A bosszú démona 6. fejezet

6. fejezet

Tervek

Lucy:

  4 évvel később is annyira fájt, mint abban a pillanatban. Minden éjjel lassított felvételként jelentek meg előttem azok a képek. A vörös Porshe, Dylan alakja, Jay utolsó pillantása, mikor rádöbbent, hogy hazudott nekem. Soha sem tudtam megbocsátani neki.

  Amikor azt mondom, hogy Beth és Jay távozása után minden más lett, enyhén fogalmaztam. Madame Jenkinson minden nap próbált felvidítani minket, pikniket szervezett a tanárokkal, amit a kicsik nagyon élveztek, de mi már kevésbé. Kimmy, Ann és én igyekeztünk összetartani a mi kis csapatunkat, de mind éreztük Beth hiányát, bár gyakran kaptunk tőle levelet. Talán a legjobb az volt, mikor megtudtuk, hogy Beth-t felvették a Stanford-ra. Örömünkben mi is az ágyon ugráltuk. De ez is csak egy nap volt abból a több ezerből, amit az intézet falai közt bezárva töltöttem.

  Észre sem vettem, de egy reggel arra ébredtem, hogy az igazgatónő egy szülinapi tortával ébresztett, amin egy hatalmas tizennyolcas szám villogott. Egyedül ünnepeltem, már nem volt mellettem a másik két amazon sem. Nekik egy éve szakadt meg a „börtönbüntetésük”. Végképp egyedül maradtam. Míg végül a magány annyira megkeserített, hogy már élni sem volt kedvem.

  A búcsúzás nem volt nagy, de kitől is kellett volna el búcsúznom, a régi nagy csapatból nem maradtam rajtam kívül senki sem. Madame Jenkinson aggódva figyelte készülődésemet, és minden második percben meg kérdezte, hogy minden rendben lesz-e. Mi mást felelhettem volna, hogy persze. Végül is egy talpraesett lány, és mostantól nagykorú is voltam. Csak épp terveim nem voltak.

  Ahogy az évek elteltek, a világ megfeledkezett a „csodagyerekről”, és úgy tűnt Dylan-nek is akadt jobb dolga, mint tovább keseríteni az életemet. Némán léptem ki az utcára, ahol egy idegen férfi várt, egy táblával a kezében, amin a „Lucy Reys” felirat állt. Bár bizonyosan az én nevem volt a táblán, még se mozdultam egy tapodtat sem. A férfi felfigyelt rám, és alaposan végig mért. Úgy tűnt valaki jó leírást adott rólam, mert miután a férfi alaposan végig mérte az arcomat mosolyogva magszólalt.

 - Kisasszony!

 - Igen? Én vagyok Lucy Reys – válaszoltam kíváncsian. Ezt a tulajdonságomat sosem hagytam magam mögött.

 - Parancsoljon a kocsi kulcsok, kishölgy. Jó utat! – motyogta sietősen, és a kezembe nyomta a kulcsokat és egy mobil telefont. Értetlenül álltam a kapuban, és csak néztem az öregúr távolodó alakját. Aztán az egyik földszinti ablaknál Madame Jenkinson jelent meg. A szívem egy pillanatra kihagyott, mikor a kezemben lévő kis telefon rezegni kezdett. Csak egy SMS volt. Madame Jenkinson nevét láttam a kijelzőn, így egy pillanatig sem haboztam.

Lucy! Nem tudtam, mit tehetnék érted, így döntöttem az autó mellett. A tank tele, a csomagtartóban megtalálsz mindent, amire szükséged lehet. A bizonyítványod a kesztyűtartóban, egy kis ajándékkal. Eszedbe se jusson ellenkezni. Ez a minimum, amit érted tehetek. Ha egyszer eszedbe jutok, kérlek, látogass majd meg. Légy jó!

Ölel: Madame Jenkinson

  Az igazgatónő még mindig az ablaknál állt. Kezem a szívemhez emeltem, és eltátogtam egy köszönömöt. Neki köszönhettem mindent, amit ezek után elértem. Szerencsémre még a 17. születésnapomkor megszereztem a jogosítványom.

  Óvatosan beültem az autóba, és az első dolgom az volt, hogy benéztem a kesztyűtartóba. A bizonyítványom tele ötösökkel, mellette egy boríték és néhány papír. Kinyitottam a borítékot. 1000$!!! Levegő után kapkodva remegő kézzel próbáltam kinyitni az ajtót, mikor észre vettem a pénz mellett egy kis cetlit.

„Eszedbe se jusson visszaadni!”

  Magamban jót mosolyogtam. Az igazgatónő jobban kiismert, mint bárki más. Letettem a mellettem lévő ülésre a borítékot és megnéztem a papírokat. Állásajánló újságok, albérletek… Egy szóval minden amire szükségem lehet. Elővettem a térképet és keresni kezdtem. Az elmúlt években mindössze egy helyre akartam elmenni, oda ahol mindennél közelebb lehettem a szüleimhez.

  Elindítottam a motort, majd ráléptem a gázra. Phoenix egész közel volt, én pedig egy olyan utat választottam, ahol kevés autó járt. Miközben mentem könnyek fakadtak a szememből. Sajnos mostantól csak a temetőben lehettem a szüleim mellett. Tíz hosszú év telt el azóta, és fogalmam sem volt, hogy volt-e olyan ember aki azóta vitt volna virágot a sírjukra. Azt tudtam, hogy Dylan eltemetette őket, és hogy a temetésen több volt a rendőr, mint a gyászoló. Hányni tudtam volna.

  Lehúztam az autó ablakát, de a hűs levegő sem tudott lenyugtatni. Két órával később a levegő elkezdett felmelegedni, és egy ismerős illat kezdett terjengeni a levegőben. Mintha egy másik életben lett volna, mikor ebben a városban jártam. A szürke Suzuki nem keltett feltűnést, volt arra alkalmasabb autó is, hogy megbámulják. Lelassítottam az egyik újságárusnál, mert úgy gondoltam, hogy itt az ideje egy kicsit frissíteni a tudásomat. Az intézetben nem volt túl sok esélyünk arra, hogy figyelemmel kísérjük a kinti világ dolgait. A címlapra nézve döbbentem csak rá, mennyi mindenről maradtunk le.

„Jay Peters a macsó bérgyilkos bőrében”

  A szalagcím magáért beszélt. A mi kis Jay barátunk időközben kissé feljebb emelkedett a ranglétrán. Gondolkodó arccal hagytam inkább el az újságos stand helyét. Vettem egy cappuchino-t és egy hot-dog-ot és visszaültem az autóba. Miután megettem az „ebédem”, elkezdtem előkaparni a táskámból – amit még Beth-től kaptam a 14. születésnapomra – és higgadtan végig lapoztam.

  Az árfolyamról csaknem három oldalt írtak, míg a gyilkosságokat, mintha azok nem is lettek volna annyira fontosak, beszorították egy fél oldalra néhány hirdetés közé. Ez egyszerűen irritált. Nagyjából az újságfelénél egy óriási képbe botlottam, amin Jay feszített bérgyilkosnak beöltözve egy filmben. Az első pillanatban félre nyeltem az italomat, majd hangos nevetésben törtem ki. Röhejes egy kép volt. Jay-en egy kiló festék volt, aztán meg ott volt még az a nevetségesen abnormális öltözék. Mégis mikor venne fel egy bérgyilkos egy ilyen szerkót? Esetleg ha azt akarja hogy a gyilkosság után azonnal elkapják. De ha én lettem volna… Biztosan nem egy vörös inget vettem volna fel a fekete bőrdzseki alá. És hát azok a fekete lakkozott cipők… egyrészt ha csak megmoccan a sarkával akkora hangzavart csap, hogy azt még két házzal arrébb is hallják, másrészt pedig képtelenség bennük futni.

  Míg ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, elhaladtam vagy egy millió „Gyilkos angyal” feliratú tábla mellett, amin Jay feszített, majd egy órával később elhagytam a turistáktól hemzsegő Phoenix várását. A temető közelében síri csend uralkodott, tökéletes ellentét vetve a várossal. Fogalmam sem volt Dylan hova építetett sírt a szüleimnek, de valami nyugat felé hívogatott, így nem tétováztam. A nyugati szárnyban kripták voltak. Elindultam a sírok közt a neveket olvasva. Charlotte Pierce. Csak hat éves volt. Számolva az éveket rájöttem, hogy most annyi idős lett volna mint én, mire könnyek gyűltek a szememben. Az élet sajnos nem mindenkivel igazságos. Néhány méterrel arrébb megtaláltam amit kerestem. Egy szomorú fűz árnyékában pihenték örök álmukat a szüleim sírjukban. Larry és Nancy Reys.

  A kripta ajtajában egy csokor vörös rózsa és egy csokor liliom pihent, mellettük ezernyi kis gyertya világította meg az ajtót. Hiába fújt a szél a gyertyák lángja meg sem rezzent, mintha ők is azt akarták volna megmutatni, hogy hiába az élet minden akadálya, ha küzdünk, akkor minden akadály eltűnik az utunkból. Az ajtó mellett egy kép volt a falban, amin a szüleim egymást ölelték. Egyszerre öntött el a boldogság a fájdalom, a szomorúság és a düh. Dylan rá játszott mindenre, miközben ő ölte meg őket. Játszotta a jót, az együtt érzőt, de mindez csak álca volt. Egyszer csak megértettem, hogy kitől tanulta Jay mindazt, amit tudott.

  Ahogy ott álltam a sírfeliratnál, a képet bámulva, egyre csak ziláltabb lettem, a düh teljesen beborított. Abban a pillanatban olyan fogadalmat tettem, amit semmilyen létező dolog sem szakíthatott fel. Ott abban a szent pillanatban megszeghetetlen esküt tettem arra, hogy amíg a szüleim gyilkosai meg nem kapják amit érdemelnek, addig nem nyugszom meg. Soha sem, míg bosszúm be nem telsejül…

Jay:

  Tizennyolc. ez a szám csak nekem villogott vészjelzőként a fejemben, míg mindenki az új filmemmel volt elfoglalva. Bármerre néztem őrült rajongók hada vett körbe. Amikor kiskoromban arról álmodtam, hogy egy nap majd olyan nagy és híres színész leszek, mint Brad Pitt, a hátrányok eszembe sem jutottak. Lányok tömege – ami még nem is lett volna olyan rossz, ha bármelyikük is felkeltette volna a figyelmemet, és nem csak a vásznon látott szívtipróba lettek volna szerelmesek -, mindenütt sikolyok – ami azt jelentette, hogy néhány év múlva súlyos hallásproblémái lesznek -, mindenhol fotósok – egyszóval nulla magánélet -, azt hiszem ezek csak a legalapvetőbb és legelviselhetőbb hátrányok, és a lista körülbelül olyan 30 mérföldre ért csak véget.

  Egy pillanatra elszakadva a sztár élettől ismét CSAK Jay lettem. Az a fiú, aki cserben hagyta azt a lányt, aki akár az életét is rábízta volna. Négy hosszú éve volt már, hogy az apám elhozott az intézetből, és beíratott egy színművészeti középiskolába – bár ott is csak két évet jártam rendesen, mert apa azonnal bedobott a mély vízbe -, de nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe valamiről Lucy, de féltem attól amit vele tettem így inkább a színészethez menekültem. Hamar a rivaldafénybe kerültem, de  nagy áttörést csak a Gyilkos angyal című filmem hozta meg.

  Amikor először olvastam el a forgatókönyvet, egy kicsit labilisnak tűnt, de apa azzal bíztatott, hogy nekem menni fog. Hittem is neki, és később a próbák is időről-időre jobban mentek, egészen addig míg fel nem kellett vennem azt a röhejes ruhát. Hiába is szóltam a rendezőnek – azaz apának -, hogy az a ruha abszurd, ő azt mondta, hogy ezt kell viselnem, így hát a kényelmetlen fekete lakkcipőmben Bruce Chester, a sármos bérgyilkos bőrébe bújtam.

  Sokszor eszembe jutott az unalmas ruhapróbákon Lucy hangja és modora, és biztos voltam benne hogy neki is meg lett volna a véleménye az öltözékemről:

 „- Na ne, ugye csak szórakozol Jay? Ebben a cipőben még a takarítónő is eltángálna.”

  Felnevettem, a gondolat nagyon mulatságos volt, de fájt a felismerés, hogy soha többé nem hallhatom majd a drága Lucy hangját így szólni hozzám. És én ezt meg is érdemeltem.

Hagytam hogy egy kis csábítás magával ragadjon, mintha egy mézesmadzagot rángattak volna előttem, és én rá is haraptam. De el kellett ismernem, apa megjelenése felkavart, és kicsit meg is ijesztett, aztán a viselkedése csak tovább fokozta ezt. Soha sem szólt úgy hozzám, mint akkor. Sírt, amiért elvesztette anyát, és kis híján engem is, de az utóbbit csak önmagának köszönhette. Akármilyen ürügyet is kerestem a vége mindig ugyanaz a tény lett. Elárultam, és cserbenhagytam Lucy-t.

  Nem múlt el úgy éjszaka, hogy ne láttam volna magam előtt Lucy szomorú arcát, és szívbemarkolóan fájdalmas szemeit. Ez kísértett már négy éve, de megérdemeltem a fájdalmat. Apa nyugtatott, ahogy Jill is, aki a menedzserem és jó barátom is volt, így sok időt töltöttem náluk. Jobban ismert, mint bárki ezen a földön – leszámítva persze Lucy-t – és mindent megbeszélhettem vele. Olyan volt nekem, mint egy gondoskodó testvér, aki gyakran összeszidott, ha nem időben mentem be a próbára.

  Ahogy eljátszottam a gondolattal, hogy mindössze két nap és betöltöm a 18-at, eszembe jutott, hogy Lucy-t az nap engedték ki az intézetből. Az éjszaka közepén a fürdőkádból kipattanva felkaptam a köpenyem, és kirohantam a naptáromhoz. Október 19. A felismeréstől hátrahőköltem. Lucy ma lépett ki a kapun, de ott senki sem várta. Se barátok, se ismerősök, se a szülei… Nem tudtam elképzelni, mit érezhetett azokban a pillanatokban, míg én a kényelem minden luxusát élveztem.

  Erős késztetést éreztem arra, hogy beüljek az autómba, és minden egyes utcát végig járjak, őt keresve. De nem tettem meg. Csak álltam az ablaknál, várva valamire… talán egy csodára, vagy a fene tudja mire. Az viszont biztos volt, hogy el kellett terelnem a gondolataimat róla. Inkább az új filmemre kezdtem el fókuszálni, aminek én magam írtam a forgatókönyvét, és ami igencsak tetszett apámnak. Egy életrajzi film, természetesen az én életemről. Hogyan halt meg az anyám, hogyan viselte ezt apám, majd az intézet, majd a szabadság, az intézetbeli barátaim, és… és megint csak Lucy. Rá kellett döbbenem, hogy minden második gondolatom ő volt. Nem tehettem ellene, de a szívem legmélyén pontosan tudtam, hogy nem is akartam, hogy ez másképp legyen.

Starlight 6. fejezet

6. fejezet

Új barátságok

  A nap bársonyos melege a hátam simogatta, erre ébredtem. Majd egyik pillanatról a másikra rádöbbentem, hogy ez nem a nap. Valami, vagy valaki más simogatta a hátam. Sikoltva ugrottam fel és támadó pózba ereszkedtem.

 - Adam! Áhhh… Mit keresel te itt? – kérdeztem kissé durcásan. Felébresztett.

 - Remek, ennyire örülsz nekem? – kérdezte mosolyogva, és huncut szemeivel egyre csak közelebb jött. Nehéz volt ellenállni, főleg mikor valaki ennyire észvesztő volt. Ajka egyre csak közelített, míg én azt sem tudtam hogyan kell levegőt venni.

 - Persze ha már kapásból így kezdted volna… - nevettem fel. – Ha jól tippelem nem anyámék engedtek be. Várj, nem is az ajtón át jöttél be ugye?

 - Az ajtó csak azoknak való, akik a szülőket akarják lenyűgözni, és nem a gyönyörű lányukat. Egyébként is még túl korán van – viccelődött, de mosolya azonnal elhalt, mikor meglátta az ágyam mellett Baltasar levelét.

 - Ez mi? – kérdezte olyan ingerült hangon, amit elég nehéz volt épp ésszel tűrni. – ez a mocsok vérszívó…

 - Adam! Figyelj rám! Felejtsd el egy percre kérlek Baltasar-t. Azt hiszem jó ha tudsz egyet s mást.

  Adam feszült arccal ült le az ágyamra, és várt hogy elmagyarázzam, mi lehet jelenleg fontosabb egy bosszúszomjas vámpírnál.

 - Nem tudom, hogy a nagy düh mellett esetleg eszedbe jut-e még, hogy tegnap érkezett egy váratlan vendégem. Rémlik még? – kérdésemre csak egy rövid bólintással válaszolt. – Tudod, hogy ki is ez a Stella Stenton? Elárulom, Ő Maria utolsó leszármazottja.

  Vártam valami meghökkenést, valami felszisszenést, talán egy „mi?” nézést. Vártam egy percet, majd kettőt a hatás kedvéért, de semmi…

 - Nem tűnsz túl meglepettnek – jegyeztem meg összehúzott szemöldökkel.

 - Amikor tegnap elküldtél, én már akkor szólni akartam – válaszolt higgadtan. – Szerettem volna veled beszélni tegnap mikor láttam, hogy Stella megjelent.

 - De te mégis honnan tudtad? – kérdeztem egyre idegesebben. Ez a reggel valahogy nem kezdődött igazán jól. Alig tíz perce voltam ébren, de ez a rövid idő is elég érdekes volt.

 - Az elmúlt néhány hétben figyelemmel kísértem egy-két hírt. Trentonban igen érdekes dolgok történtek a közel múltban. Az újságok, az internet tele volt Veronica Stenton tragikus balesetéről szóló hírekkel. Téged kissé lefoglaltak a… problémáid.

 - Akkor is szólnod kellett volna! – puffogtam magamban.

 - Azzal mégis mire mentem volna Nessie? – kérdezte egyre dühösebben. – Volt így is éppen elég bajod, nem akartam még egy lapáttal rátenni.

 - De ha elmondtad volna most nem értetlenkednék itt, és minden bizonnyal lenne egy tervem, erre a rendkívül abnormális helyzetre – dühöngtem ki magam.

 - Most már jobb? – érdeklődött nagy vigyorral az arcán Adam.

 - Igen, sokkal. De akkor most ideje kieszelni egy tervet, és alaposan szemügyre venni mi az amit tudunk, és mit kell kiderítenünk. Úgyhogy ideje kitalálnod, édesem – parancsoltam egy kicsit újra Isabella Stenton-hoz hasonlítva. De persze ebben nem is volt semmi baj.

 - Hát jó, ha te egy ilyen szép napot elakarsz rontani holmi apróságokkal, nekem oké. Tudod nekem vannak ám barátaim Trentonban, kedvesek és persze kevésbe kedvesek is. Bizonyos alakok hamar megérezték az erő túllengést a városban, és persze az sem volt utolsó, hogy semmilyen bizonyítékot sem találtak arra, hogy Veronica hogyan halt meg. Csak találgatásokra hagyatkozott mindenki, miközben a legnagyobb bizonyíték ott lépkedett két lábon előttük.

 - Stella, ha jól sejtem.

 - Igen. Mivel Stella egy Chars boszorkány leszármazottja volt, így elég erő volt a birtokában, hogy egy ideig két lélekkel a testében járkáljon. Csakhogy van az az apró problémánk, hogy Veronica is Maria leszármazottja volt, így még rosszabb a halála. Ezek után persze jó kérdés, hogy biztosan csak baleset volt-e vagy gyilkosság. És ha az hát ki volt a gyilkos és miért ölte meg? én valahol itt akadtam meg, de most hogy olvastam ezt a levelet, már van egy sejtésem.

  Hüledezve bámultam rá. Azért elég sok mindent tudott, és még sem szólt, ez még mindig idegesített, de most valahogy jobban foglalkoztatott egy másik gondolat.

 - Te is tudod, ha Baltasar lett volna a gyilkos, akkor most Stella sem élne… Te jó ég! Ez az, hisz pontosan ezt akarta. Hogy Stella ide jöjjön.

 - Várj Nessie, lemaradtam. Nem értem miért jó az Baltasar-nak, hogy Stella ide került?

 - Istenem te tényleg lassan kapcsolsz – motyogtam magamban. – Figyelj Baltasar mindenképpen szeretné elérni, hogy kinyíljon a Kapu, de ehhez szüksége van egy igazán erős boszorkányra. Ekkor jön képbe Stella. Tudod mit, szerintem Baltasar-nak nem is Stella kell, igazából csak a teste.

 - Megakarja idézni Siena-t!!! – Adam dühében akkorát csapott a mellettünk lévő falba hogy az megremegett majd egy hatalmas lyuk tűnt fel rajta.

 - Áh… remek szép volt Mr. Legerősebb. Miattad megremegett az egész ház. Jobb ha eltűnsz mielőtt még Stella és a szüleim azt hiszek hogy bombát robbantottam, vagy hogy elkezdődött a világ vége. Tünés!!!

 - Nessie!

 - Tünés! Majd később felhívlak, nekem előbb beszélnem kell Stellával és persze ott van Mel is és persze Jessica és Will is. Tudod mit? Szólj te nekik hogy vészhelyzet állt elő!

  Adam egy szó nélkül elindult az ablak felé, majd levetette magát az erkélyemről. Annak ellenére hogy körülbelül félórája sem volt hogy felébredtem olyan fáradt voltam, mint aki napok óta nem aludt. Épp hogy csak véget ért egy halálos harc egy ellenségemmel jött a másik. Mint valami idióta körforgás.

  Gyors mozdulatokkal felöltöztem rendbe raktam a szobám és elintéztem a falamon tátongó lyukat, majd elindultam reggelizni. Anya és apa már az asztalnál ültek, és pont mikor leértem kezdtek el szedelőzködni.

 - Jó reggelt! Kicsim, ma muszáj elintéznünk néhány dolgot, így előfordulhat, hogy csak este jövünk haza. Szeretném ha megmutatnád Stellának a várost, és segítenél neki beilleszkedni. Mivel Stella veled egy idős minden bizonnyal osztálytársak is lesztek, épp ezért te vagy a legalkalmasabb idegenvezetőnek. De csak semmi durvulás, rendben? – kérdezte anya rám sem nézve.

 - Úgy mondod, mintha ez annyira jellemző volna rám. Tudod hogy nem szoktam törni-zúzni.

 - Tudom… Apropó mi volt reggel az a zaj a szobádból? – kérdezte ferde szemmel nézve rám.

 - Semmi, csak leestem az ágyról, és mikor megpróbáltam felállni megkapaszkodtam az éjjeli szekrényben, de az neki csapódott a falnak. De egyébként semmiség…

  Anya csak bólintott majd apával együtt beszálltak az autóba, és néhány perc múlva már hűlt helyük sem volt. Elindultam a konyhába, valami ennivaló után kutatva. Stella körülbelül húsz perccel később jött le.

 - Szia! – köszöntöttem.

 - Jó reggelt! Itt általában ilyen korán keltek? – kérdezte.

 - Nem, ami azt illeti engem déltől korábban senki sem szokott látni hétvégén, de megesett már hogy csak délután négykor bújtam elő. Remélem nem azt tervezed épp, hogy megdöntöd az alvás rekordomat – viccelődtem, mire Stella itt léte alatt először végre felnevetett.

 - Nem, eszem ágában sincs versenybe szállni veled – nevetett, de hamar lehervadt arcáról a mosoly. Reggelizés közben egy szót sem szólt, és mikor kérdeztem mindössze röviden válaszolt.

 - Na jó! Van valami baj Stella? – kérdeztem kissé idegesen, de valójában csak aggódtam.

  Furcsa volt, hogy két nappal ezelőtt még legszívesebben megfojtottam volna amiért a szüleim magukkal hozták, de most szinte küldetésemnek tekintettem, hogy Stellát megvédjem. Kíváncsi voltam, vajon mennyit tud arról hogy valójában kinek is a leszármazottja, hogy a vére különleges, és hogy mekkora veszély is fenyegeti. Volt egy olyan érzésem, hogy mindezekről halvány lila fogalma sem volt.

 - Nem, minden rendben – dünnyögte. – Csak olyan furcsán érzem magam, a tegnap esti dolgok miatt… Ha bárki másnak elmondtam volna ami történt, szerintem már rég a diliházban lennék. De te nem úgy viselkedsz mint vártam, olyan mintha teljesen értenéd mi történt velem.

  Azt el kellett ismernem hogy Stella rendkívül jó megfigyelő volt, és sikeresen bele is talált a dolgok közepébe. Most kellett volna annak a résznek jönnie, hogy mindent el mondok neki az őseiről, magamról és persze amit tudok Veronica haláláról. De persze nem ezt tettem.

 - Higgy nekem, nem ez lesz az utolsó furcsa dolog amivel Oxnard-ban találkozol. Ez egy különleges hely Stella, csupa különleges emberrel. Erről jut eszembe, anyám megkért, hogy vezesselek körbe itt, és segítsek neked beilleszkedni. Úgyhogy a mai program egy kis kocsikázás lesz, aztán később találkozunk a barátaimmal, akik hamarosan a te barátaid is lesznek és nem mellesleg az osztálytársaid is – mosolyogtam, és reméltem, hogy sikeresen el tudtam terelni a témát. Sajnos nem.

 - Hogy értetted azt, hogy nem ez lesz az utolsó furcsa dolog? Nyugtass meg, hogy ez nem egy olyan város, ami tele van őrültekkel, és elmebetegekkel!

 - Úgy nézek ki mint egy elmebeteg? – kérdeztem kissé mogorván. Kicsit csalódott is voltam, hogy hiába való volt minden igyekezetem Stella annyira makacsul kíváncsi teremtés volt.

 - Nem… Bocs, igazad van, csak kicsit furcsán fogalmaztál.

 - Látod íme még egy furcsaság – kacsintottam rá, mire felnevetett. Angyalian csilingelő hang volt, akár egy teljes szimfónia.

 - Rendben, mikor indulunk? – kérdezte most már vidámabban.

 - Amint felöltöztél indulhatunk, csak előtte szerzek egy fuvart – válaszoltam, és már indultunk is mindketten öltözni, és készülődni. Odafönt azonnal felkaptam a telefonom és felhívtam az első számot.

 - Mondd Nessie! – szólt bele Adam a vonal másik végén.

 - Szia! Kellene egy fuvar, ugyanis anya megkért, hogy mutassam meg Stellának a várost, és segítsek neki beilleszkedni.

 - Remek. Mikorra menjek?

 - Mostra. Hol vagy? – kérdeztem.

 - Épp most jövök ki Jess-től, itt van velem Will-el.

 - Még jobb, akkor szólj, hogy ők is jöjjenek. És mindent elmondtál nekik?

 - Igen, teljesen képben vannak. Na és Stella? Ő mennyire van tisztában a helyzettel?

 - Pontosan annyira amennyire ez most szükséges, Adam. Nem fogom azonnal letámadni, hogy „Stella te egy boszorkány vagy, méghozzá nem is akármilyen. Ja és a nővéredet egy vámpír ölte meg nem pedig baleset volt, és mielőtt elfelejteném, az a vámpír épp elrabolni készül a testedet.” Jobban örülnél ha ezt mondanám neki?

 - Oké, ahogy gondolod, nem kell máris ironizálnod. Tíz perc múlva találkozunk. Szia!

 - Szia!

  Miután letettem a telefont elindultam lefelé a konyhába, ahol kisebb katasztrófa sújtotta terület várt. Semmi hangulatom sem volt most a takarításhoz, ezért alaposan körbe néztem, majd egy suhintással el is tüntettem a rendetlenséget.

  Stella egészen hamar elkészült, így inkább bezártam az ajtót, és küldtem Adam-nek egy SMS-t hogy elindultunk gyalog a tengerparton keresztül a kávézóhoz, és hogy ott találkozunk. Az idő épp tökéletes volt egy kis sétához, és Stella minden egyes percben csak még jobban felszabadult. Mesélt arról, hogy milyen volt Trentonban élni, és hogy milyen volt Veronica a balesete előtt. Minden egyes pillanatban kezdtem úgy érezni, hogy el kell mondanom Stellának mindent, de nem láttam rá reális okot, így inkább mégis hallgattam.

  Nagyjából délkörül értünk oda a kávézóba, ahol a mi kis csapatunk már rég ücsörgött. Stella egy cseppet megint elszomorodott, és nekem fogalmam sem volt, hogy miért, de mikor ránéztem azonnal újra felszabadult.

 - Sziasztok, ugye emlékeztek még Stellára? Mostantól ő is kis csapatunk tagja.

 - Szia Stella! Örülünk hogy végre velünk fogsz lógni. Ha jól hallottam te is az osztálytársunk leszel – köszöntötte Jessica legkedvesebb hangján. Mindig pontosan tudta, mit hogyan kell csinálni.

  Hamar megtaláltuk magunknak a legjobb asztal, ahol öten üldögélhettünk. Jess alaposan szóval tartotta Stellát, majd meséltünk neki kicsit a suliról, és hogy itt hogy mennek a dolgok. Will bevetette, hogy ő is csak két hete érkezett és hogy neki is csak hétfőn lesz az első napja, így együtt lehetnek majd újoncok. A délután nagy részét kocsikázással töltöttük, később pedig beugrottunk a vidámparkba. Egyszerűen tökéletes nap volt, ahhoz képest, hogy reggel nem ment minden a leggördülékenyebben. És persze este pontosan ott kötöttünk ki, mint mikor nekem volt itt az első napom. A tengerpart jól összehozott minket, Stella már önfeledten mesélt régi történeteket az életéről.

  Körülbelül éjféltájt mentünk haza. Anya egy szót sem szólt csak a „na?” nézésével érdeklődött. Mosolyogva bólintottam, majd felmentünk mindketten a szobánkba Stellával. Később még átjött tíz percre megkérdezni, hogy másnapra volt-e már programom.

 - Ami azt illeti én mindig reggel találom ki, hogy mit csinálok aznap – vázoltam fel neki az életem meghatározó tényezőjét.

 - Tudod furcsa volt úgy ott ülni veletek, hogy látszott, hogy te és Adam és persze Will és Jess is együtt járnak. Kicsit magányosnak éreztem magam – vallotta be később az erkélyen beszélgetve.

 - Ne aggódj, ha romantikázni támad kedvünk akkor inkább csak ketten leszünk, de ha együtt vagyunk mi a nagy csapat, akkor csak haverok – nyugtattam meg, majd éjjel egykor mindketten lefeküdtünk aludni. Mindössze egyetlen dologban reménykedtem: Hogy a holnap hasonlóan szép lesz mint a ma. De persze ahhoz a jövőbe kellene látni, hogy mindig tudjuk mit hoz a holnap. 

A bosszú démona 5. fejezet

5. fejezet

Búcsú

Lucy:

  A bűntudat savként mardosta minden porcikámat. A felelőtlenségem és a makacsságom miatt beleráncigáltam a legjobb barátaimat egy őrült, eszement tervbe. Csak magamat vádolhattam. Bár a tervünk így is egészen jól sült el, végre Madame Jenkinson meghallgatott minket, és amikor mindent megtudott, azonnal elküldte Mr. Breid-ot. Mivel mi csak e miatt akartunk elszökni Madame Jenkinson úgy döntött nem ró ránk akkora büntetés, és még a szüleinket sem értesítette. Már akinek még éltek.

  Minden újra visszatért a régi kerékvágásba. Kelés, reggeli, tanórák, ebéd, délután szabadidő – nekünk igazából büntetésből segíteni kellett a konyhán -, vacsora és lefekvés. Egyszóval unalom a köbön. Mindaz ellenére amit tettem, a többiek nem haragudtak rám, pedig lett volna rá okuk. Beth izgatottan várta a 18. születésnapját, ami nem sokkal volt hamarabb Jay és az én szülinapomnál.

  A többiekkel elhatároztuk, hogy az intézet történelmében először szervezünk egy búcsú-születésnapi party-t. Egyetlen akadályunk Madame Jenkinson volt. Végül közös megegyezés után úgy gondoltuk, előnyösebb lenne, ha én és Jay beszélnénk az igazgatónővel. Amikor az ajtó előtt álltunk, szinte mindenem remegett, és abban sem volt biztos, hogy egyáltalán megtudok benn szólalni. Reflexszerűen a torkomhoz kaptam, hogy megbizonyosodjam róla az még a helyén van. Csak épp az eszem nem. Jay óriási vigyorral az arcán állt mellettem.

 - Elárulnád mi olyan vicces? Szeretnék én is nevetni – szólaltam meg bizonytalan, de dühös hanon. Tudtam, hogy rajtam nevetett és ez egy cseppet zavart.

 - Nyugi Lucy! Nem a legfelsőbb bíróság elé készülünk, csak Madame Jenkinson-hoz. És te is jól tudod, ha jó napja van kenyérre lehet kenni – mosolyogott és a vállamra tette a kezét.

  Mintha aprócska áramütés talált volna el azon a helyen ahol keze a őrömhöz ért. A mosolyából erőt merítve nyitottam be az ajtón.

*

  Megkönnyebbülten léptünk ki az igazgatónő irodájából. Amint eléggé messze eltávolodtunk Jay és én hangos nevetésben törtünk ki. Hangunk visszhangzott a néma falakon. Madame Jenkinson különösen jó ötletnek tartotta Beth búcsúztató buliját, egyetértett abban, hogy Beth ezt megérdemli.

  Ezekután rohamosan elkezdtük a tervezgetést. Amikor Beth elment zuhanyozni, vagy csak lement egy kicsit futni az udvarra, mi minden percet kihasználtunk Kimmy-vel és Ann-nel. Jay is gyakran csatlakozott hozzánk, míg Josh és néhány fiú folyamatosan Beth-t figyelte. Semmit sem ronthattunk el.

  Ahogy egyre csak közeledett a buli estéje egyre izgatottabbak lettünk, de senki sem kotyogta el a buli ötletét. Épp így volt minden olyan izgalmas. Nem emlékeztem az életemből egyetlen olyan pillanatra sem, amikor ennyire izgatott lettem volna. Valójában azért nem, mert minden emléket eltemettem mélyen magamban. Már csak a jövő érdekelt, mi értelme lett volna a múlton rágódni. Ami volt az elmúlt, nem lehetett rajta változtatni.

  Igyekeztem minél jobban a bulira koncentrálni, hogy még csak eszembe se jusson, hogy én mit fogok csinálni, ha betöltöm a tizennyolcat. Nem volt értelme ezen gondolkodni, végül is, gondoltam magamban, Majd kitalálunk valamit Jay-jel közösen. És ez volt életem legnagyobb tévedése.

  Eljött a várva várt péntek. Mindannyian korán keltünk, és igyekeztünk nem feltűnően távol tartani Beth-t a Nagy teremtől. A tökéletes figyelem elterelés egy csajos beszélgetés volt. Míg mi azon nevetgéltünk, hogy mennyi hülyeséget csináltunk az elmúlt években, gyakran nézegettem az ajtó felé, azon aggódva, hogy vajon hogy haladnak a fiúk. Igaz megbíztam Jay-ben, de tudtam, ha valamit jól akarunk csinálni, azt saját magunknak kell véghez vinni. Kimmy sokszor észre is vette és jó erősen bokán rúgott, pont, úgy ahogy én tettem volna a helyében.

  A délelőtti órák gyorsan teltek, és a délutáni beszélgetés is úgy múlt el, hogy észre sem vettük, hogy közben besötétedett. Megszólalt a vacsoracsengő. Beth csillogó szemeiből ki tudtam olvasni, hogy ezt a vacsorát sosem felejti majd el. És mi erről gondoskodtunk is alaposan.

  Amikor a Nagy terem ajtajához húztuk Beth-t, azt hazudva, hogy az étkezőben a kicsik valamit felgyújtottak és a füstjelző elárasztotta az egész termet, szegény lány még semmit sem sejtett. De mikor kinyílt az ajtó… a szeme felragyogott, arcán olyan fényes mosoly tükröződött, mint a nap. Felemelő érzés volt látni, hogy minden amit elképzeltem, ugyanúgy valósult meg. Beth olyan erősen ölelt át minket, hogy azon is elgondolkodtam, nem tört-e el valamim. Jelen pillanatban vettem volna észre.

  Miután elengedett minket, könnyes szemmel tovább libbent, én pedig egy óriási „köszönöm” mosolyt küldtem Jay felé, aki épp felém tartott. Elkezdődött Beth utolsó éjszakája velünk. Ekkor még egyikünk sem gondolta volna, hogy nem csak neki lesz ez az utolsó éjjel az intézetben.

Jay:

  Amikor megláttam Lucy meglepett és elégedett pillantását, minden kételyem elszállt, annak ellenére, hogy volt egy-két változtatás, mégis igyekeztem mindent az ő elvárása szerint intézni. Végül is bevált. Beth még soha sem tűnt annyira boldognak, mint azon az estén. A buli hajnali kettőig tartott, majd Madame Jenkinson helyett maga Beth függesztette fel a bulizást.

  Másnap reggel alig bírtunk felkelni, így az lett a tanulság, hogy nem jó dolog hajnalig bulizni. Ezt egy életre megjegyeztem. Beth mindenét összepakolta Madame Jenkinson pedig annyira megszerette, hogy bérelt neki egy sofőrt, aki bárhova elfuvarozhatta őt. Csak kevesen tudták, de Beth úgy döntött leérettségizik egy neves gimnáziumban, utána pedig beadja a jelentkezését a jogi karra. Egyikünk sem beszélte le. Addig is a nagynénjéhez költözik.

  Amikor épp könnyek között búcsúzkodtunk a kapunál, szinte egyszerre pillantottuk meg a tűzvörös Porshe-t. Abban mind biztosak voltunk, hogy az igazgatónő nem ezt bérelte ki Beth-nek. És nem is tévedtünk, mert nem egy sofőr szállt ki a volán mögül, hanem Dylan Peters.

  Látszottak az arcán a ráncfelvarrás jelei, de a vágás hege még mindig „díszítette” az arcát. Ahogy megláttam felötlött bennem a kérdés: Melyikünkért jött? Nos nem gondoltam, hogy értem, hisz legutóbb, mikor itt járt még csak nem is köszönt, de mivel akkor Lucy is kifejezte nemtetszését felé, ebben is kételkedtem. Ahogy elindult felénk, pillantásom találkozott Lucyé-val, amiben a fájdalom mély tengere terült el.

 - Madame Jenkinson, maga gyönyörűbb mint valaha – hízelgett Dylan, mire én köpni tudtam volna, és láttam, hogy az igazgatónő sem volt vevő a dicsőítő szavakra. Mikor Dylan idehozott engem, majd később Lucy-t mindketten rácáfoltunk állításaira, miszerint lázadó és őrült kölykök vagyunk, akiknek egy gumiszobában lenne a helyük. Az igazgatónő rájött a hazugságokra, és az évek során igencsak megkedvelt minket.

 - Minek köszönhetjük a látogatást, ezen a szép és boldog napon, uram? – kérdezte gúnyosan a hölgy. Ez az oldala roppantul tetszett nekem, és nagyon feldobódtam tőle, míg meg nem hallottam a válaszát.

 - A fiamért jöttem. Hamarosan betölti a tizennégyet, és készülhet a középiskolára. Szeretném, ha egy neki való iskolában tanulhatna – válaszolt Dylan, a „neki való” kifejezésre téve a hangsúlyt.

  Dylan életében először tényleg a fiaként nézett rám, és ezt még én sem tagadhattam, míg Beth és Lucy még mindig kővé dermedve álltak egymás mellett. Dylan egy kósza pillantást sem vetett Lucy-ra, de engem szinte… csodáló szemekkel bámult.

 - Mennyire megnőttél Jay! Istenem de nagy lettél, de mintha kicsit túl sovány lennél, beteg vagy fiam? – kérdezte aggódva Dylan, és ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nem tudtam elhinni, apám végre teljesen tisztában volt a ténnyel: én voltam a fia. Ezúttal én éreztem úgy, hogy megfogok bolondulni, mint jó pár évvel ezelőtt ő.

  Madame Jenkinson beinvitálta Dylan-t az irodájába, és egy gyors öleléssel jelezte Beth-nek, hogy ideje elbúcsúznia tőlünk. Nagyon reméltem, hogy egyszer, majd évek múlva újra találkozunk. Ki tudja, gondoltam magamban, talán ő lesz a jövő sztár ügyvédje. Miután az autó elhajtott, Beth még sokáig integetett nekünk.

*

  Amikor ránéztem Lucy-ra, elfogott az aggódás, még fehérebb volt mint valaha könyörögve nézett rám. Sietve odaléptem mellé és átöleltem. Égetett a vágy, hogy megsimogassam a haját, majd az arcát, de ezekről sürgősen letettem. Oda hajoltam hozzá, és a fülébe suttogtam:

 - Nem fogok elmenni, ígérem. Bármit is mond, én itt maradok… veled – a a hangom remegett. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam mit tenni. Lucy felemelte a fejét a vállamról, és azt suttogta:

 - Ígéred? Tényleg nem fogsz egyedül hagyni? – kérdezte és én határozottan bólintottam, és még jobban magamhoz szorítottam.

  Megláttam Dylan-t kilépni az irodából, ezért arrébb toltam Lucy-t Kimmy-hez, és megkértem, hogy vigye őt föl, de Lucy inkább az udvar felé hátrált. Meg tudtam őt érteni, én is alig kaptam levegőt.

  Dühösen lépkedtem Dylan felé, míg az igazgatónő szomorú és kérlelő pillantással nézett rám. Nem tudott megnyugtatni. Nem volt semmi, ami lecsillapíthatott volna, hisz épp attól az egy embertől akart elszakítani, akit tisztaszívemből szerettem. Ő volt a legjobb barátom, mindig mellettem volt, megértett engem, törölte a sebeimet, amikor azok újra és újra kivéreztek. Ez nekem éppen elég indok volt arra, hogy szeressem.
  Erősen csaptam be magam mögött az ajtót, ami néhány másodperccel később újra nyikorogva nyílt ki. Az apám szinte könnyes tekintettel ült le elém és mélyen a szemembe nézett.

 - Fiam, tudom gyűlölsz és nem is hibáztatlak érte. Az elmúlt években egyre rosszabb döntéseket halmoztam fel, de most már észhez tértem. Már bánom mindazt amit veled és az anyáddal tettem… Tudom, most azt hiszed hazudok, de én szerettem őt, az életemnél is jobban. Nem tudod elképzelni, mekkora fájdalmat okozott a halála, az késztetett az őrület szakadékjának szélére. Tudom, ez nem kifogás, de mégis kérlek, bocsáss meg nekem! – szavai együttérzést, megbánást, szomorúságot, de legfőképp igazságot sugároztak felém. Most nem hazudott. Minden ami mondott, végre teljesen őszinte volt, semmi tettetés, és talán pont ez ösztönzött arra hogy felé hajoljak és átöleljem.

  Észre sem vettem, hogy egyik pillanatról a másikra, már az autóban ültem, és Dylan éppen beindította a motort. Azután, a legutolsó utáni pillanatban, amikor már késő volt meg láttam Lucy-t aki épp a hátsó kert felől rohant felénk. Szemei vörösek voltak a sok könnytől, és amikor meglátott jéggé dermedve csak egyetlen szót suttogott:

 - Hazudtál!

  Csak ezt mondta, de tudtam, hogy semmilyen más szó nem hatolt volna ekkorát a szívemre. ami még több éven át is a legjobban fájt, az az volt, hogy még csak egyetlen óráig sem tudtam megtartani az ígéretem, túl gyönge voltam. És ez a gyengeség, - és nem Dylan – szakított el Lucy-tól. Azt hittem, talán mindörökre.

Puszi :Bella

A bosszú dámona 4. fejezet

4. fejezet

Szökés

Lucy:

  Az első találkozásunk után Jay figyelmes volt velem. Bár eleinte nem is tudtam, hogy ő az a Jay, aki a fiúk vezetője, miután megtudtam sem változott a véleményem róla. Olyan volt, mint én és ez tetszett. Voltak hosszú esték, amikor megállás nélkül csak beszélgettünk, és beszélgettünk. Jól esett a figyelmessége. Régen éreztem magam annyira élőnek, mint mikor Jay közelében voltam.

  Az érkezésem mindenkit meglepett, és mikor később megtudtam, hogy ők mindvégig annak szurkoltak, hogy engem ne tudjanak elkapni, a szívem örömében repülni tudott volna. Eleinte rettegtem azoktól a percektől, óráktól, napoktól, évektől, amiket az intézetben kellett töltenem, de felesleges volt. Soha sem voltam annyi barátom, mint az ott töltött éveim alatt.

  Jay és én napokon keresztül csak azt taglaltuk, hogyan tudtam elbújni a zsaruk elől. Elmeséltem neki, azt az egy évet, amíg Gledis segítségével a lombházban húztam meg magam. Elmeséltem könnyes szemmel, hogy öt idegen tört be a lakásunkba és megölték a szüleimet. Dylan Peters-ről egy szót sem szóltam.

  Később a meséim után Jay is elmesélte az ő történetét, amiből meglepő módon érdekes következtetéseket vontunk le. A végzet úgy rendelte, hogy az ő jószívű dadus, aki felnevelte Jay-t az én jótevő angyalom, Gledis volt. Majd villámcsapásként ért a kellemetlen információ. Jay Dylan fia volt.

  Egyszerre sajnáltam a fiút, és zokogtam magamban. Egy újabb rossz vicc volt ez az élettől, de én nem nevettem rajta. Napokig csak sírtam újra a gondolattól, hogy a szüleim gyilkosa még mindig szabadon járt, és hogy én pont az ellenségem fiával kötöttem életre szóló barátságot.

  Nem tagadhattam, hogy az érkezésem nagyváltozásokat hozott az intézet életében. Néhány hónap alatt én is csatlakoztam az „amazonokhoz”, és hamarosan már én voltam a lányok vezetője. A Jay és köztem kialakult barátság pedig összébb húzta két tábort. Új barátságok szövődtek – az idősebbek körében pedig plátói szerelmek is viszonzásra leltek -, így olyanok lettünk, mint egy nagyon nagycsalád. Az évek csak röpültek, mi pedig csak néztük, ahogy a barátaink elmentek, majd újak jöttek.

  Négy hosszú év elteltével is minden ugyanolyan maradt. Beth már a szabadulás utáni életét fontolgatta. Főiskolára akart menni, jogot szeretett volna tanulni. Szép, de lehetetlen álom volt ez. Én még csak bele sem gondoltam, hogy az intézet után, milyen életet akartam. Ritkán lehetett egy nevelőintézetben felnőtt gyerekből ügyvéd. Bár a tanáraink mind azt állították, hogy a kinti világban ugyanúgy megálljuk majd a helyünket, mint a többiek, a többség inkább nem reménykedett, tudtuk, hogy a tanárok csak azért mondták ezt, mert jó szívűek voltak, és megértettek minket. Egy kivételével.

  Nem sokkal később hogy betöltöttem a 12. születésnapomat – Jay és én egyszerre tartottuk -, új tanár érkezett hozzánk. A tesi tanárunk, aki legtöbbször hagyott minket játszani, elköltözött, így jött helyette Mr. Breid. Eleinte mind rettegtünk tőle. Kopasz feje fényesen ragyogott, a néha előtűnő napfényben, izmai úgy domborultak, mint egy kommandósnak. Később úgy tűnt, nem is olyan borzalmas. A lányokkal egész kedves volt, és a fiúkat sem tornáztatta agyon. De idővel túlzásokba esett. Simogatott minket és odaültetett maga mellé, éreztük mi, hogy ez így nagyon nem jó, de nem mertünk szólni Madame Jenkinson-nak. Mikor a lányok többsége ellenkezni kezdet, akkor jött a pokol evilági formája. 

  Minket akaratunk ellenére is a szertárba cipelt, a fiúkat pedig ütötte, és azt mondogatta, hogy a fájdalomtól lesznek erősebbek. Kezdetben csak fogdosott minket – legtöbbször Beth-t, mivel ő volt a legidősebb, aztán engem Kimmy-t és Ann-t -, de az időelteltével, mást is akart.

  Egyik éjjel, mikor Jay sebeit tisztítottam, és kötöztem be, régi hegeket is észrevettem a hátán. Bár nem kérdeztem rá, tudtam nagyon jól, hogy erre csak egy ember volt képes. Dylan.

Akárhogy próbáltuk, kiverni a fejünkből, ő mindig visszafurakodott.

  Ahogy a hónapok teltek, a helyzetünk is egyre rosszabb lett. Madame Jenkinson észrevette az egyre fogyatkozó erőnket, és a sebeinket, de nem kérdezett, és nem is tett semmit. Mikor egy pénteki napon Mr. Breid túlment a legvégső határaimon, új lépésre szántam el magam, és újra feléledt bennem a régi Lucy Reys. Az a fiatal lány, akinek nem volt lehetetlen, aki minden akadályt elhárított maga elől. Az Igazi Lucy újra készen állt egy bomba biztos tervvel.

Jay:

  Bár magam sem bírtam Mr. Breid erőszakos jellemét, és a bántalmazásos dühkitöréseit, soha sem döntöttem volna úgy, mint Lucy. Eleinte az ötlete szörnyen megrémisztett, de nem csak engem hanem Beth-t, Kimmy-t, Luke-ot, Ann-t, és Josh-t is. Mi heten csináltuk volna végig a balhét, de ez nem volt túl jó ötlet. Egy szökési kísérlet a Sunrise-ból egyenlő volt a biztos halállal. De ott volt nekünk egy nem is apró tényező. Lucy Reys. Hisz ő volt a csodagyerek, épp ezért bíztunk, mind benne.

  Minden nap egyre rosszabb lett, míg már a kimerüléstől többen ágynak estek, de Madame Jenkinson még ezt sem akarta észre venni. Nem akarta beismerni, hogy egy pszihopata benga állatott hozott, hogy a gyerekeknek – akiknek a nagy része, még a tizennégyet sem töltötte be – testnevelést tanítson. Mondhatom röhejes volt.

  Míg a madame az irodájában a székében ült a melegben, mi télen is egy szál rövidnadrágban és pólóban futottunk, a hóesésben. Mindenegyes pillanat csak még szörnyűbb lett, de ahogy a napok múltak, Lucy csak még elhivatottabb lett. Ezt becsültem benne.

  A nagy napig már csak egy hetünk volt. A pontos és precíz terv tökéletesen meggyőzött minket arról, hogy Lucy értette, amit csinált. Nagyon is jól. Amikor az egyik álmatlan éjjelen azt mesélte, hogyan ejtett sebet a szülei gyilkosának arcán, felötlött bennem, hogy ugyanazon az éjjelen az én apám is vérzőarccal és dühvel telve ért haza. Mielőtt még az igazság, a fájó, de mégis igaz beismerés elkapott volna, én eltemettem agyam legmélyén, és hosszú évekig eszembe sem jutott. Csak az ahogy azon az éjjel Lucy elmenekült, miközben négy Mr. Breid alkatú üresfejű üldözte. De ő túlélte.

  Ez egyfajta reményt keltett bennem, mondhatni már én is optimistán néztem előre. A terv egyszerű volt. Éjfél tájt kisurranunk a főfolyosóra, az egyik raktárban volt egy csapóajtó, ami egy alagútra nyílik. Ez elmegy egészen az intézet csatornájáig, ahonnan kimászva a hátsó kerthez jutunk. Na itt jön a neheze. A kerítésbe ugyanis áram van vezetve, de egy áram eltérítő spéci cuccal, aminek kimondhatatlan neve van – és amit még Josh szerzett valahonnan – ellehet intézni. De ez sem tart ám örökké, csak 10 percünk van és a riasztó megszólal, ugyanis csak eddig tudjuk megbuherálni. 10 perc alatt kijutni az intézet körletéből… röviden lehetetlen küldetés. De mi persze ennek ellenére – vagy épp ennek dacára – mégis megpróbáltuk.

  Az utolsó nap mindfeszülten és kissé idegesen vártuk a nagy pillanatot. Úgy tűnt, az éjfél sehogy sem akart eljönni, de mikor az óra egyszer csak megütötte a várt percet, egyikünk sem bírt mozdulni a félelemtől. De Lucy eltökélten haladt előttünk. Mikor a raktárban lévő csapóajtó elé értünk, még egyszer hátrafordult, és megszólalt:

 - Aki itt és most úgy dönt, hogy nem csinálja tovább, hanem inkább vissza megy, amit teljesen megértek, az most szóljon! – hangja elképzelhetetlenül más volt mint amit eddig bárki hallott tőle. – Nos?

  Egyikünk sem mozdult, Lucy egy „Senki?” nézéssel végig pásztázta a társaságot, majd előre indult. Bár kételkedtünk, a terv mégis jól működött, kijutottunk a kerítésen, és egészen messze értünk, de egy meglepetés várt minket az útnál. Madame Jenkinson és Mr. Talley, a matematika tanárunk álltak egy csapat jólfésült egyenruhás idegen előtt. Egy tervrajzot fújdogált a szél az igazgatónő kezében. Azt a tervrajzot, amit még együtt készítettünk.

  Lucy könnyes szemmel bólintott hátra, és bocsánatért esdeklő pillantása azt mutatta, hogy feladta. Csakis remélni tudtam, hogy nem örökre. Csakis remélni tudtam, hogy az a Lucy Reys, aki lelket öntött belém, még ott lappangott a szíve mélyén az elgyötört testében, és arra várt, hogy egyszer majd újra felvegye a harcot. Még a világ leggonoszabb, legkegyetlenebb dolga sem tántoríthatott volna el mellőle. Soha.