A bosszú démona

8. fejezet

Rejtek hely

Lucy:

  Ahogy készülődtem az esti partira, egyre csak azon gondolkodtam, hogyan érezhette Jay, hogy valaki követi. Mármint, persze én is észrevenném, ha valaki követ, de ő mintha pontosan tudta volna, hogy hol rejtőzöm az fák árnyékában. Ez rémisztő volt.

  Nem akartam feltűnést kelteni, ezért inkább csak egy szolid fekete ruhát vettem fel, természetesen nem selyemből készült, mivel köztudott, hogy lehetetlen belőle kimosni a vért, de persze még sosem fordult elő, hogy akárcsak egy csepp vér is került volna rám. Egy szóval lehetett engem jellemezni: profi.

  Rábíztam arra az estére a motelt Fred-re. Beültem az autóba és elindultam Phoenix felé. Ahogy haladtam a nap is egyre csak lejjebb bukott a horizont alá. A sötétség az én barátom volt, így egyáltalán nem zavart, hogy sötétedés után értem be a városba. El kellett ismernem, hogy ekkora tömeget még életemben nem láttam, csak az AC/DC koncert felvételein. Persze gondoltam, hogy nem 10 ember lesz a bulin, de azért erre nem számítottam. Nos a bejutás meghívó nélkül egy csöppet nehéz feladatnak tűnt, de nem nekem.

  Minden fegyverem meg volt, szinte már olyan kütyüim voltak, mint egy kémnek. Csak egy nyitva felejtett ablakra volt szükségem, és nem is csalódtam. Hátul az első emeleten egy takarító nyitva hagyott egy ablakot, igaz nem nagyon, de éppen eléggé. Egy egyszerű tornagyakorlat volt a szemetes gyűjtőről felugrani az ablakig. Most még a tűsarkú sem akadályozott meg.

  Amikor bejutottam, elindultam az ajtó felé, de az zárva volt. Hullámcsat?! Mint a béna betörős filmekben, néhány apró mozdulattal kattant a zár, és tárulj Szezám. A folyosó kihalt volt, de lentről felhallatszott a zene. Elindultam lefelé a lépcsőn, mintha teljesen természetes dolog lenne számomra, hogy ebben a klubban sétálgatok. Egyetlen biztonsági őrnek sem tűnt fel, hogy én minden vendéggel ellentétben lefelé jöttem, nem pedig befelé az ajtón.

  A lépcső tetejéről megpillantottam Jay-t, és mellette egy haverját, akit eltakart a félhomály. Ekkor a zene lehalkult, majd teljesen leállt, és Dylan Peters jelent meg a színpad közepén. Hosszú szónoklatából egy szót sem jegyeztem meg, mivel nem is érdekelt. Hadd beszéljen csak, gondoltam magamban, amíg még teheti. Igaz ez nem volt túl kedves gondolat tőle, de a kedvesség sosem tartozott az erényeim közé.

  Le sem vettem a szemem egész éjszaka Jay-ről. Igyekeztem elvegyülni, de mégis szemmel tartani. Láthatóan feszengett, azt nem tudtam, hogy a buli miatt, vagy talán a tömeg miatt, de őszintén nem is érdekelt. Csak a megfelelő pillanatra vártam, mikor végre túl eshettem egy újabb bosszúhadjáraton.

  Hajnali egy előtt néhány perccel Jay elköszönt néhány barátjától, és elindult fölfelé, azon a lépcsőn amin én lejöttem. Kissé instabil ötlet lett volna csak úgy utána menni, és megölni. Hisz a biztonsági őrök megjegyezték volna az arcomat, és köröztetni kezdtek volna. Visszatértem a biztos és jól bevált útra. Az ajtónál állva álmosan az órámra pillantottam, majd lazán kisétáltam a kidobók közt, az utcára. Elindultam az autóm felé, de aztán egy hirtelen 90 fokos fordulattal visszatértem a személyesen nekem fenntartott bejáratomhoz, az ablakhoz. Másodszor még könnyebb volt bejutnom, mint először.

  Épp  nyitottam az ajtót, amikor Jay és egy kapucnis alak elsétált az ajtó előtt. Ennél jobb alakalom nem igen kellett, de ekkor meghallottam, hogy indulni készültek. A magasabb srác valami hátsó kijáratról hadovált, ami pont arra a sikátorra nyílik ahova a kocsijával parkolt. Úgy éreztem az univerzum is a segítségemre sietett, azáltal, hogy ilyen tökéletes alkalmat kaptam, hogy beteljesítsem a bosszúm.

  Halkan elindultam utánuk. Egy darabig csak a megszokott üres folyosókon sétáltak, észre sem véve engem, majd a egy ajtónál le a lépcsőn, és ott be egy másik ajtón, majd vak sötétség… Az egész olyan volt már mint egy labirintus, és hogy honnan indultunk arra már senki sem emlékezett. A fekete kabátomban és fekete ruhámban szellemként olvadtam be a sötét éjszakába, mikor kiléptünk a csípős hideg levegőre. a két fiú megállt egy autónál én pedig a falhoz lapulva elővettem a hangtompítós Colt Socom pisztolyom. Mivel nem akartam úgy végezni Jay-el, mint egy láthatatlan sorozat gyilkos, bár az lett volna a biztonságosabb, kinéztem pont a két fiú közt a kocsi hátsó ablakát, és figyelmeztetésképp lőttem egyet. Az üveg hangosan hullott több ezer kis darabra, én pedig közelebb léptem áldozatomhoz, és egyenesen Jay felé fordítottam a fegyvert. Szemei még mindig ugyanolyanok voltak, mint első nap, mikor alsónadrágban a lépcsőn felfelé szaladt és belém ütközött. Csak akkor értettem meg, hogy már messziről látni is fájt, de így hogy alig néhány méter választott el tőle, és mélyen a szemembe nézett… őrületes fájdalom kezdett el marcangolni. Egyetlen egyszer sem sajnáltam még meg egy áldozatomat sem, de őt jobban ismetem mint bárkit. Egykor a legjobb barátom volt, és most épp megölni készültem Csak meredtünk egymás szemébe, és a vér is meghűlt az ereimben. Mikor már képtelen voltam elviselni a közelségét, a szemeit, és a kétségbeesés érzésének minden egyes hullámát amit felém küldött, lehunytam a szemem és meghúztam a ravaszt… Ekkor olyasmi történt ami eddig soha sem: mellélőttem. Lefagyottan álltam, mire Jay és a barátja beugrottak az autóba és féket nem ismerve elviharzottak.

  Ki tudja mennyi ideig álltam ott, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy a földön térdelek megsemmisülten, és iszonyatos fájdalom rázta meg a mellkasom, miközben zokogtam. Elveszítettem a tökéletes alkalmat, olyat amilyen nem lesz még egy SOHA.
  Összeszedtem minden erőmet és valahogy visszataláltam az autómhoz. Ahogy beültem a kormány mögé, ész nélkül ráléptem a gázra, lehúztam az ablakot, mire az autóba áramló szél lehiggasztott és felszárított a könnyeimet. Nem volt elég, hogy teljesen eltrafáltam ezt a soha vissza nem térő alkalmat, de eközben Jay is úgy eltűnt, hogy soha még én sem fogom megtalálni. És most már tisztában volt vele, hogy vadászok rá. Őrült dühvel léptem még jobban a gázra…

Jay:

 - Jay, haver, minden oké? – kérdezte Sean mellettem az autóban. Még mindig sokkban voltunk mindketten, de ő sosem szerette kimutatni, ha félt.

 - Igen, persze… azt hiszem – vágtam rá gondolkodás nélkül, de valójában nem voltam jól, közel sem, és ezt ő is pontosan tudta. Valaki épp most akart megölni, és ez nem volt épp felemelő érzés. Ezt végig gondolva kezdtem csak megérteni, mit érezhetett Lucy 16 éve, azon az éjszakán. Sosem hittem volna, hogy egyszer ezt testközelből is megtapasztalom. – És te? Jól vagy?

 - Aha, ellentétben a hátsó ablakommal – láthatóan megint a lényeget fogta meg, de valójában csak el akarta terelni a témát arról, hogy mi történt, de hirtelen ki csúszott az ajkán egy mondat, ami visszarántott a valóságba. – Ki a bánat volt az a csaj? – bámulta idegesen az utat de láttam ahogy óvatosan felém pillantott. Eddig nem nagyon ismertem ezt az oldalát, de nem is bántam.  

 - Most mihez kezdjünk? – tereltem inkább el a lányról a témát, mert nem akartam visszaemlékezni arra a gyilkos szempárra. Amikor belenéztem, fordult velem a világ.

  Szinte a lelkébe láttam. Láttam, hogyan viaskodik a gyilkos ösztön és a sajnálat. Magamban arra gondoltam, vajon hány embert ölhetett már meg, ha ilyen ügyesen a közelembe férkőzött és én észre sem vettem. Vagyis de… észrevettem, ő volt az a lány, aki követett és figyelt , ami azt jelentette, hogy előre eltervezte, hogy megöl, és nem csak egy hirtelen eldöntés volt. Megborzongtam a gondolattól. Mindvégig tudtam, hogy az üldözőmet gyilkos ösztön hajtja, de senki sem hitt nekem. Erre itt volt bizonyítéknak ez az este. Még hogy őrült rajongó? ez a lány nem épp úgy viselkedett mint a rajongóim bármelyike. Behunytam és az ablaknak döntöttem a fejem. Rossz ötlet volt, mert elnyomott az álom. A rémálmomban minden ugyanúgy történt mint a valóságban, de itt  golyó nem ment félre, pontosan a szívemet találta el. Összeestem, míg a gyilkosom közelebb lépett. Arca csak köd volt, de szemei villámként szikráztak az éjszakáéban. Újra felemelte a fegyverét, és …

 - Haver, ébredj! Ugorjunk be néhány cuccért, aztán indulás tovább! – intézkedett a legjobb barátom.

  Felrohantam a szobámba és összepakoltam néhány ruhámat, aztán levittem a nappaliba. Sean láthatta rajtam, hogy még mindig a történet hatása alatt voltam, és erre az álmom is csak rátett egy lapáttal, ezért felküldött az emeltre, hogy zuhanyozzak le, addig ő elintéz egy-két telefont.

  A  forró zuhany tényleg jó ötlet volt, de a menekülés gondolata, sajnos nem hagyta, hogy megnyugodjak. Amikor végeztem Sean már lent várt a nappaliban. Láttam a szemében, hogy ez a helyzet neki sem igazán tetszett, de nem volt mit tenni. Menekülés. Ez volt  legrosszabb amit mostanában tennem kellett, és itt volt az az apró tényező is, hogy épp most készültem életem legnagyobb filmjére.  Végre kiszabadulhattam volna Bruce Chester bőréből, és végre önmagam lehettem volna a vásznon is.

  Az elmúlt években, ahogy más emberek bőrébe bújtam, elértem azt, amiért színész akartam lenni. Rátaláltam önmagamra, de ettől függetlenül már nem voltam teljes egész. Mikor 14 éves voltam, kitéptek belőlem egy darabot, Lucy-t. Ö és én ketten voltunk egy egész, külön-külön már csak felek. Ott volt nekem a kiegészítő felem, de én nem vigyáztam rá eléggé.

  Sean-nal beültünk az utóba, és némán ültünk egymás mellett. Nem kérdeztem, hová megyünk, mikor elhagytuk a várost, mert valójában nem is érdekelt. Bíztam a barátomban, az életemet is a kezébe mertem volna tenni. És most épp ezt tettem. Gyorsan írtam egy SMS-t apának, hogy el kellett utaznom néhány napra, vagy talán egy-két hétre, csak mondja azt, hogy beteg lettem vagy valami ilyesmit. Majd hagytam hogy a fáradtság újra maga alá gyűrjön.

*

  Az autó lassított majd megállt egy motelnél. Lucy’s Motel. Égett bennem a vágy hogy ez a motel azé a Lucy-é, akit én kerestem minden lányban. Lucy Jons.

  - Hol vagyunk Sean? – kérdeztem idegesen, mert a név nem az övé volt, nem a csodalányé.

  - Denverben vagyunk, Jay, nem messze Santa Fe-től, ahol az intézet van – emlékeztetett Sean. Denver? Igen, itt pedig el tudtam volna képzeli Lucy-t. – Gyere , haver, ismerem a tulajdonost. Vele beszéltem telefonon, elbújtat minket, amíg csak szükséges – magyarázta gyorsan és az ajtó felé.

  Az étteremként szolgáló földszint tele volt motorosokkal, és kamion sofőrökkel.  Kissé megtántorodtam az ajtóban a látványtól, de erőt vettem magamon, és elindultam Sean mögött. Amikor észrevettem, hogy a vendégek kicsit sem mogorvák és cseppet sem veszélyesek mindent más fényben kezdtem látni. A szoba napsárga színe megnyugtatott, egy kicsit viszont furcsa is volt. Kemény tetovált motorosok egy sárga színben pompázó csöndes kis motelben vegetáriánus kaját esznek. Szinte már kész végjáték volt.

 - Hello – köszönt Sean az egyetlen pincérnek, aki épp nem egy asztalt szedett le. – A nevem Sean Linely, Lucy egyik barátja vagyok. Megbeszéltük, hogy ma találkozunk itt.

 - Helló – mondta a fiú némi fázis késéssel. – Az én nevem Fred. Lucy benn van a dolgozószobájában. Gyertek!

  Fred lassú léptekkel haladt hátra felé, az egyik ajtóhoz. Amikor odaértünk Fred továbbállt, mi pedig némán lecövekeltünk az ajtó előtt. Sean kisvártatva bekopogott.

 - Fred, most nem érdekelnek a problémáid. Fordulj inkább pszichológushoz, és kérlek ne is kezdj el rimánkodni, mert most senkire sem vagyok kíváncsi – A mondat parancsoló és kemény volt, de ez a lány hangján nem tükröződött.

 - Egy régi barátra sem vagy kíváncsi, aki mellesleg telefonált is neked az éjjel? – Sean szélesen vigyorgott, majd mikor  meghallotta az ajtóban a kulcs motoszkálását, rám kacsintott.  

  Amikor megláttam a hang gazdáját az ajtóban, még lélegezni sem mertem. Mikor a könyvekben Aphroditét, a szerelem istennőjét ábrázolták gyönyörű nőként mindig csodálkoztam, hogy valaki hogyan lehet ennyire tökéletes. De még Aphrodité is csak satnya utánzatnak tűnt Lucy Jons  szépségéhez képest. Holdfehér ragyogó arcát éjfekete hosszú hullámos haj keretezte. Meg megmertem volna esküdni rá, hogy a szemeiben billió csillag fénye lángolt. Sötét barna szemei vetekedtek a feketével.

 Amikor meglátta Sean-t átölelte, és szélesen mosolygott. Annyira belefeledkeztek  pillanatban, hogy rólam el is feledkeztek. Mikor Lucy megemlítette hogy jó barátom semmit sem változott, Sean bókáradatot zúdított a lányra, majd hirtelen eszébe jutott, hogy valójában miért is érkezett.

 - Oh… Lucy hadd mutassam be a legjobb barátomat Jay Peters – mutatott be, mire én kezet nyújtottam a  lány felé. Éles késztetést nyilallt belém, hogy megérintsem a bőrét, hogy megbizonyosodjam afelől, hogy ő nem csak egy álom. De Lucy nem nyújtotta ki a kezét, csak lazán megjegyezte.

 - Nem barlangban élek, persze hogy tudom, ki ő. És most elárulnátok miért kell egy híres színészt és egy régi jó barátomat elbújtatnom? – kérdezte, miközben beinvitált minket a dolgozószobájába. A szoba roppant kellemes volt, a csokoládé barna falak eszembe jutatták az intézetben töltött éveimet. És persze Lucy is.

  Sean lazán lehuppant az egyik fotel és lazán belekezdett az „esti mesébe”,  szó szerint. Lucy érdeklődéssel hallgatta, gyakran pillantgatva az ablak felé, ahol én álltam, majd a történet végén meglepődéssel vegyes rémült tekintettel nézett ránk.

 - Huh… ez nem semmi ám – jegyezte meg halkan.  – Nos azt hiszem, azt hiszem ideje pihennetek egyet. Gyertek velem! – intett, majd elindult ki az ajtón.

  Az iroda folyosójának végén volt egy lépcső, azon indultunk felfelé. Csak néztem a számokat: 1. emelet, 2. – 3. emelet végül elindultunk a folyosón. A két legutolsó szoba kulcsait nyomta a kezünkbe.

 - Bal a tiéd Sean, a jobb pedig a tiéd – nézett rám hosszasan. Le mertem volna fogadni, hogy láttam már azt a szempárt, de mivel még soha sem találkoztunk ezt a lehetőséget elvetettem. – Jó éjt!

  Amikor el ment mellettem az illata áramütésként hatott a testemre. Mikor már háttal volt nekünk, Sean egy jelentőségteljes pillantást vetett a lány alakjára, majd mosolyogva nézett rám.

 - Stipi-stopi!

  Nevetve nyitotta ki az ajtóját és tűnt el, míg én még mindig a lány után bámultam. Vétek lett volna letagadni, hogy a legcsinosabb lány volt akivel az elmúlt években találkoztam. De nem kecses alkata tartotta rabul tekintetemet, hanem a gyönyörű mélybarna szemei. Egyetlen kék, zöld, vagy más barna szem sem érhetett fel hozzá. Egyik percről a másikra azon kaptam magam, hogy még mindig a folyosón álltam teljesen egyedül.

  A nekem kiosztott szoba meglepően kellemes és megnyugtató volt. Natúr színek mindenhol, virágos minták és kellemesen friss illat, olyan amilyet az elmúlt években nem éreztem… az intézet óta.  A táskámat lazán ledobtam az ágy mellé, és sarkig tártam az ablakot, hogy a tüdőm tele szívhassam ezzel az illattal. A friss levegő egyre csak eltöltötte a szobát, de Lucy illatát nem tudta kiverni a fejemből. Édes és andalító volt, szinte már-már kábító. Más helyzetben szívesen versenyeztem volna Sean-nal a meghódításában, de egy gyilkossal a nyomomban nem volt túl sok kedvem. Nyitva hagyva az ablakot leheveredtem az ágyra, és a szoba néma csöndje végre kellemes álmokat hintett rám. Olyan nyugalom töltött el amilyet már nagyon régen nem éreztem. Elég volt egyetlen arc és mosolyogva adtam át magam az álomnak.

Starlight 9. fejezet

9. fejezet

Utolér a múlt

Némán és mosolyogva álltam a lépcső tetején és néztem, ahogy anya ajtót nyit.  Amikor megláttam az arcát minden kételyem tovaszállt és gyorsa határozott mozdulatokkal mentem le a lépcsőn egészen addig míg Peter a karjaiba nem zárt. Anya és apa mosolyogva indultak az ebédlő felé, bár utóbbi inkább erőltetette ezt a mosolyt, és mikor háttal álltak Peter nyomott egy gyors csókot az ajkaimra. Boldogan ültünk az asztalnál és figyeltük, ahogy anya sürög-forog körülöttünk, majd elkezdődött a vacsora. Eleinte eléggé frusztrálónak éreztem a helyzetet, főleg mivel apa tekintetéből üvöltött, hogy nem tetszik neki a „lányomnak udvarlója van” szituáció. De hála az én hihetetlen talpraesett anyukámnak, aki apa helyett is csevegett épp eleget Peter-rel, és a drága hugicámnak, Gabriellának, aki szimplán a jelenlétével lassacskán felolvasztotta apa rideg és távolságtartó magatartását.

  A vacsora elteltével lassan mindenki kezdett fölengedni és egyszer csak azon kaptam magam, hogy apa és Peter jóízűen beszélgetnek. Őszintén elképzelni sem tudtam, hogy milyen téma semmisíthette meg apa „akkor is utálom, még ha nem is ismerem” elhatározását, de biztos voltam benne, hogy később a szobámban, ha Peter és én kettesben maradunk, majd megtudom, hogy csinálta.

  A gondolatra, hogy Peter és én kettesben leszünk egy üres házban, míg anyáék bemennek a városba mert apa egyik barátja valamilyen fogadást tart, görcsbe rándult a gyomrom és hirtelen úgy éreztem elájulok. Elég különleges alkalom lehetett, mivel apa majdnem egy teljes napig csutakolta a lovakat az istállóban – más még csak a közelükbe sem mehet apa kedvenc állatainak – és a kocsit is olyan szinten kifényeztette, hogy komolyan láttam benne a tükörképem. Ennek a bálszerű összejövetelnek talán Gabriella örült a legjobban, aki nem rég töltötte be a tizenharmadik életévét, így anyáék beleegyeztek, hogy velük tartson. De mivel én már úgymond „elkeltem”, nem volt szükségszerű, hogy csatlakozzam hozzájuk ezen az ünnepségen, de anya valamiért azt sem akarta, hogy a tizenöt éves „kislánya” egyedül legyen egy nagy és üres házban. Persze erre rögtön rákontráztam olyan megnyilvánulásokkal, mint például „ó, teljesen biztos, hogy az ágyam alatt lévő szörnyek elvisznek és bezárnak egy toronyba amit a nagy és csúnya sárkány őriz” vagy „egy farkas a mellettünk lévő ijesztő erdőből majd beront a házba és élve felfal”. Gabriella és apa igaz jót mosolyogtak, de anya korántsem volt humoros kedvében, így aztán egy ideig mellőztem a vicceimet, és belegyeztem – ahogy nagy nehezen apa is -, hogy Peter átjöjjön és vigyázzon rám.

  Körülbelül a vacsora vége után egy órával anyáék beszálltak a lovas kocsiba és elindultak London „fényei” felé. Egészen addig integettem utánuk, míg a jármű távolodó alakját el nem nyelte a közelgő sötét éjszaka. Egyszer csak Peter karjai ölelték át a derekam, majd mikor megfordultam egy hosszú csókkal ajándékozott meg. Őszintén gondoltam, hogy abban a pillanatban nem volt nálam boldogabb ember a földön. Anélkül, hogy elengedett volna, vagy hogy csak egy pillanatra is megszakította volna a csókunk a bejárati ajtó felé kezdett el húzni. Tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy tizenöt évesen már jó néhány barátnőm elvesztette a szüzességét, de én nem éreztem, hogy közéjük tartoznék.

  Fogalmam sincs, hogyan jutottunk fel az emeletre, vagy hogy mennyi ideje öleltük és csókoltuk egymást, de nem is törődtem vele. Bár elmondhatatlanul boldog voltam, mégis idegesen pillantottam föl a faliórára, ami azt mutatott, hogy öt perc múlva éjfél. Mélyen magamban reméltem, hogy a szüleim és Gaby eddigre már visszaérnek, de ez elég valószínűtlennek tűnt, hisz még alig két órája mentek el. Bár valóban boldog voltam, egy rossz érzés kezdett el hatalmába keríteni, és mintha Peter ölelése időről-időre szorosabbá vált volna, kezdtem a közelségét szinte már fojtónak érezni.

  - Peter! – toszogattam a kezemmel minél távolabbra, de karjai egyre erősebben fogtak. – Eressz el, kérlek! – ekkor már eszem ágában sem volt halkan kérni, a hangom inkább már kétségbeesett üvöltésre hasonlított, ami időközben megakadt valahol a torkomnál így csak néma sikoltássá változott mire a felszínre tört. Rángattam a kezem, amennyire csak lehetett igyekeztem eltávolodni Peter-től, és már épp azt hittem hogy sikerül, mikor hirtelen egy éles fájdalom hasított jobb oldalon a nyakamba, ugyanabban a pillanatban mikor az erdő felől csontvelőig hatoló sikoly zavarta meg az éj néma csöndjét.

***

 Még mindig a lépcső tetején álltam, és láttam, hogy Stella dühös szemekkel méreget, anya aggódóan nézett rám, Peter pedig furcsán és értetlenül állt, és talán épp azon járt az esze, hogy látta már ezt a szempárt azelőtt. Sajnos a reinkarnációs varázsnak egy apró bökkenője volt. Attól, hogy külsőre másképp néztem ki, egy ismertetőjelnek maradnia kellett rajtam, és ez a szemem volt. Az emlék még mindig olyan erőteljes és fájdalmas volt, hogy csak nagyon nehezen tudtam kordában tartani az érzéseimet, egészen addig míg Adam alakja föl nem tűnt Peter mögött.

  - Jó napot! – köszönt halkan, de ez is szinte üvöltésnek hangzott a viselkedésem miatt hirtelen beállt csöndben. Adam egy pillanatig rajtam tartotta fürkésző szemeit, majd mikor Peter felé fordult, egy pillanatra megvonaglottak a vonási, majd minden érzelem eltűnt az arcáról. Tisztában volt a ténnyel, hogy ki állt épp előtte, gondolta magában és láthatóan ezt az információt igyekezett is megosztani velem, mert egyre többször pillantott felém.

  Mintha anya csak attól tartott volna, hogy mindjárt egy atombomba robban fel köztünk, az ebédlő felé terelte Petert és Stellát, aki még mindig rajtam tartotta a tekintetét, eléggé frusztráló volt, mert eközben anya is csak engem nézett értetlenül, ahogy Peter és Adam is. Amint „kedves” vendégünk eltűnt a konyhában anyával és Stellával, nyomban odaszaladtam Adam mellé, és rákulcsoltam ujjaimat az övéire. Éreztem, ahogy teste megremegett a dühtől, és tudtam, hogy pontosan arra vágyott amire én, hogy Peter védtelenül kisétáljon az utcára, és végezzünk vele. Soha sem akartam gyilkos lenni, de ha valaha csak egy szikrányi tudomásom is lett volna felőle, hogy Peter merre bujkál, akkor már rég a saját kezemmel öltem volna meg. Kitalálhat ő akármilyen mentséget a tetteire, de én ismerek vele kapcsolatban kegyelmet.

 - Mi a fenét keres ez itt? – csattant fel Adam, pont abban a pillanatban, hogy bezártam magam mögött a szobám ajtaját. Az arca vegyes érzéseket tükrözött, én pedig tudtam, hogy ha nem fékezem meg a dühét, a szüleim előtt fogja darabokra tépni Peter testét. Na meg persze Stella előtt, aki most biztosan azt gondolja, hogy azért lettem dühös, mert valójában féltékeny vagyok arra, hogy nélkülem is sikerült találni egy normális barátot. Csak ezzel egy kis bibi volt. Peter korántsem volt normális, de ezt persze Stella nem tudhatta. Ugyanúgy, ahogy azt sem, hogy ebben a városban olyan ritkák a normális emberek, mint a sarkvidéken egy-egy bikiniben flangáló nő…

  Nyugtatásképp Adam karjára tettem a kezem, de hiába vártam hiába vártam a hatást, ezért közelebb léptem, hogy átöleljem de ő egyszerűen elhúzódott. Tudtam, hogy mindez a régi fájdalmas emlékek miatt van, de ha én képes voltam megőrizni a hidegvérem, neki is sikerülnie kellett. De itt jön a jó kérdés: én hogyan tudtam? Hogy maradhattam ilyen nyugodt, annak ellenére, hogy az emlékek szinte a sötét mélységig magukkal és tudtam, ha este lehunyom a szemem ezek az emlékképek elzárnak majd a világtól és eléggé kérdéses volt, hogy egyáltalán valaha szabadon engednének-e ezek a rémségek.

 - Most mit fogunk csinálni? – kérdeztem halk erőtlen hangon. – Így is épp elég volt Stella elől titokban tartani a történteket, és hogy mi mik vagyunk. Erre betoppan pont ez a… - nem tudtam minek is nevezzem. Áruló? Vérszívó? Gyilkos? - …személy, aki a lehető legrosszabb hatással lehet Stellára, és végképp elveszíthetjük őt.

 - Hm… milyen kedvesen fogalmazol – motyogta az orra alatt, de pontosan ki tudtam venni a szavait. – Miért nem véded még ennél is jobban? – kérdezte kissé hangosabban, és a szemembe nézett. Egy pillanatra olyan érzés suhant ár a tekintetén, amit még soha sem függesztett rám. Megvetés. Tudtam, hogy nem könnyű neki, de most hirtelen azt éreztem, hogy engem hibáztat, azért amiért Peter megjelent és azért is hogy semmit sem tettem, hogy azonnal eltüntessem, vagy szerinte inkább „likvidáljam”. Bár az utóbbi tényleg az én hibám volt, de ez még nem jogosította fel Adam-et arra, hogy így meggyanúsítson.

 - Mit kellett volna tennem? – kérdeztem. – Az anyám és Stella előtt eltörni a nyakát, vagy karót döfni a szívébe? – hirtelen én is egyre dühösebb lettem, és az „ez is tehetted volna” nézése sem segített a helyzeten.

 - Ugye annak, hogy csak álltál és nézted, semmi köze ahhoz, hogy mondjuk féltékeny vagy, amiért az az „alak” Stellával és nem veled van? – a kérdése egyszerűen letaglózott.

 - Tessék? – hitetlenkedtem. – Mi a francról beszélsz? Te is tudod, hogy azóta az este óta Peter a fekete listámon van, és tudod, hogy semmi okom sincs arra, hogy féltékeny legyek – válaszoltam, és igyekeztem lehiggasztani magam. Ahogy végre sikerült visszanyernem a hidegvérem már képes voltam kedvesen folytatni. – Mindössze meglepett, hogy megjelent. Oké, tudtam, hogy nem halt meg, és mélyen magamban reméltem is, mivel így saját kezűleg ölhetem meg, de ez most tényleg váratlanul ért. De egy valami biztos.

 - És mi lenne az? – nézett mélyen a szemembe, és láttam rajta, hogy sikerült megnyugtatnom.

 - Az, hogy Stellát ellenünk fogja használni – mondtam ki a teljesen nyilvánvalót. Adam bólintott én pedig folytattam. – Főleg most, hogy Stella érzi valami nincs rendben, és már nem bízik bennem, Peter-nek túl könnyű dolga lesz – sóhajtottam egyet a mondat végén, remélve, hogy Adam nem hallotta. Nagyon nem akartam, hogy Stella ugyanabba a hibába essen, mint én. Meg kellett győznöm valahogy arról, hogy maradjon távol Peter-től. De milyen okot hozhattam volna fel? Mit mondhattam volna? Hogy veszélyes? Vagy…

 - Azt hiszem te is tudod mit kell tennünk… tenned – suttogta Adam és közelebb lépett. Igen, sajnos pontosan tudtam, hogy a legésszerűbb, ha elmondom neki az igazat, ezáltal végre mindent megértett volna. De vajon jót tennék neki azzal, hogy őt is belerángatom ebbe az örült világba, ami tele van gyilkosokkal, vámpírokkal, boszorkányokkal és mindenféle lénnyel. Vagy csak tönkre tenném az életét ráadásul még azt is megtudná, hogy a nővére se csak egy egyszerű balesetben halt meg. Feltépnék egy olyan sebet ami még be sem gyógyult és talán elintézném, hogy ebből a tragédiából sose épüljön fel. Mit tehetnék?

  Egyszer csak azon kaptam magam, hogy már a lépcsőn megyek lefelé és Adam elkapja a karom. Kétkedően nézett a szemembe, de a következő pillanatban már el is engedett, én pedig megállíthatatlanul közeledtem az ebédlő felé. Már javában a tettek mezején álltam, mikor rájöttem, hogy valójában semmilyen tervem sem volt, egyszerűen csak megakartam védeni Stellát, aki épp az ebédlőben ült és nevetgélt egy kívülről teljesen normális és egészen helyes fiúval. De köztudott, hogy senki és semmi sem az aminek látszik.

 - Stella, beszélhetnénk? Fontos lenne – szólaltam meg a helyzethez képest normális hangon. A lány felém fordult, egy pillanatig vacillált, hogy mit tegyen, majd Peter felé fordult, hogy elnézést kérjen és elindult felém. Intettem, hogy jöjjön föl az emeletre, mire bólintott és a szobája felé vette az irányt.

 - Nos? – kérdezte egyre sürgetőbb hangon. Már rosszul kezdődött a beszélgetés. – Csak nem rád jött az őszinteségi roham és most szeretnéd elmondani amit eddig eltitkoltál, vagy egyszerűen csak nem bírod elviselni a tényt, hogy nélküled is boldogulok? – a hangja megvetést és dühöt tükrözött, ami korántsem volt jó párosítás. Komolyan most akartam elmondani neki, hogy épp egy vámpírral flörtölt a földszinten és hogy mellesleg ő egy boszorkány?

 - Nem, egyik sem igaz. Mindössze szeretnélek figyelmeztetni, hogy Peter nem épp a leg… - milyen szót is használhattam volna? - …legmegbízhatóbb fiú.

 - Oh… - lepődött meg látványosan Stella, és kis félmosolyra húzta a száját. Ezek szerint ő is remekül kitanulta már a „manipuláljuk ügyesen az embereket” játékot. Már csak azt kellett kiderítenem, milyen szinte tudta ezt a manipulálást alkalmazni. – Oké, tegyük fel, hogy bevettem ezt a maszlagot, és most elmondanád valójában mit is szerettél volna ezzel mondani? Csak most az egyszer lehetnél őszinte velem! – a hanghordozása arrogáns és lekezelő volt, ami kicsit emlékeztetett a régi önmagamra, így csak még jobban feldühített.

 - Maradj távol tőle! – bukott ki hirtelen belőlem csomagolatlanul a mondandóm. Tudtam, hogy ez nem hangzott túl kedvesen, de időközben rá kellett jönnöm, hogy Stella nem egy kislány, akit nekem kell irányítanom. Pontosan tudta mit akar.

 - Szerintem ezt te sem gondoltad komolyan – mosolyodott el, és ez volt az a pillanat amikor tudtam, hogy megsemmisültem. – Lehet, hogy most itt élek veletek, de csak azért mert a nővérem meghalt, ne hidd, hogy szükségem van az irányításodra. Fogalmad sincs valójában min mentem keresztül az elmúlt hónapokban, mert neked is csak a rövidített verziót mondtam el, és hidd el, hogy a helyemben te se hagynád, hogy valaki más mondja meg mit tegyél – a mondat végére a mosolya eltűnt az arcáról és mintha könnyek szöktek volna a szemébe. Egy percig mélyen a szemembe nézett majd elment és ott hagyott engem egyedül a gondolataimmal.

  Igaza volt mindenben. Nem irányíthattam, nem dönthettem helyette, és végképp nem viselkedhettem úgy, mintha a nővére lennék, mert én nem voltam Ronnie. Csakis a saját dolgaimban volt jogom dönteni, és az jelenleg épp elég volt. Megsemmisítve és végtelenül reménytelenül indultam át a szobámba. A földszintről még hallottam Stella és Peter önfeledt nevetését, amikor bezártam a szobám ajtaját és hirtelen sírni kezdtem. Nem tudtam pontosan miért, de sírni akartam. Talán a felgyülemlett érzések, vagy hogy még most sem értettem miért pont velem történtek ezek, de most minden egyszerre tört ki belőlem. Az erkély felől Adam lépett hozzám, átölelt és nem szólt semmit, csak velem volt. Ebben a pillanatban csak erre volt szükségem, semmi másra. Lefeküdtünk az ágyra és miközben Adam nyugtatott az álmosság maga alá gyűrt, én pedig hagytam neki, bár tudtam, hogy az álom pontosan onnan fog folytatódni ahol az emlék félbe maradt, vagyis életem legszörnyűbb éjszakájával. De talán pont erre volt szükségem. Arra, hogy szembenézzek mindazzal ami történt, mert nagyon úgy tűnt, hogy a múltam valamiért nem hagyta, hogy elfelejtsem és többé már nem menekültem előle. Talán nem is akartam.

Éljen a nyár!

Sziasztok! Végre elérkeztünk idáig is: egy hét múlva nyári szünet :D És ez két dolgot jelent: 
 - nincs suli (ezt mindenki másképp éli meg, én személy szerint örülök neki)
 - és újra bele vetem magam az írásba :D igen ez a nagy hír XD többek közt mire számíthattok?

• Starlight: folytatom természetesen Stella és Nessie történetét, amiben mostantól óriási fordulatokra számíthattok 
• Az élet dala: na igen ezzel eléggé elvagyok maradva, DE nyugalom dolgozom az ügyön és tuti hogy szükségetek lesz még néhány zsepire miközben ezt olvassátok majd :P
• A bosszú démona: ohh igen... másik nagy kedvencem, és amivel mellesleg már majdnem kész vagyok...

ÉÉÉÉÉS egy meglepi is vár még a hű olvasókra :D egy új történet :D

Az első fejezetért katt a linkre :D
http://bellabooks.blogspot.hu/2012/06/dark-memories.html

Kiss Bella

Dark Memories

1. fejezet

Kezdet

  Kedves Naplóm!                                                                                                                    

Annyi év után újra Long Beach felé visz a repülő.  Soha sem akartam ide visszajönni, de most nem tehettem mást. Nemrég felhívott Amy néni orvosa, hogy beszámoljon a vizsgálatok eredményeiről. Nos… még leírni is félek. Ez olyan mintha kőbe vésném valaki sorsát. Úgy tűnik a sors eléggé kipécézett magának. Épp elég embert veszítettem el eddigi életem során. Amy nélkül fogalmam sincs mihez kezdenék….

  Könnybe lábadt szemmel pakoltam vissza a naplómat a táskámba. Már csak egy óra volt a leszállásig. Igyekeztem újra visszarángatni magam a jelenbe. az elmúlt 11 évben mást sem csináltam, csak menekültem a múlt elől, az emlékek elől, próbáltam elkerülni életem sötét árnyait. Bár ez legtöbbször sikerült, a fájdalom így is mindig elkísért, bárhova is mentem, de idővel eltudtam zárni a rémképeket, a rossz emlékeket agyamnak egy olyan elrejtett zugába, amit még én sem találtam meg. Soha. De a gyengeség egy rendkívül emberi tulajdonság, és nagyon gyakori, így néha ez a fiók szabadon engedett egy-egy képet. Mindössze egy röpke pillanat volt ez mindig, de éppen elég.

  A félelemmel teli egy óra gyorsabban telt el mint azt hittem, vagy inkább reméltem. Az első dolog, amit megéreztem Long Beach üde illata volt. A reggeli sós harmat még ott volt a füvön, a csönd még honolt az utcákon. Egy pillanatra eszembe jutott a gondolta: Hazaértem.

 - Nem! – parancsoltam magamra a lehető legindulatosabban.

 - Emily?! – lepődött meg Amy, mikor meglátott. Nem változhattam olyan sokat az elmúlt két évben, tűnődtem el. Bár nekem a változás sose tűnne fel, hisz én minden egyes nap belenéztem abba a fránya tükörbe, de Amy-nek biztosan nagy meglepetést jelenthettem. Gyorsan még a távolból felmértem, a kór bármely tünetét keresve. Az arca most sokkal sápadtabb volt, a szemei beesettek, és mintha a karján véraláfutás-szerű foltok lettek volna. A reményeim abban a pillanatban köddé foszlottak.

 - Amy, oh, annyira örülök neked! – mosolyogtam és óvatosan átöleltem, ami most túl könnyű feladatnak bizonyult. Csak két megoldást találtam erre a kérdésre. Az első, hogy a karjaim nagyon hosszúra nőttek, a második, hogy Amy néni kórosan sovány lett. Az utóbbi tűnt biztosabbnak. Szomorú szemmel nézett végig engem, majd újra a karjaiba zárt. Bárhol jártunk is ő mindig azt mondta:

 „- A karjaim közt te mindig otthon leszel.”

 - Drágám, te aztán kicsinosodtál – mosolyodott el letörölve néhány könnycseppet a szeme sarkából. Erős nő, mindig is az volt. Mivel anyára nem emlékeztem, csak egy nőt tekintettem igazi példaképemnek, Amy-t. A szüleim halála után ő vett a szárnyai alá, felkerekedtünk, és bejártuk a világot. De a 10. születésnapom után úgy döntöttem haza küldöm őt. Jó döntés volt, vagy sem még ma sem tudom. Hisz önző dolog lett volna magamhoz láncolni őt. Amy mindig visszavágyott Long Beach-re, neki ez volt az egyetlen otthona, és csak tíz évesen fogtam fel, hogy az egyetlen dolog ami megakadályozta abban hogy hazatérjen, én voltam. Így aztán elküldtem, kénytelen voltam a saját sarkamra állni. Először eltöltöttem egy évet Olaszországban, később egy-egy félévet Magyarországon és Ausztriában, egy évet Moszkvában. A gimit Franciaországban kezdtem egy évet maradtam, majd tovább álltam Londonba még egy évre. Szép kis körút volt ez, de az utam mégis visszavezetett a kezdőponthoz, mint egy társasjátékban, „Lépj vissza a Start mezőre!”. Ez is pontosan ugyanilyen volt.

  Amy az úton egy billiárd kérdéssel bombázott. de mielőtt bármelyikre válaszolhattam volna, már jött a következő. Mástól ezt nem vettem volna szimplán mosolyogva, de Amy-től nem is vártam mást.

 - Na és mesélj a barátodról! – állt meg egyetlen pillanatra.

 - Mit meséljek róla? – kérdeztem vissza remélve, hogy inkább elterelődik a téma.

 - Hát mondjuk hogy mióta vagytok együtt, és hogy komoly? – kérdezett vissza egyre idegesebben. Látszott hogy nagyon komolyan foglalkoztatta, mi történt velem az elmúlt két évben.

 - Egy éve voltunk együtt, és igen komolynak tűnt – meséltem szomorkás mosollyal az arcomon. Amy egy „miért?” nézéssel bámult rám, majd vissza az útra. Nem mondhattam azt, hogy a távolság miatt szakítottunk. Nem akartam, hogy önmagát hibáztassa azért, mert a dolgok így történtek.

 - Igazából rájöttem, hogy nem is illettünk annyira össze, mint azt először gondoltam – ahogy kimondtam a szavakat még magam is elhittem. Azt hiszem ezt nevezhetnénk igaz hazugságnak, vagy talán hazug igazságnak. Végül is a lényeg így is úgy is ugyanaz maradt.

  Mindössze félórányi kocsikázás után Amy bekanyarodott egy kellemes kis fehér ház felhajtójára. Nagyon halvány képek jelentek meg előttem kiskoromból. Az ajtó, a nagy ablakok, olyan érzésem támadt, mintha a ház is üdvözölni akart volna. Újra.

 - Menj csak, hisz tudod a járást – noszogatott Amy. Igaza volt. Akár csukott szemmel is képes lettem volna megtalálni a saját szobám, a padlásra vezető kis ajtót. Az emlékek olyan gyorsan törtek rám, hogy úgy éreztem, mindössze néhány órára hagytam el Long Beach gyönyörű táját.

  Amy szorosan mögöttem jött, majd mikor beértünk a házba elindult a konyha felé. Toporogva indultam el föl a lépcsőn, majd balra az első ajtóbál megálltam. Amikor a kezem a kilincsre tettem minden félelmem elszállt.

  Ahogy az ajtó ismerős nyikorgással nyílt ki, akaratlanul is fülig szaladt a szám. A falak még mindig levendula színűek voltak, a szekrények ugyanott álltak, szinte minden ugyanúgy maradt.

 - Szerettem volna mindent ugyanúgy hagyni, mint mikor elmentél, de félek nem fértél volna el a régi ágyadban – mosolygott Amy, aki időközben mögém sompolygott.

 - Igazad lehet – nevettem föl én is. – De azért örülök, hogy a dolgaim nagy része a helyén maradt. Mit gondolsz a cukorkáim még a helyükön vannak?

  Amy mosolyogva ölelt át. Hiányzott, csak most jöttem rá mennyire. Amikor elengedett, rám kacsintott azzal a „magadra hagylak” tekintetével, és behúzta a szobám ajtaját.

  A bőröndöm lazán az ágyra dobtam, és leheveredtem mellé. A plafonon még mindig apró csillagok rajzolódtak ki. Hirtelen  bevillant egy kép, amikor egyik éjjel nem tudtam aludni, és anya bejött hozzám és azt mondta hogy számoljam a világító csillagokat, amik csak nekem ragyogtak. Az emlékem kissé hibás volt, mert anya arcát köd mosta el.

  Egyszer csak az riasztott föl nagy gondolkodásomból, hogy Amy az ebéd miatt kiabált. Gyorsan átöltöztem egy kis nyári ruhába, mert már el is felejtettem, hogy Long Beach időjárása kicsit eltért Londonétól. Ahogy a nap egyre magasabbra kúszott az égen, a hőmérséklet mindig 5 °C-kal ugrott feljebb. És persze ott volt még a pára is.

 - Em, gyere! – kiabált Amy majdnem öt percen keresztül egyhuzamban.

 - Igen?

 - Kicsit kifogyott a hűtő, ezért úgy gondoltam elmegyek bevásárolni. Nem jössz velem? – kecsegtetett meg előttem egy kicsit hívogató mégis rémisztő ötletet. Ki tudja mennyire megváltozhatott azóta Long Beach? Hisz a mi házunk a város szélén volt, így nem csoda, hogy ide nem ért el a változás szele. De egy hangyányi kíváncsiság azért volt bennem így beleegyeztem a tervbe.

 - Kitegyelek valahol? – kérdezte Amy mikor beértünk a városba. – Mondjuk a kávézónál? Onnan könnyen eltalálhatsz a fontosabb helyekre, mint mondjuk a ruhaüzletek, egy szuper kis könyvesbolt, ó és emlékszel még a parkra? Gyönyörűbb mint valaha.

 - Igen, persze. Tényleg innék most valami finomat – tettettem, pedig az villanyozott fel, mikor a könyvesboltról és a parkról beszélt. Az elsőben megvehettem egy könyvet a másodikban pedig elolvashattam. Tökéletes.

- Akkor találkozzunk mondjuk 4 óra tájt a parkban, oké?

  Gyorsan bólintottam, majd kipattantam a kocsiból. Kicsit vártam míg Amy autója eltávolodott, majd egy pillantást sem vetve a kávézóra elindultam a könyvesbolt felé. Imádtam. Bár kisebb volt, mint a legtöbb ilyen hely Londonban, mégis a legkellemesebb, ahol valaha jártam. Itt nem volt síri csend, vagy fontosabb szabályok. Erről eszembe jutottak Amy szavai, mikor legutóbb beszéltem vele telefonon:

 - Az angolok túl merevek és olyan unalmasak.

  Igaza volt, most már határozottan egyet értettem vele. Egy órányi könyvválogatás után felkaptam kedvencem egy újabb kiadását, mivel a régit szinte csak a cellux tartotta össze.

  A hőmérséklet egyre csak nőtt, és be kellett látnom, hogy híján voltam az ásványvíznek így végül mégis csak a kávézóban kötöttem ki.

 - Mit adhatok? – kérdezte egy fiú, fel sem nézve a papírjáról.

 - Ööö… mondjuk legyen egy narancslé, és egy üveg ásványvíz – mondtam, de hangom kicsit megbicsaklott, mikor felismertem a pincérsrác arcát. – David?!

 - Emily? Te jó ég! Mit csinálsz te itt? – kérdezte és hatalmas karjaival azonnal felkapott, és átölelt.

 - Csodálkozom, hogy még nem tudod, azt hittem Amy még az újságba is beteteti, hogy jövök – mosolyogtam és igyekeztem minél viccesebb lenni.

 - Na és meddig maradsz? – kérdezte izgatottan, mire én félig mosolyogva, belül pedig kissé szomorkásan válaszoltam.

 - David, visszaköltöztem Long Beach-re, és azt hiszem most már jó hosszú ideig nem is óhajtok elmenni…

 - Komolyan? Várj akkor te is jössz velünk holnap után a kirándulásra? – kérdezte.

 - Miféle kirándulásra? – értetlenkedtem. Jellemző volt Amy-re hogy elfelejtett néhány apró dolgot elmondani nekem, de hogy az első napomon az új sulimban egyből kirándulni megyünk… Na ez azért túlzás volt. – Ööö.. igazából Amy még meg sem említette ezt a kirándulást, csak azt tudom, hogy hétfőn én is csatlakozom hozzátok. Ezek szerint, akkor nem a suliban fogom tölteni a hétfőt – mosolyogtam, míg magamban már azon gondolkodtam, hogy fojtom meg ezért Amy-t.

 - Hidd el, jól fogod magad érezni – bíztatott David, de nem sokra ment vele. – Amúgy… - kezdett volna bele egy mondatba, mikor megcsörrent a telefonja.

 - Halló? Szia Broke – köszönt bele David a telefonba. Amikor meghallottam régi jó barátnőm nevét fel csillant a szemem, és ezt David is láthatóan észre vette. – Igen, még mindig a kávézóban vagyok, körülbelül 15 perc múlva lesz vége a műszakomnak.

  Néhány pillanatnyi hallgatás után ismét David jutott szóhoz.

 - Tudod mit, találkozzunk a szokott helyen, majd felhívom Matt-et, hogy félóra múlva ott találkozunk – néma felelet a vonal másik végén, majd egy laza köszönés, és a beszélgetés véget is ért.

 - De… David, miért nem adtad nekem ide a telefont, beszélni akartam Broke-kal – duzzogtam.

 - Nyugi, Em! Lesz még bőven alkalmad beszélni vele, és persze Matt-tel is – mosolygott olyan sejtelmesen, mint mikor kicsik voltunk. Örültem, hogy hiába felnőtt test, mélyen ott bujkált benne a kicsi David, a röhejes poénjaival. – Amint végeztem, elmegyünk szépen, és te leszel a díszvendég. Fogalmuk sincs arról, hogy jössz. Gondolj csak bele Emily, mekkora boldogság lesz majd, ha Broke és Matt meglátnak!

  A gondolkodásában azt az igazi David O’Donnel féle logikát véltem felismerni. De őszintén szólva, az ötlete nagyon is tetszett. Mindössze néhány órája értem vissza Long Beach-re, de David máris belerángatott az első közös hülyeségünkbe.

  Az elkövetkező negyed óra szinte semmi volt. Bárki, aki megismert, még tökmag koromból, mindenki elhalmozott ölelésekkel és bókokkal. David és nevetve szaladgáltuk végig azt a 15 percet ami még megmaradt a munkaidejéből, és hogy minden viccesebb legyen én is beálltam pincérkedni kicsit. Bár az idő roppant kevés volt, Mrs. Ewans, a kávézó tulajdonosa, és egyben szakácsnője szerint őstehetség vagyok. Amikor beszálltunk az autóba büszkeség fűtött, és olyan öröm amit nagyon, de nagyon régen nem éreztem már. Agyam egyik része olyan dolgokkal ostromolt reggel, hogy:

 - Na tessék… Kezdődhet a rémálmod Emily Jones.

De most, agyamnak ezen része meg sem mert szólalni, míg másik felem azt kántálta:

 - Ettől féltél kislány? Mennyi elpocsékolt idő, azzal a sok aggódással.
  Ahogy az idő telt, egyre izgágább lettem, és már semmi sem tudott lenyugtatni.

 Annak ellenére, hogy vissza sem akartam jönni, most már rakétákkal sem tudtak volna távol tartani ettől a várostól. Olyan volt, mintha csak egy párhuzamos univerzumban éltem volna, és most végre visszatérhettem volna oda, ahonnan száműztek. Ha úgy vesszük tényleg ez történt: Én száműztem saját magam.

  Észre sem vettem, hogy David leállította a motort és kiszállt, csak akkor, mikor már az ablakon kopogott be az autóba.

 - Nem jössz?

 - De, persze, csak… - dadogtam és egyre nagyobb gombóc kezdett el nőni a torkomban, a gyomoromban pedig egy hatalmas görcs garázdálkodott. Mindeddig eszembe sem jutott, hogy talán Broke azóta, hogy elmentem úgy megváltozott, hogy már közös témánk sem maradt, és talán Matt is annyira felnőtt már, hogy eszébe sem jut most már ilyen buta lányokkal barátkozni. Egyre több és több kétely sorakozott fel bennem, amint kiszálltam az autóból. Amikor befejeztem a remegést és az aggódást, felnéztem a földről, és fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok.

 - Ö… David, hol vagyunk? – kérdeztem találgatva.

 - Az a helyzet, hogy ez a mi megszokott kis találkozóhelyünk Mattel és Broke-kal – válaszolt és egyre csak mélyebbre merészkedett a fák közé.

  Mikor már legalább ötszáz méterrel messzebb voltunk a világos kis behajtótól, eszembe jutott, hogy annak idején tényleg sokat bujkáltunk ilyen helyeken, de most valahogy semelyik sem tudtam felidézni. Csak törtem a fejem és néztem, ahogy a fák, mint ijesztő szörnyek hajlongtak elém, ahogy a szél fújdogálta őket, és egyre csak ijesztőbb hangokat adtak ki. Igazából soha sem voltam az az ijedős fajta, de ahogy beléptünk a városnak ezen rejtett kis erdejébe, még a vér is megfagyott az ereimben. Egyre jobban kezdett eluralkodni rajtam a pánik, és már csak abban reménykedtem, hogy az út végén egy szép kis kunyhó vagy valami hasonló vár minket. Másodpercekkel később megpillantottam.

 - Hűha… - kiáltottam fel. – Ez elképesztő David, hol vagyunk? – kérdeztem, mert annak a kis háznak, ami előttünk volt biztosan egy tündérmeséből kellett kipattannia, mert még soha sem láttam ennél gyönyörűbbet.

 - Ha hiszed, ha nem, ez az a kis ház, amit még öt éves korunkban találtuk meg, egyszer, amikor megpróbáltunk elszökni emlékszel? – vigyorgott David, de nekem semmilyen emlék sem jutott eszembe. A fiú látta arcomon a bizonytalanságot, így újra próbálkozott. – Tudod, amikor Broke és a te szüleid összevesztek valamin, és nem akarták megengedni, hogy találkozzatok, így aztán a kis rózsaszín virágos biciklijeitekkel elindultatok, mi meg követtünk titeket. Na? Rémlik?

 - Persze, mér emlékszem – hazudtam, mert valójában aggasztott, hogy nem jutottak eszembe ilyen vicces kis történetek, de azt sem akartam, hogy David azt higgye, hogy annyira megváltoztam Európában, hogy már a közös gyerekkorunkra sem emlékszem.

 - Miután te elköltöztél Broke nagyon egyedül maradt, így aztán elhozott minden nap valamilyen kis csecse-becsét, vagy díszt, és aztán mikor körülbelül 13 évesek voltunk, rávettük magunkat hogy kifessük, meg minden, és íme! – mutatott a kis házra, minta reklámokban, meg a TeleShop-ban, és vigyorgott fülig érő mosollyal. – Gyere, ideje, hogy a csapat újra összeálljon!