A kékhold varázsa 4.fejezet

4. fejezet

Tévedés

  Nem számítottak anyám kioktató szavai, arról hogy már az első nap ilyenkor jöttem haza. Nem számított semmi sem. Az életem hirtelen tökéletesből nagyon is nyomorúságossá vált.

  Szobám látványa hirtelen ürességgel töltött el. Lehetetlennek éreztem, hogy ez a valóság legyen. Hogyan történhetett ennyi minden egyetlen nap alatt. Nem ez biztosan csak egy rémálom, amelyből hamarosan felébredek. 

  Hiába próbáltam meggyőzni magam szívem legmélye tudta az igazságot. Ez volt a kegyetlen és rideg valóság. minden pillanat amit eltöltöttem az nap, ismét végig futott rajtam mintha egy gyors filmet játszottak volna le. Minden pillanat dupla fájdalommal töltött el, mint az előtt.

  Mindenütt csak a fájdalom élt bennem. Micsoda tökéletes hely és mégis tele volt kegyetlenséggel. A képek a fejemben egyre gyorsabb egymásutánban kezdtek el peregni. Melanie arca, aztán Steve és Sue néma beszélgetésük, Adam amikor hirtelen felbukkant és megmentett. Minden második kép az ő arca volt.

  Miközben gondolataim szélsebesen szárnyaltak észre sem vettem hogy már a fürdőkádban ültem lassan félórája. Apró mozdulatokkal elindultam az ágyam felé de megtorpantam. Képtelenségnek tűnt hogy egy ilyen nap után ne lennének rémálmaim. De a fáradtság már annyira maga alá hajtott hogy nem is érdekelt az álom, amely életem legfélelmetesebb kínzó eszköze volt.

*

  A reggeli nap melege ébresztett mely lágyan sütött be a nyitva felejtett erkély ajtón. Csak lassan döbbentem rá a lényegre. A várt álom elmaradt. Az éjszakám álmatlan volt. A megkönnyebbülés árnya mégsem ért el. Vártam de nem lettem nyugodtabb. Biztos, hogy ez nem azt jelentette, hogy örökre nyugodni hagyna az az átkozott képzelet. Akaratlanul is az órámra pillantottam. Már délután két óra volt. Nem, az lehetetlen hogy eddig aludtam volna. De szemem nem csalt, s a nap felé nézve is biztos voltam hogy már igenis délután volt.

  Hihetetlen gyorsasággal röppentem ki az ágyból a gardrób felé. Halkan hallani lehetett, ahogy apa épp azon morfondírozott melyik nyakkendőjét tegye fel.

 Szemem cikázva futotta át szekrényem ruha kínálatát. Egyértelmű volt hogy valamilyen elegáns ruhára lesz szükségem. Akkor is bujkált bennem egy kisebb fajta pánik hogy ez most csak egy átlagos vacsora lesz. Mikor megtaláltam a két legmegfelelőbb darabot fejem megállás nélkül kapkodtam, hogy melyik is legyen. Nem akartam túl sznob lenni egy galléros kis kosztümben. De nem is akartam túl laza lenni a farmer miniszoknyás ruhámban.

  Tehetetlenségemben mindkét ruhát a földre hajítottam és visszarohantam a szekrénybe. Érzékeim egyre csak vonzottak vissza a rengeteg ruha közé mintha egy elrejtett részben ott lapulna a tökéletes viselet.

  Már épp feladni készültem mikor megakadtam a szeme egy gyönyörű égszínkék ruhában. Dekoltázsa nem volt mély szabása elegáns mégis laza volt. Ez kellett nekem.

  Emberfeletti gyorsasággal készülődtem, majd felkaptam kedvenc magas sarkú szandálomat és lesiettem a szüleimhez. Este hatra kellett ott lennünk és már fél hat volt. Anya és apa egy szót sem szóltak az öltözékemre, amit jó jelnek tartottam. Ezek szerint semmit sem hangsúlyoztam ki túlságosan.

  Az út nagy részében nem érzékeltem még az időt sem. Gondolataim egyre csak visszatértek a tegnap látott arcokra. Amikor elhajtottunk a mozi mellett észre vettem Mel-t és a barátját. Tökéletesen boldogok voltak. Mikor megláttam Steve arcát ahogy máslányokkal szemezgetett míg legjobb barátnőm a jegyeiket intézte óriási harag lobbant bennem a fiú iránt. Legszívesebben azonnal kiszálltam volna az autóból, hogy alaposan behúzzak neki egyet. Ezután még jó pár csúnya gondolat kavargott fejemben hogy mit fogok tenni, ha legközelebb Steve közelében leszek. Figyelmem ismét lankadt. Legközelebb már csak a háztól nem messze tértem vissza a jelenbe. Az első dolog, amit megláttam sokkoló volt. Már megint, ez egyszerűen hihetetlen… Sue és Adam egy lépcsőn üldögéltek és beszélgettek. Tehát biztos, hogy együtt vannak. Ez egyszerűen képtelenség. De mégis miért zavart ez engem ennyire?

  - Elég! Nem, nem, és nem! Hagyd abba! Nem szabad így viselkedned, az hogy megmentett nem jelent semmit! Felejtsd el!

  Nyugtattam magam de, gondolataim egyre jobban köröztek Adam körül. Terveltem hogyan kerülök majd egyre közelebb hozzá, de egy valamiben biztos voltam. A terveimet nem tudnám átépíteni a gyakorlatba.

  Kiszálltam az autóból és fejemet lefelé hajtva indultam el a boldog pár felé. Mintha csak olvasott volna a gondolataimban Sue kárörvendő mosollyal közeledett felém. Akaratlanul is Adam arcára pillantottam. Ő is mosolygott. De én nem mosolyogtam. Hiába is várták én nem fogok ma kis ártatlan kislányt játszani. Testem hirtelen tüzelni kezdett a gyűlölettől.

  Gyorsan lekaptam magamról a fekete felsőt, mit a ruha felé húztam, hogy eltakarjam ruhámnak kihívóbb részét. De most ez sem érdekelt. Egy pillanatra mintha Adam is, halkan sóhajtott volna miközben én is. Hirtelen felkaptam a fejem mikor Sue halkan felszisszent.

  Rá néztem de, nem maradt elég időm hogy szememmel felnyársaljam, mert Peter-ék már épp kifelé lendültek az ajtón hogy minket köszöntsenek.

  - Ivett, Karl! Annyira örülök, hogy itt vagytok – kiáltotta Kathrine, és mindanyunkat megölelt. – Jaj, milyen modortalan vagyok. Ők itt a gyerekeim. Susan és Adam. Azt hiszem Adam-mel egy osztályba fog járni a bájos lányotok.

  Nem tudtam elhinni, hogy mit hallottam az imént. Minden érzelem eltűnt a testemből, mert csakis egy valami volt most a fontos. Az hogy én mekkora hülye voltam. De hisz minden jel arra utalt, hogy ők együtt vannak. Legyőzötten álltam a képzeletemmel szemben. Úgy tűnt ezúttal kicsit elszaladt velem a ló. De nem tarthatott sokáig ez az állapot, mert hirtelen magamhoz tértem.

  - Sue! Nagyon örülök, hogy ismét látlak! És téged is Adam! – bólintottam sietve és egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra.

  Az este nagy része azzal telt, hogy régi sztorikat meséltek egy másnak a szüleink. Mi hárman hallgattunk, mint a sír. Adam bizonyára észre vehette zavaromat, mert halkan megszólalt.

  - Én azt hiszem, kimegyek levegőzni egy kicsit. Ness velem tartasz? – kérdezte kacsintva.

  - Persze. Jól esne egy kis levegőzés - mondtam és lassan felálltam az asztaltól.    

 Egymás mellett sétálva indultunk el a hátsó udvar felé és hátamon éreztem hogy egy szempár kis híján át nem lyukasztott. Nem törődtem vele.

  - Ezúttal te kérdezel – mondta Adam halk mosolygós hangon. – De lehetne egy kérdésem, mielőtt még belekezdenél?

  - Persze, kérdezz csak – egyeztem bele azonnal, mert erre nem számítottam. Amíg ő kérdez addig lesz egyetlen röpke pillanatom, hogy összeszedjem magam és a gondolataimat.

  - Tegnap este nagyon dühösen távoztál, mikor megláttad Sue-t és ma délután is ugyanolyan közömbös voltál míg anya azt nem mondta hogy tesók vagyunk – magyarázta. Sikerült a legrosszabb kérdést feltennie. Tehetség kellett hozzá hogy valaki így a közepébe találjon a szívemnek.

  - Ez nem kérdés volt – dadogtam, mert nem tudtam mit is, mondhattam volna.

  - Arra akartam rá térni, hogy miért.

  - Én… hát… - dadogtam, és arcomat kezembe temettem.

  - Nos ha megengeded, van egy elméletem, ami talán helytálló – nevetett fel szégyenemet látva. – Ugye azt gondoltad, hogy én és Sue járunk? – kérdezte.

  Dühös lettem magamra hogyan tudtam ekkora ökörségre gondolni. De nem akartam többé hazudni, ezért csak bólintottam és éreztem, ahogy a szégyen könnyei záporoztak az arcomon.

  - Te vagy az első, aki így értelmezi a dolgokat. De ez egy kicsit hízelgő számomra – nevetett mire kénytelen voltam felkapni a fejem. Csak nevetett és arca közelebb volt, mint azt gondoltam volna. Szívem hirtelen őrült vágtába kezdett. Nem értettem mi történik de nem bírtam parancsolni a testemnek. Zihálva vettem levegőt és szívem úgy viselkedett mintha épp haldokoltam volna. Erőt vettem magamon és megszólaltam.

  - Tudod még hozzá, kell szoknom ehhez a környékhez. Ha jól sejtem itt nincs eligazító óra – néztem rá immár én is mosolyogva. Képtelenség lett volna nem mosolyogni mikor ez az angyalarcú fiú mellettem volt.

  - Ismét tévedsz! Én el tudlak igazítani. Régóta élek már itt – mondta és kihallottam hangjából, ahogy megnyomta a „régóta” szót. Mikor rá néztem már nem mosolygott arca inkább komor volt és fájdalommal teli. Erős késztetést éreztem, hogy megfogjam a kezét. De ezúttal már képes voltam uralni a testem és nem érintettem meg gyönyörű bőrét. A csatát én nyertem most és testem ezen az éjjelen többé már nem lázadt de tudtam hogy a következő alkalommal megint nehezebb lesz uralkodni magamon. 

  - Nos akkor hallgatom a kérdéseidet – szakította félbe elmélkedésemet.

  - rendben, akkor kezdjük – mondtam mosolyogva és tudtam mindent kifogok szedni belőle ezen az éjjelen amit csak tudok.

*

  Kérdés áradatom nem zavarta Adam-et, sőt mintha szórakoztatta volna. Minden kérdésemre örömmel felet és minden felelete egy újabb kérdésessel zárult. Igaz megígértem magamnak hogy ma nem húz ki belőlem semmit fura módon, mégis szívesen feleltem mindenre.

  Mintha a bentiek elfelejtkeztek volna rólunk, mintha bent megállt volna az idő és mi egy másik dimenzióba csöppentünk, volna.

  - Indulunk, kicsim gyere! – szólt ki anyám és én hirtelen dühös lettem rá. Annyi kérdés maradt megválaszolatlanul bennem és ki tudja, mikor találkozok legközelebb Adam-mel.

  - máris elmegy – suttogta magában Adam mire úgy éreztem, elpirulok. Ő is szerette volna, ha még maradhatok. De aztán hangosabban megszólalt. – szerintem a következő én leszek.

  - Ööö… tessék? – kérdeztem vissza, mert hirtelen elveszítettem a fonalat.

  - A kérdezésben

  - Rendben, de szerintem így jobb, ha mindketten kérdezünk – válaszoltam.

  - Nekem az tökéletesen meg felel. Akkor hamarosan találkozunk.

  - Azt én is remélem. Szia! – köszöntem el, de megbotlottam egy kőben és ismét Adam karjai közt találtam magam. 

  - Szia! – suttogta a fülembe.

  Halkan beszálltam az autóba és figyeltem ahogy Adam alakja egyre csak távolodott. Ez az este olyan gyönyörű volt pedig szívem szinte darabokban volt mikor megérkeztünk. Immár minden részem tökéletesen működött. Leszámítva a szívemet mely őrült gyorsassággal tombolt a mellkasomban.

  Biztos voltam benne hogy a szívem nem hiába érezte azt három héttel ezelőtt, és nem hiába láttam olyan félelmetesnek Sue szemét, és nem utolsó sorban nem hiába ismertem meg Adam-et. Ez mind a sorsnak volt köszönhető, amiben eddig nem hitem de most minden a köré tornyosult volna. Álmaim hűs szárnya elrepített olyan világokba melyekről eddig egyetlen röpke gondolatom se volt.