7. fejezet
Meglepetés
A vasárnap reggel olyan volt, mint bármely másik nap kezdete. A nap gyönyörűen fénylett az égen, és akár egy kis félős gyerek, aki a kanapé mögé bújik, épp úgy a napnak is csak a fele látszott még. Csöndesen kinyitottam a szobám ajtaját, és kisurrantam Stella szobájához. Amikor benyitottam rémülten vettem észre, hogy a lány sehol sem volt.
- Kezd elegem lenni, abból hogy itt mostanában mindenkit a konyhában találok meg – gondoltam magamban mikor a földszintre érve reggeli készítésen kaptam Stellát.
- Jó reggelt! – köszönt vidáman, mire nagyjából az én dühöm is tovaszállt. – Gondoltam, ha már így befogadtatok, és ennyit segítetek, akkor teszek is érte valamit, hogy megérdemeljem a kedvességetek.
- Erre semmi szükség – mosolyogtam kedvesen. – De hidd el a szüleim le lesznek nyűgözve.
- Honnan tudod? – kérdezte meglepetten.
- Én is bevetettem már egyszer ezt a trükköt, és elismerem díjnyertes ötlet – nevettünk fel egyszerre.
Nagyjából húsz perc múlva a szüleim felébredtek a csörömpölésre, amit a konyhában okoztunk Stellával, és meglepetten vették észre miben sántikálunk. Anya a szokásos „ez a te ötleted volt, igaz?” nézését függesztette rám, míg apa a szokásosnál nagyobb mosollyal állt meg a konyhaajtóban. A reggeli csendes volt, és meghitt, mintha már Stella is hozzászokott volna, hogy a mi asztalunknál egyen, és a mi életünket élje. Azt az életet, amiről ő még mindig azt hitte, hogy egy főnyeremény, hisz tengerpart, gyönyörű házak, kedves emberek. Oxnard a földi paradicsom. De persze a katalógusok nem írtak a vérszomjas vámpírokról, a még kezdő boszorkány tanoncokról, és persze, hogy mi is ennek a helynek az igazi története. Gondolom, ha ezt is leírták volna erről a helyről, nyomban lecsúsztunk volna a „Földi paradicsomok” listáján a 3. helyről, mondjuk az utolsóra.
Miután végeztünk a reggelivel, Stella és én jó kislányokhoz méltóan elmosogattunk, és rendet raktunk, majd igyekeztünk minél hamarabb kislisszolni a tengerpartra.
- Ti mégis hová készültök? – nézett rám ferde szemmel anya, miközben megközelítettük a hátsó ajtót. Csak néztem rá, hisz nem láttam akadályát annak, hogy egy ilyen szép napot ne a napon töltsünk el. Értetlen nézésünkre anya folytatta a mondandóját. – Holnap iskola. Stella biztosan szeretné tudni, melyik tantárgyból hogy álltok, és szerintem neked is ideje egy kicsit tanulnod.
Az elmúlt két hét alatt elfelejtkeztem arról, hogy iskolába járok, és hogy mivel Stella új diák itt, segítenem kellene neki felzárkózni. Miután ezt végig gondoltam, hirtelen az összes jókedvem tovaszállt. Stella és én elindultunk lehajtott fejjel az emelet felé, hogy egy gyönyörű napot a négy fal közé bezárva töltsünk el.
- Ne vágj már ilyen fancsali képet Nessie! – vigyorgott rám Stella. Megérkezése óta ez volt az első olyan alkalom, hogy ő kezdeményezte a beszélgetést. – Anyukádnak igaza van. Muszáj valamikor tanulnunk is. És mellesleg gondolj csak bele. Minél hamarabb végzünk, annál hamarabb szabadulunk el innen.
Miután Stella kimondta a varázsszavakat az én arcomon is megjelent egy kis mosoly, amit újdonsült tanulótársam a győzelem jelének tekintette így összeszedte a könyveit, majd kényelmesen elhelyezkedtünk az íróasztalnál.
Órákkal később már a szoba közepén hason fekve lapozgattuk a könyveket, amik körülöttünk már-már kész labirintust formáltak. Stelláról kiderült, hogy a külső szőkesége, belül egy igazi kis zsenit takart. A végén már ő magyarázta nekem, azt az anyagot, amit mi tanultunk.
Mikor már mindketten teljesen kimerültünk, kivonultunk az erkélyre és sütettük magunkat egy kicsit. Bár a csönd csodálatos volt, hisz még a szél lágy dallamait és lehetett hallani, mégis úgy éreztem valamit mondanom kellene. Már épp törtem a fejem, mikor Stella előbb szólalt meg.
- Kérdezhetek valamit? – kérdezte kissé visszahúzódóan, nagyjából úgy mint mikor először találkoztunk.
- Persze – mikor gondolkodás nélkül kimondtam a választ, már tudnom kellett volna, hogy nagy hiba volt.
- Mikor elmondtam neked, mi történt a nővérem halála után, te azt mondtad nem ez lesz az egyetlen furcsa dolog ebben a városban. Azóta is azon töröm a fejem, vajon hogy érthetted ezt – magyarázott hosszasan.
- Ez nem kérdés volt – vágtam be azt a mondatot, amit még az Adammel való első beszélgetésemkor. Stella oldalra fordította a fejét, utalva ezzel arra, hogy igen feltett egy kérdést, és csakis a válaszomra vár. Fogalmam sem volt hogy hogyan mondjam meg neki, és végképp nem éreztem hogy most jött volna el az igazság ideje. – Nézd, Stella, ezt nem tudom elmagyarázni. Most végképp nem, de megígérem, hogy egyszer megérted…
- Nessie! Stella! Gyertek le! – kiáltott fel anya, ami már alapjaiban nem volt jellemző rá. Jobban szerette, ha csönd volt körülötte, és inkább feljött a lépcsőn csakhogy egy teljesen jelentéktelen dolgot elmondjon, minthogy egy fontos dolgot végig kiabáljon a házon.
- Szerintem le kéne mennünk – suttogtam. – Anya ritkán szokott kiabálni, és őszintén, ha jól tudom most nem csináltam semmi hülyeséget – igyekeztem a beszélgetést újra kicsit visszarántani a kisiklott vonatról a viccvágányra, sikertelenül.
Mikor felálltunk azonnal azon kezdtem el gondolkodni, hogy mi lehet az oka, hogy anya ilyen sürgősen lehívott a földszintre minket. Egyszerre legalább száz ötlet is eszembe jutott, de mind kétséges volt. Talán valami nem stimmelt az „igazolásommal” a suliból, vagy talán… fogalmam sem volt. Már szinte minden eshetőségre felkészültem, mikor leértünk a földszintre, de nem egészen az várt rám, amire számítottam.
- Boldog szülinapot, Nessie! – kiabálták egyszerre anya, apa, Jessica, Will, Adam és Stella is. Mindössze Melanie hiányzott ebből az idilli képből. Képtelenségnek tartottam, hogy annyira elfoglalt lettem volna, hogy elfelejtem a saját szülinapom. A régi Vanessa Stenton soha sem felejtette el az egyetlen napot, amikor az emberek törődtek vele. Bár az igaz volt, hogy az elmúlt hetekben bőven akadt dolgom, de azért a biztonság kedvéért megcsíptem magam, hogy nem aludtam-e el tanulás közben.
Anya és apa jöttek először oda hozzám és egy kis téglalap alakú lapos dolgot csúsztattak a kezembe: egy hitelkártyát. Majd Jessica lépett elém egy nagyobb dobozzal, amit képtelenség volt kinyitni.
- Ezt Melanie-val együtt választottuk – suttogta a fülembe Jessica. – Ő nem tudott most eljönni, mert a szüleivel egy kicsit elutaztak külföldre, majd később elmagyarázom – tette hozzá még halkabban.
- Én csak magamat hoztam – vigyorgott 200 wattos mosolyával Will. Ez az ajándék nekem pontosan elég volt. Will hátrébb lépett, majd egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Jessica mellé áll, és megfogja a kezét. Egyszerre öntött el a boldogság és a büszkeség, végül is ez az én érdemem volt. Utolsóként Adam jött oda hozzám, és egy kis aranyszínű dobozt adott a kezembe, majd átölelt és azt suttogta:
- Később majd megköszönheted, a másik ajándékommal együtt.
Fogalmam sem volt, hogy érti ezt, de mintha a szívem tízszer gyorsabban kezdett volna el dobogni, ami azt jelezte, hogy mélyen legbelül pontosan tudtam az ajándék második szakaszát, csak nem mertem bele gondolni.
Bár nem voltunk túl sokan a hangulat tökéletes volt. Anyáék a hátsóudvart gyönyörűen feldíszítették, mindenütt színes lámpások voltak, és „Boldog szülinapot” feliratú táblácskák. Anya és apa, nagyjából negyedóra ünneplés után egyedül hagytak minket.
Stella arca még mindig arról árulkodott, hogy válaszokat akar kapni, és tudtam, hogy ez alól már nem sokáig tudom kihúzni magam. Adam tökéletesen érzékelte a Stella és köztem lévő feszültséget, és biztosan tudtam, hogy az okával is tisztában volt. Jessica és Will kissé elfoglaltabbak voltak, de ettől még ők is látták, hogy valami nem stimmelt, így aztán Jessica azonnal „támadásba” is lendült.
- Na gyerekek, holnap megint suli – kezdte el mosolyogva Jess. – Stella, mondd csak, várod már?
- Oh… Igen nagyon kíváncsi vagyok, hogy itt miben másabbak az emberek mint Trentonban – mosolygott, megnyomva a „másabbak” szót, természetesen nekem célozva. Kissé dühösen, de mégis elismertem, hogy a lány ízig-vérig Stenton volt. Jobban hasonlítottunk egymásra, mint azt valaha hittem volna.
Jessica azonnal vette a lapot, így inkább visszahúzódóbban igyekezett feloldani a feszültséget. Ahogy az idő telt, Stella haragja alábbhagyott, de biztos voltam benne, hogy a kíváncsisága még mindig a tetőfokon volt. A nap korábban bukott a horizont alá mint azt szerettük volna, így aztán anya azonnali visszavonulást rendelt el nagyjából este nyolc körül.
A vacsoránál Stella csak játszott az étellel, majd tíz perc után elment a szobájába aludni. Tudtam, hogy beszélnem kellene vele, de egyszerűen képtelen voltam. Soha azelőtt még nem voltam annyira bizonytalan, mint azon az estén. Mikor aztán végül rá vettem magam, hogy átmenjek Stella szobájához egy üzenet várt az ajtóján:
„Amíg nem vagy képes őszintén elmondani nekem mi folyik itt, addig nem vagyok hajlandó beszélni veled. Semmiről sem. Szólj, ha úgy döntöttél változtatnál ezen. -Stella”
Visszamenve a szobámba leültem az ágyamra, és hirtelenjében nevetésben törtem ki. Egy igazi Stenton büszkesége, és Maria véget érhetetlen akaratereje. Jobban megkedveltem a lányt, mint azt hittem. Már csak arra voltam kíváncsi, vajon másnap is olyan elhatározott lesz-e mint azon a napon. Mosolyogva, és végre tizenhét évesen feküdtem le aludni, várva a holnap meglepetéseit.
