tudtam.
Megálltunk az iskola előtt. Anya rögtön kipattant de én tétováztam. Miért kellene kiszállnom? Anya csak annyit akart hogy ne otthon ücsörögjek. Tessék ezt meg is tettem de attól még nem voltam köteles bemenni.
Anya minden bizonnyal megértette miért nem szálltam ki ezért szó nélkül indult be felé. Zajokat hallottam ki szűrődni bentről de nem érdekelt. Minél messzebb kellett lenem ettől az iskolától. Minden gondolatommal tiltakoztam az ellen, hogy egy másik iskola diákja legyek. De azért el kellett ismernem hogy tényleg szép iskola volt. A tanulói nem olyanok, mint az Elit-é nem olyan fegyelmezettek. Itt minden inkább felszabadultabb volt. Láttam az udvaron néhány felsőst és alsóst együtt focizni. Nem veszekedtek, sőt a nagyon is élvezték a játékot. Na, ez nálunk sohasem fordulhatott elő. Amikor a nagyok kinn voltak az udvaron hiába volt nagy a hely (körülbelül kétszer akkora, mint ennek a sulinak) akkor sem játszhattak a pályán a kicsik.
A zajok egyre kezdtek erősödni, ezért lehúztam az autó ablakát, és ki néztem. Ki nyitották az ajtót, ezért hallottam hangosabbnak a zenét. Nem tudtam, mi folyik oda benn, ugyanis a szemem nem volt a legjobb. Ezért volt szükségem szemüvegre, amit ha anyám nem látta azonnal le is vettem. Néhány percig hallgattam a kifelé érkező lépések zaját és egy kedves női hangot és a benti nevetést. Ekkor győzött a kíváncsiság a félelem felett. Kiszálltam az autóból. Gyors léptekkel indultam az ajtó felé de meg torpantam. Táncóra. Mekkora idióta vagyok. Ha szól a zene és hallom a lépteket, akkor mi lehet oda benn?
Egy percig szidtam magam aztán megint befelé tekintettem, mert egy lány közeledett felém. Már megint? Mit akar ez a lány tőlem? Arcán szelíd mosoly ragyogott pont, mint amikor a tesi órán figyeltem őket. Halkan szólalt meg magas szoprán hangján. Tuti hogy énekkaros.
- Szia, látom tetszik a táncunk – mondta barátságosan mire én már azt hittem egy pillanat múlva rám ordít hogy tűnjek el. Megint túl reagáltam. – Amúgy a nevem Bridget – felet a hallgatásomra.
- Mondj már valamit Alex hiszen ő csak egy lány. Gyerünk.
- Szia én Alex vagyok. Tényleg nagyon tetszik a táncotok – mondtam és még én is meghökkentem saját hangom hallatán.
- Te is táncolsz? – kérdezgetett tovább.
- Régen táncoltam de… - nem folytattam mert a hangom meg bicsaklott. Bridget nagyon tapintatosnak tűnt mert inkább nem erőltette a témát.
- Azt hiszem téged láttalak délelőtt a tesi óránkon. Igaz?
- Igen, nem volt ma sok dolgom – feleltem de tudtam hogy mi lesz a következő kérdése.
- Csak nem lógtál a suliból? – kérdezte nevetve.
- Nem dehogy csak én… már nincs suli, ahova járhatnék – mondtam szomorú mosollyal az arcomon.
- Mit is mondtál mi a teljes neved? – kérdezte hirtelen kíváncsisággal. Nem értettem miért fontos ez de azért ugyanolyan higgadtan feleltem, mert engem is érdekelt mire akar ki lyukadni.
- Alexandra Carter– mondtam mire hirtelen izgatottság tört fel belőle.
- Sejtettem hogy te vagy az – mondta és úgy beszélt, mintha már évek óta ismerne.
- Te ismersz engem? – kérdeztem meglepődötten mire a hangom feljebb csúszott néhány oktávval. De egy pillanattal később leesett hogy miért is ismerhet engem. – A fenébe mit csinált már megint Brad? – kérdeztem kicsit hangosabban de, még mindig suttogásnak hangzott ennek ellenére Bridget meghallotta.
- Hát persze ismerjük mind a tesód de, én nem csak a miatt ismerlek – mondta egy kicsit örvendezve, hogy összezavart. – az egyik barátnőm meghívott az Elit–be még harmadikban hogy megnézzük a tesóját a Ki, mit tud?-on. Bár a csaj elég béna volt de volt egy másik lány, aki kicsit sem volt béna – mondta majd rám kacsintott.
- Tudtam, hogy láttalak már valahol – fakadt ki belőlem mire ő is és én is hangosan felnevettünk. Hirtelen egy kép jelent meg előttem, amiben elképzeltem milyen lenne ide járnom. Gyorsan elhessegettem, mintha attól minden megoldódna. De talán jobb, ha most beletörődök, mint az hogy még évekig ilyen állapotban legyek.
- Hogy értetted, azt hogy nincs suli, ahova mehetnél? – kérdezte, mert eszébe jutott egy korábbi mondatom.
- Semmi. Hagyjuk. Csak egy kis gondom akadt – mondtam sietve mert ez a téma kicsit sem tetszett.
- Rendben, de jó ha tudod hogy ez az iskola nem is olyan rossz. Talán nem mi vagyunk a legjobbak. Mi nem vagyunk az Elit. De talán te itt is boldog lehetnél – szólt Bridget mintha az egész életemet ismerné. Honnan tud ennyit rólam? Kezdett a pánik újra körbe venni.
- Mégis honnan tudsz ennyit rólam? – csúszott ki a számon.
Elmosolyodott.
- Csak jó a szemem. És látom hogy valamiért nagyon szomorú vagy. És azt is tudom miért. A nagy döntések nagy változással járnak de nem mindig rossz a változás. És amúgy tényleg tudom mi történt veled.
A rémület azonnal végig futott rajtam. Mindent tud rólam. Ki ez? Mit akar? Miért szeretné, hogy mindenképp ide jöjjek? A kérdések dőltek belőlem de egyre sem tudtam a választ.
Megszólalt a zene mögöttem mire Bridget hirtelen meg fordult hogy lássa mi történt.
- Úgy tűnik most mennem, kell. Viszlát Alex.
- Szia Bridget!
Anya néhány perccel később már jött is oldalán Brad-el de én még mindig nem jutottam szóhoz. Talán csak álmodtam az egészet? Lehet, hogy mindjárt felébredek és minden olyan lesz, mint régen? Nem ez nem álom volt. Éreztem minden percet, éreztem minden érzést és tudtam, hogy most nem álmodom. Ez volt a valóság. Pontosan olyan rideg és kemény amilyennek minden könyvben olvastam.
Mikor haza értünk onnan folytattam, ahol abba hagytam, ismét a szobámban ültem és hagytam, hogy a fájdalom leteperjen. Nem küzdöttem. Mi értelme lett volna? Semmi.
Csak ültem és vártam hogy a szenvedés enyhüljön de tudtam arra hiába is várok. Régebben azt mondták a fájdalom olyan, mintha a tűz emésztene belülről. Velem nem ez történt. Pontosan az ellentéte. Megállt az idő és minden értelmetlenné vált. Ha megpróbáltam volna mozdulni, akkor se tudtam volna. Testem minden szeglete jéggé fagyott mintha a halál épp engem szemelt volna ki következő áldozatául. Vágytam is rá. Bármit megtettem volna, csak múljon ez az érzés. Az életem még épp most kezdődött de már több szenvedésben volt részem, mint egy átlagos embernek egész életében.
Nem éreztem semmit, de a fény átszűrődött elmém sötétségén és a hang is elért hozzám az áthatolhatatlan csendben.
A nap már épp lemenőben volt és végre elég erőt gyűjtöttem magamban hogy legalább az ágyamra fel tudjak ülni. Nem tudtam mennyi, lehet az idő, de lassan elindultam lefelé a lépcsőn. Szinte nem is láttam, mit teszek. Az órára pillantottam. Este 7 óra.
Kicsit talán korán volt de úgy éreztem egy perccel, sem bírok ki több időt ebben a kegyetlen világban.
Az álmok olyan gyorsan találtak rám mintha csak egy tábla jelezte volna hogy ide kellett jönniük. Kiszolgáltatottá váltam minden előtt.
Amikor az álom elkezdődött minden érzésem eltűnt. Csak egy valami volt fontos. Az amit láttam. Elsősorban magamat. De nem volt ismerős a kép inkább olyan volt mintha a jövőmet látnám. A képek gyorsan váltották egymást. De mindegyiken egy dolog volt a lényeg. Én. És boldog voltam. De egyszer csak minden eltűnt és megint csak a sötétséget láttam és érzetem ismét a fájdalmat. De egy pillanat sem kellett hogy ismét magával ragadjanak az álmok. Most csak egy képet láttam. Teljesen biztos voltam benne hogy ez a Ridle suli. Igaz még sosem voltam az udvarukon de Brad elég képet mutogatott már a sulijáról.
Legnagyobb meglepetésemre nem egyedül voltam. Az álomban nem láttam a közelemben Bridget-et. De kicsit hátrébb láttam ahogy két másik lánnyal beszélget. De már nem rá figyeltem. Mellettem volt a szőke fiú és nekem beszélt én pedig mintha a legnagyobb barátok lennénk ugyan úgy beszéltem hozzá. Mellette egy másik fiú. Kicsit alacsonyabb ebben biztos voltam bár ültünk. Aztán a másik oldalamon három lány. A barna hajú ült hozzám legközelebb. Arca csakis kedvességet tükrözött felém és olyan barátian mosolygott hogy szívem minden szeglete tele lett boldogsággal. A másik két lány szintén ilyen kedvesen nézett rám. Egyikük szőke hajú volt és még kívülről is látszott hogy nagyon okos, a mellette ülő lány viszont barna hajú volt és látszott rajta hogy őt nem csak az iskola érdekli, hanem egyszerűen az élet. Semmi más nem érdekelt utána csak az, ahogy mosolygok. Sohasem hittem volna, hogy lehetek ilyen boldog…
Ekkor felébredtem. Semmit sem éreztem csak boldogságot. És ez megkönnyítette a helyzetem. Csak egy kis fájdalmat éreztem de az csak azért volt, mert az álom véget ért. De most jobban tudtam, mint valaha hogy mit akarok.
Hihetetlenül erősnek éreztem magam és ez anyának is feltűnt.
Bridget-nek teljesen igaza volt. Amíg nem fogadom el a jövőm, addig nem láthatom, hogy milyen is lesz az. Sohasem hittem volna, hogy egy álom, képes így megváltoztatni az életem. De megtörtént. Ezért mondtam ki élet legnehezebb szavait melyek, mindörökre megváltoztatták az életem.
- Anya itt az ideje, hogy elintézzük a beiratkozásom a Ridle iskolába – mondtam és minden egyes hang, ami elhagyta az ajkam a csontomba is beleivódott, hogy sohase felejtsem el ezt a percet. – Itt az ideje hogy új életet kezdjek.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése