A kék hold varázsa 12.fejezet

12. fejezet

A harc kezdetét veszi

 - Képtelenség – szitkozódott Jess a nappalinkban miközben már vagy két órája fel és alá járkált. Kissé kezdett már az idegeimre menni. – Hihetetlen hogy Mel képes volt elárulni minket. Hogyan tehette?

  Ha elmondtam volna az igazat Siena-ról és hogy mekkora dolgot jelentett Melanie döntése minden bizonnyal nem csak szitkozódott volna hanem már az elmegyógyintézetben lenne. De nem csak e miatt nem mondhattam el.   Magam miatt sem. Jobb volt ha senki sem tudja ki is vagyok, így kevesebb embernek esik baja. Bár el kellett ismernem Siena felbukkanása kicsit változtatott a helyzetemen. Biztos voltam benne hogy ennek is megvolt az oka.  

 - Szerintem most amiatt kellene aggódnunk hogy Siena mégsem halott. A felbukkanása elég aggasztó, de ha mondjuk csak ennyi lenne még nem is lenne olyan nagy gond. De Siena nem csak azért bukkant fel hogy néhány kis kiválasztottat megfenyegessen, valami készülődik lányok, és hisztivel sehova sem fogunk jutni. Érthető voltam? – kérdezte Adam elég ingerülten. Legszívesebben lekevertem volna neki egy alapos pofont a „kis kiválasztottas” megjegyzéséért. De nem tettem. Ha belegondoltam talán jobb is volt ha kiadhatta magából a dühét. De akkor sem rajtunk kellett volna.

 - Na jó elég legyen Adam! – szóltam rá tíz percnyi hallgatás után. – Hidd el ha csak minket szidol nem érsz el sem. Siena akkor is itt van és ezen már nem változtathatsz. Egyébként pedig jobb lenne ha nem cikiznél minket azzal hogy most még csak kiválasztottak vagyunk, ugyanis jelenleg mi vagyunk az egyetlenek akik megmenthetik a hátsód mielőtt Siena nem állít be a háziállatának. Nos érthető voltam? – kérdeztem vissza pont ugyanazon a hangon ahogy ő kérdezte.

 - Szerintem Nessie-nek igaza van Adam. Csakis ők képesek szembeszállni Siena-val. Mi ketten semmit sem érünk vele szemben, ezt te is tudhatod tapasztalataidból – szólalt meg a sarokban álló Will. Mindössze néhány órája ismertem Will-t de Jess biztosított arról hogy megbízhatunk benne. Nem mesélt sokat magáról, de én anélkül is ismertem hisz egy oldalon harcoltunk 300 éve. Ő volt az egyetlen aki az utolsó pillanatig küzdött.

  Arra is emlékszem hogy egyszer régen majdnem összejöttünk, de én csak a barátot láttam benne majd később ő is rá döbbent erre. Most nagyon úgy álltak a dolgok hogy talán ő és Jess… nem is csak talán. Teljesen biztos voltam benne,hogy Jessica és Will hamarosan egy pár lesznek. Legalább egyetlen dolog jól fog elsülni, ők nagyon megérdemlik egymást.

  Fájdalommal teli arccal néztem körbe a barátaimon. Még csak nem is sejtették hogy Siena miattam jött vissza. A főboszorkányok gyakran megérzik a veszélyt maguk körül. Én talán veszélyt jelentek rá nézve. Nem húzhattam tovább az összecsapást vele, különben még a barátaim is kárát látják.

 - Na jó ez így nem mehet tovább – törte meg a csendet Jess. – ha csak itt ülünk és nézünk ki a fejünkből akkor semmi sem fog megoldódni. Tennünk kell valamit mert míg mi itt egymást marjuk addig ez a Siena kitudja mire készül.

  Erre a kérdéses dologra volt feleletem.

 - Nos ez teljesen egyértelmű. Siena minden bizonnyal arra készül hogy a teljes hold fogyatkozáskor megtörje a határt és annyi varázslényt hozzon magával amennyit csak tud. Ez teljesen őrültségnek hangzik de ez lesz, de van egy módja hogy megállítsuk – szólaltam meg, de mikor kimondtam csak akkor jöttem rá hogy ezt egy kiválasztottnak nem lenne szabad tudnia. Ezek a legnagyobb titkok voltak a főboszorkányok körében. – de azt hiszem itt lenne az ideje hogy lefeküdjünk aludni. Holnap mindent megbeszélünk. Jess gyere felkísérlek a szobámba. Fiúk nektek sajnos egy szobán kell osztoznotok.

  Miután kiosztottam a szobákat rájöttem hogy négy varázserővel bíró ember volt a házunkban de vádelem semennyi sem. Minden emlékemre szükségem volt hogy előszedjem a védő bűbájokat. Mindent ami csak beugrott fel használtam. Egy ember sohasem lehet elég óvatos.

 - Óvatosabb is lehetnél – hozta rám a szívbajt Will előbújva a nappali egyik sarkából. – a viselkedés nagyon változó és a többiek hamar rá fognak jönni az igazságra. Kérlek Bells legyél óvatosabb.

  Régi becenevem hallatán a vér is megfagyott az ereimben. Három száz év. Ennyi ideje egyszer sem hallottam az eredeti nevem.

 - Honnan jöttél rá? – kérdeztem tőle már higgadtabban. – mit rontottam el? Eddig minden annyira jól ment, erre te felbukkansz. Óóó… annyira hiányoztál – ugrottam a nyakába.  

 - Te semmit sem változtál. Egyébként a szemeid árultak el, de mivel a többiek nem látták előző életedben a szemed nem fognak rájönni semmire. Bár Adam azért elég vak ha eddig nem jött rá, hisz annak idején ha jól emlékszem te és ő… - kezdett volna bele a mesélésbe de meglátta szemeimben az ellenkezést.

 - Nem emlékszel mi történt azután Will? Te is nagyon jól tudod hogy az a pillanat mindent megváltozatott. Most sem tudom hogy bízhatok-e benne – suttogtam és leültem az ablak előtti kanapéra.

 - Ugyan te is tudod hogy bízhatsz benne. Ez nevetséges Bells… akarom mondani Nessie. Hiszen te is tudod hogy a körülményeket is figyelni kell. Akkor csakis azért fordult ellenünk mert még a bűbáj hatása alatt volt – próbálta menteni a barátját Will.

 - Erre semmi szükség Will, ne próbáld kihúzni őt ebből. Az már elmúlt. Nem változtathatjuk meg a múltat… bármennyire is szeretnénk – suttogtam elhaló hangon mert éreztem hogy a sírás fojtogatott.

 - Mikor akarod elmondani nekik? Várj, meg se mond, ki találom. Nem mondod meg nekik hogy ki vagy, ugye? Ismerlek, itt a bizonyíték. Egyszer meg kell tudniuk. Jobb lenne ha tőled tudnák meg, vagy azt szeretnéd hogy ha Siena rájön ő mondja meg nekik, mert az biztos hogy akkor Jess-t is elveszíted – noszogatott.

 - Van más megoldás, de azt csak én tudom. Senki más – mondtam és fel pattantam a kanapéról.

 - Most inkább magadra hagylak, de ugye tudod hogy Ő még mindig szeret? – kérdezte mire én csak könnyes szemmel azt válaszoltam:

 - Pont ez a baj. Ez okozza majd a vesztét.

  Will halkan felment a lépcsőn és ott hagyott engem a gondolataimmal egyedül. Mindig is utáltam mikor ezt csinálta. Legtöbbször ezzel sikerült elérni hogy jó mélyen gondolkodjam el mire készülök vagy mit tettem.

 - Na nem! Most nem fog sikerülni William. Azt nem hagyom – szitkozódtam némán magamban. Az elmúlt években megtanultam hogy legyek határozott mert csak így élhettem túl, de most nem csak rólam volt szó. Ezért még elhívatottabb voltam. Még több életet tartottam a kezemben, és bár a főboszorkák egyike voltam mégis rettegtem. Ez gyengeség volt, de addig nem volt ezzel semmi baj amíg valaki rá nem jött és fel nem használta ellenem. Például mint Siena. Vagy Mel. Fájdalommal telve be kellett ismernem ő most már hozzájuk tartozott. Akár Mel is felhasználhatja ellenem amiket meg tudott rólam az idők folyamán, és nála senki sem ismert jobban. De a titkaimat még neki sem mondtam el soha. Ez kicsit megvigasztalt, de amire vele kapcsolatban emlékeztem nem igazán volt vigasztaló, ezért a mosoly is hamar lehervadt az arcomról.

  Abban biztos voltam hogy sosem voltunk barátok. Valahogy ő sosem értett egyet a tanács többi tagjával. Tehát az állás legtöbbször 4:1 volt. Ami azt illeti nekem sohasem volt szimpatikus, és nem is hiába. Miatta tört ki a háború is háromszáz éve. Mindent magáénak vallott és ezt azzal magyarázta hogy ő volt közülünk a legidősebb.

  Halkan felnevettem. Emlékeztem hogy mit mondott ilyenkor mindig.

 „- Én ott voltam még Merlin mellett is. Együtt harcoltam vele, mindent tőle tanultam. Én voltam a legjobb tanítványa, ha kedvem tartaná porrá zúzhatnék egy egész országot…”

 Bla-bla-bla. És ezt szép hosszan folytatta szinte minden álló nap. Csak ezzel egyetlen gond volt. Merlin miatta halt meg. Akkor is ő volt az áruló. Persze mi erről mit sem tudtunk míg el nem mondta a harc előtti éjjelen. Persze azóta én már elég jól poénkodtam Morgana le Férgen. mivel mielőtt Siena lett a neve így hívták. Morgana le Fay.

  Sajnos ez a visszaemlékezés nem segített helyre állítani az önbizalmamat. Ha más szemszögből néztem ez azt jelentette hogy egy olyan boszorkánnyal álltam szemben aki magát a nagy Merlint is legyőzte. Ez nem volt túl nyugtató. Hiszen hol álltam én Merlinhez képest. Sehol.

  Mielőtt a totális kiborulás utol érhetett volna fel rohantam a szobámba és forró fürdőt vettem. Szerencsére Jess már aludt így nem kellett a kérdéseire felelgetnem. Ez jól esett. Lassan lehiggadtam a fürdő hatására, ámbár az álmosság még most sem akart elnyomni. Csak ültem az erkélyen és tervezgettem hogyan győzhetnénk le Siena-t, de nem túl sok lehetőségem volt. Csakis a tőr. Az egyetlen és hamisítatlan boszorkányölő tőr. Amely magába zárta a boszorkányok hatalmát, de persze nem mindét. Ezt csak a főboszik ellen használták. De ezzel csak egy probléma volt. Nem létezett. Vagyis legtöbben ezt hitték, de mi öten tudtuk hogy ezt nem megtalálni kell hanem létre hozni. Épp ezért nem ölhettek meg minket alattunk valók.

  De ennek is volt egy kis kapuja. Ha ötünk közül valaki elkészítette. Persze hogy volt egy, meglepő módon Siena. Sikerült elpusztítania, majdnem mindannyiunkat, de ez nem volt neki elég. Mindenki aki csak a kastélyban volt és nem volt hajlandó leborulni előtte a leges legfájdalmasabb kínzásokon esett át és a végén már maga az áldozat is a halálért könyörgött.

  A bűntudat kezdett markolászni. Éreztem hogy ha azonnal nem kezdek másra gondolni sírásra fog állni a szám.

  Inkább bebújtam a takaró alá és hagytam hogy bármi ami csak álomnak nevezhető elkapjon és magával vigyen olyan messzire amennyire csak tudott.

*

  Égető fény. Csak ezt láttam magam körül mikor a sötétség eltűnt. Otthon voltam, de egyedül. Sehol senki csak a néma csönd és a vakító fény.

 - Hahó – kiáltottam el magam a házunk földszintjén. Csak a visszhang felelt nekem. A csönd percről-percre őrjítőbb lett. Míg a csendet zaj kezdte megtörni. De bár ne hallottam volna a zajokat. Sikolyok minden felől. A szívem szinte ketté hasadt mikor megláttam miért.

  A parton voltunk. Én, Jess, Melanie és Siena és… mindenki más. Harcoltunk. Vér volt mindenütt, féltem hogy a tenger is amiatt lett vörös. De nem. Lángolt minden, ez volt a vakító fény. Minden égett a kis park nem messze a házunktól, a tengerpart és minden más. A nap már nem volt látható, de a hold már fel ért a fejünk fölé. Az is vérvörösen izzott.

  Én Siena-val szemben harcoltam, és láttam ahogy egyre csak gyengültem. De Siena is. Majd ellenfelem kezében megláttam az egyetlen fegyvert ami árthatott nekem és neki is. A tőr?! Hiába való volt kiabálnom mivel úgysem hallották, de azért sem hagytam abba.

  De mikor a tőr megállt a szívemben a kiabálás megakadt a torkomon. Véres sikoly tört fel Jess-ből és láttam ahogy Will próbálta megnyugtatni mivel a harc még nem ért véget. Adam olyan gyorsan termett mellettem hogy alig lehetett látni ahogy mozgott és a következő pillanatban már halott holtestem fölött zokogott. A szívem majd megszakadt. Majd minden elsötétült…

  De aztán a film újra kezdődött, de ezúttal Siena kezében már nem volt tőr. Nem tudtuk egymást megölni de fájdalmat okozni sem. Csak Siena tudott nekem. A szemem láttára ölte meg barátaimat. Csak mi ketten maradtunk életben. Őt nem kínozta az emberei halála, míg én egyedül térdeltem a földön Adam, Jess és Will holtteste felett. Ahogy azt előre is leszögezte még Mel-t sem kímélte, a saját kezével vette el az életét.

*

  A reggel hamarabb érkezett el mint hittem. Mikor fel keltem csak azon töprengtem mit jelenthetnek az álmaim, vagy inkább nevezhettem őket a látomásaimnak is.

  Szépen lassan felöltöztem és elindultam lefelé a nappaliba. A többiek már vártak.

 - Jó reggelt! – köszöntöttek egyszerre. – Reggelit? – kérdezte Jess mosolyogva.

 - Ööö… köszi kérek. Hogy aludtatok? – kérdeztem kedvesen és reméltem hogy ők nem kérdezik ezt meg tőlem.

 - Egész jól – válaszolták a fiúk aztán egyből elkezdtek poénkodni hogy a másik mennyit horkolt és még hasonlókat.

  Kimentem a konyhába Jess után és együtt készítettünk valami nagyon finomat. Ha én csináltam volna minden bizonnyal nagyon finom is lett volna de Jess főzési tudománya nem volt túl kiemelkedő. Jess épp megszólalt volna mikor megszólalt a telefon.

 - Tessék – szóltam bele a telefonba.

 - Szia, kicsim! – szólt bele anyu a telefonba. – Sajnálom de még mindig nem tudunk hazamenni. Nem régiben apáddal elindultunk haza sietni akartunk, de egy részeg sofőr áthajtott a piroson és összeütköztünk. Apád jól van de a lába eltört és nem tudjuk hogy van-e valamilyen belső sérülése. Egy kis ideig még maradnunk kell, csak szólni akartam hogy holnap ne felejts el suliba menni.

 - Óh… jah igen suliba, oké holnap megyek, és anyu ugye nem haragszol ha Jess nálunk alszik amíg haza nem jösztök? Tudod nem szeretek egyedül lenni egy ekkora házban – kértem engedéjt nehogy még valami baj legyen ha hazaérnek.

 - Persze. De a szüleinek is bele kell egyezniük, rendben? – kérdezte anyu.

 - Igen már ma is itt aludt, tegnap kicsit fáradtak voltunk a vidámpark után – mondtam a fél igazságot. Will-t és Adam-et inkább nem említettem.

 - Na jó Nessie, mennem kell. Jut eszembe, ha a kezelés eltart kéthétig akkor először vissza megyünk New York-ba hogy elintézzük a papírjainkat és meglátogatjuk apád régi munkatársát hogy megköszöntsük. Na jó most már tényleg megyek. Légy jó kicsim, remélem minél hamarabb hazaérünk – szipogott anya a telefonba.

 - Szia anya! – köszöntem el és le tettem a kagylót, majd intettem Jess-nek hogy jöjjön velem a nappaliba a fiúkhoz.

 - Nos egy darabig még maradhattok ugyan is a szüleim New York-ban ragadtak. Talán nem is baj – tettem hozzá némán magamban.

 - Csúcs – fogtak kezet a fiúk, Jess pedig csak intett hogy menjek vele a konyhába.

 - Muszáj beszélnünk, Nessie! Figyelj! Tegnap este sikítoztál álmodban. Amikor a fiúk átakartak jönni hogy megnézzenek azt mondtam hogy csak csikizzük egymást de nem biztos hogy bevették. Mondd el, kérlek hogy mi a baj. Biztosan titkolsz valamit, azért sikítozol álmodban. Mondd el, kérlek!

 - Nincs semmi, Jessica hidd el. Csak nehéz időket élünk és azon csodálkozom hogy ti ezt ennyire jól kezelitek. Én sajnos nem tudom hogy csináljam – mondtam ki a kegyes hazugságot. Bármit meg tettem ami megvédhette őket.

 - Lányok, kész vagytok? – kiabált be Will.

 - Persze – szóltunk vissza egyszerre Jess-el. Mosolyogva mentünk ki a nappaliba mintha mi sem történt volna.

 - Nos mi a jó terv? – kérdezte Will, úgy téve mintha nem tudná a választ. Adam és Jess kíváncsian néztek rám. Az arcukon több érzést is megleltem. Izgalmat, várakozást, kíváncsiságot és örömöt. Furcsa volt hogy ezekben a percekben is képesek voltak örülni. A haláltorkánál voltunk de ők örültek, ez egyszerűen képtelenség volt.

 - Csak annyit tehetünk hogy létre hozzuk a Vidamuerte tőrt. . Ez az egyetlen esélyünk – mondtam és tudtam ezzel már segítettem Adam-nek rá jönni az igazságra.

 - Mi?! Te nem tudhatnál erről – pattant fel a kanapéról Adam. – Honnan tudod hogy egyáltalán létre lehet hozni? A titkot csak a főboszorkányok tudhatták közülük pedig már csak Siena van életben közülük, és kizártnak tartom hogy ő elmondaná.

  A hangneme cseppet sem tetszett. Úgy beszélt rólam mintha egy senki lennék. Ezt nem hagyhattam.

 - Adam… azért ha Nessie tud róla akkor ő is tisztában van vele hogy a tőrt csak egy főboszorkány készítheti. Igazam van Be… Nessie? – kérdezte Will fel vonva egyik szemöldökét. Tudtam most arra várta hogy el mondjam az igazat arról ki is vagyok. Pedig ő is nagyon jól tudta hogy nem fogom elárulni magam.

 - Nessie te csak a mesekönyveidből ismerted eddig ezt a világot. Attól még semmit sem tudsz, még varázsolni sem – közeledett felém Adam. Ezt nem tűrhettem tovább.

  Kinyújtottam a kezem és Adam a falnak csapódott. Még hogy nem volt varázserőm. Azért csak mértékkel kellett bánnom az erőmmel.

 - Ezt meg hogy…? – bámultak rám meglepetten Jess és Adam. Will dühösnek tűnt de egy kis mosolyt még láttam elbújva a szája sarkán.

 - Ahelyett hogy itt marjuk egymást és a másik varázserejét kritizáljuk – pillantottam Adam-re aki még mindig a földön ült és a fejét fogta amit bizonyára kissé erősen ütöttem a falhoz. – Mi lenne ha végre hozzá látnánk a dolgunkhoz? El mondom kinek mit kell megszereznie aztán két csoportra oszlunk. Érthető voltam? – kérdeztem a többiektől. Egyetlen bólintással válaszoltak majd mindenki leült a konyhába az asztalhoz.

  Mivel Jess és Adam úgy tudta hogy csak a két fiú élt a főboszorkányok idején ők ketten lettek a „csapatkapitányok”. Legszívesebben Will csapatában lettem volna hogy elkerüljem a kérdezősködést, de tudtam hogy Will-nek és Jess-nek is kell egy kis idő hogy kettesben legyenek, így kénytelen voltam Adam-mel menni.

 - Na gyerekek! Indulunk. Ne felejtsétek el, hogy délután hatkor találkozunk a kávézóban – szólaltam meg dél körül mikor mindenki indulásra készen állt. – De legyetek nagyon óvatosak, biztos vagyok benne hogy Siena figyeltet minket. És Will! Ha Jess-nek csak egy haja szála is meggörbül…

 - Nyugi Nessie! Vigyázni fogok rá, mivel csak ti állíthatjátok le Siena-t – kacsintott felém Will.

 - Oké, hát sok sikert!

  Jess és Will azonnal autóba is ültek majd elindultak hogy megszerezzenek két hozzávalót: a földet és a vizet. Egyenlően osztottam el a hozzávalókat bár öt elem volt. De az ötödiket nem lehetett megtalálni. Az csak legenda volt. Vagy talán mégsem?

  Ezért biztos voltam benne hogy Siena nem tudta elkészíteni annak idején. Valaki mást fenyegetett meg hogy készítse el. Egy újabb titok merült fel amire választ kellett találnom. Ha egyet megfejtettem jött a másik és így tovább. Sohasem lett vége, mint egy örök körforgás. Pont mint az álmaim. Megfejtésre vártak, és míg rá nem jöttem nyughatatlan lelkem nem pihent.

  De sajnos az emberi érzéseim elpuhították az érzékeimet. Egy előnnyel töb volt Siena részére.

 - Nessie! Ideje lenne beszélnünk – lépett elém Adam. Jól tudtam mit akart, de válaszaim nem voltak. Erre még nem álltam készen. Minden szavával nehezítette a döntéseimet, mert nem hagyta hogy a szerelmünket elnyelje a múlt.

A kék hold varázsa 11.fejezet

11. fejezet

Az áruló

  Másnap reggel mindenre emlékeztem. Én az erkélyen, a hold közeledett, valami megragadott aztán idegen emlékeket kezdtem látni…

  - Már megint! – sóhajtottam fel az ágyban. Mindent tudtam. Egy újabb életet kellett kezdenem.

  Gyorsan kipattantam az ágyamból és elindultam a földszintre. Egyedül voltam. Senki sem volt a házban, azt tehettem amit csak akartam. Mindent kipakoltam hűtőből és kissé talán túl bőségesen megreggeliztem. Miután végeztem a mosogatással elindultam a lépcső felé. De megakadtam a szemem a naptáron. „A nyári napforduló” Egy pillanatig csak néztem magam elé majd hangosan felnevettem.

  Fura volt hogy nekem eszembe sem jutott hogy a titok nyitja a napforduló. Hiszen a napforduló eléggé mágikus nap volt. A napforduló idején elvékonyodik a határ a varázslatos világ és a halandók világa közt. Ilyenkor kezdenek emlékezni a reinkarnációk hogy ki voltak előző életükben, vagy netán előző életeikben.

  A nevetés egyre hisztérikusabban tört fel belőlem míg sírássá nem vált. Attól hogy újra teljes értékű boszorkány lettem a halandó érzések még mind benne voltak. Csalódottság, izgalom, szerelem és fájdalom. De legfőképp fájdalom. Minden fájt. Az elmúlt 500 évben azért elég sok szenvedés felgyülemlett bennem. Sokakban ez szokott gyűlöletté válni, de bennem ennyi ideig csak fájdalom maradt.

  Órák teltek el míg én a nappaliban ültem a kanapén. Csak néztem ki az ablakon és láttam ahogy a szél egy-egy levelet felkapott és messzire repített. Dühömet úgy akartam levezetni hogy egyre csak erősebb szelet támasztottam. De a telefon megakadályozott, mielőtt bármi komolyabb történhetett volna.

 - Halló – szóltam bele a telefonba.

 - Szia, Nessie! Jess vagyok. Akkor jössz délután? – gyorsan elkezdtem gondolkodni hogy mi az amit megígértem Jess-nek.

 - Hát persze! – csaptam a fejemre. Hiszen ma a suliban vidámpark lesz. Pénzt gyűjtünk hogy a múlt hónapban történt vihar kárait helyre állítsuk. – Mikor menjek Jess?

 - Talán találkozhatnánk olyan három óra tájt, muszáj beszélnem veled – suttogta és éreztem a hangjában a feszültséget.

 - Rendben. Na és Melanie mikor jön? – kérdeztem gyanakodva.

 - Hát pont ez az … - ekkor a vonal némán megszakadt. Valami mélyen azt súgta hogy valami nagyon-nagyon rossz készülődik. Ez lehetett az oka hogy újra Oxnard-ban voltam.

  Alig vártam hogy az óra elüsse a fél hármat. Kicsit túl gyorsan haladva elindultam az iskola felé. Vártam hogy Jessica megjelenjen, de ő sehol sem volt.

  Már majdnem négy óra volt és az idegeim egyre csak gyengültek. Már nem sok kellett hozzá hogy eszeveszetten rohangálni kezdjek Jess-t keresve.

 - Szia! – szólalt meg mögöttem Adam.

 - Megkérhetnélek hogy mostantól lehetőleg ne a hátam mögött jelenj meg mindig? A frászt hozod rám – mondtam neki és megfordultam hogy a szemébe nézzek. Úgy tűnt napok óta nem aludt.

 - Nem hívtál fel – jelentette ki. Nem szemrehányás volt, csak egy sima kijelentés. Kicsit túl közömbös. – Pedig el kellene magyaráznom egyet s mást.

 - Oh, igen? Nos hallgatlak. De elmondanám mit tudok, csak hogy ne tarts bunkónak ha elküldelek. Jess eltűnt, ahogy Melanie is felszívódott. Nem lehetne ezt a kis beszélgetésünket máskorra halasztani? – kérdeztem szkeptikusan.

 - Jó is hogy szóba hoztad, épp elakartam mondani neked, hogy…

 - Nessie! Szia! Kérlek gyere és segíts nekem, te Adam pedig segíthetnél az óriáskeréknél – jelent meg Mel rengeteg cuccal a kezében. Azonnal elindultam felé és félúton azon kaptam magam hogy már futni kezdtem, magam mögött hagyva Adam magyarázkodási próbálkozásait. De azt el kellett ismernem kíváncsi voltam a magyarázatára és a félbe hagyott mondatára. És persze arra is amit Jess kezdett el mondani.

 - Szia, Mel! Mi újság? Nem láttad Jess-t? – kérdeztem tőle és láttam hogy egy pillanatig habozott.

 - Ööö… Reggel azt mondta hogy rosszul van és nem jön.

 - Ez érdekes. Engem délután hívott fel és találkozót beszéltünk meg háromra – néztem rá felvont szemöldökkel és tudtam hogy valami nem stimmelt vele. Csak épp azt nem tudtam hogy mi volt az.

  Az órák szépen lassan teltek és Mel kezdett egyre furcsább lenni. Hiába próbáltam meggyőzni hogy keressük meg vagy hívjuk fel, mindenre azt mondta felesleges.

 - Na jó én most már hazamegyek – szólaltam meg este nyolc táján. Bár eszem ágában sem volt hazamenni minél hamarabb el akartam tűnni Melanie szeme elől. De persze nem volt nehéz kitalálni hogy még órákig nem leszek képes elszakadni tőle.

 - Majd én elviszlek – ajánlotta fel Mel. Szinte tudtam.

  Miközben beszálltunk az autóba erősen koncentráltam hátha elkapok néhány villámlépet a jövőről. Semmi.

  - Na én megyek aludni, tudod anyuék nincsenek itthon de azért inkább nem megyek el nehogy megtudják. Jó éjt, Mel! – köszöntem el tőle amikor az autó megállt előttünk.

 - Rendben. Neked is jó éjt Nessie!

  Furcsa volt hogy ilyen hamar elengedett. De ezen nem töprengtem sokáig. Volt bőven dolgom nem kellett hogy még ez is fárasszon.

  Bementem a szobámba és órákig csak ültem az ágyamon. Vagyis legalább szerintem. Valójában alig telt el egy fél óra mióta hazaértem. Próbáltam kiűzni azokat a gondolataimat a fejemből amik Mel-hez kapcsolódtak. Igazán nehéz volt. Ráadásul ott voltak azok a félbe hagyott mondatok amiket Jess és Adam kezdtek el. Egyre idegesebb lettem ezek miatt.

  Lerohantam a konyhába hogy felhívjam Jess-t de a telefon foglalt volt. Egyre csak kezdtem pánikba esni. A jövője ködös volt előttem és hiába próbáltam mégis kitalálni mit jelenthettek a képek, mindvégig tudtam hogy ez felesleges hiszen a megoldás biztos volt. Valaki leárnyékolt. Ez a jövőbe látásnál azt jelentette hogy valaki szándékosan beleszólt abba hogy mit láthattam, de erre csak egy olyan valaki lehetett képes aki nem volt halandó. De persze körülöttem nem is csak egy valaki volt aki különleges képességekkel rendelkezett. Persze kapásból ott volt a két legjobb barátnőm. De ebből az egyik olyan furcsán viselkedett amilyenek még sosem láttam, és persze a másik meg teljesen eltűnt. Arra azért még kíváncsi voltam hogy a harmadik emberkém vajon még megvan-e vagy őt is elnyelte a föld a fél mondatával együtt. Épp tárcsáztam a számát amikor …

 - Mit keresel itt? – kérdeztem mikor már a szobám ajtajánál álltam.

 - Nem hagytad hogy befejezzem a mondatom. Kénytelen voltam ide jönni. És van még néhány dolog amit meg kell beszélnünk. Tudom hogy tudod a titkot, és persze biztosan másképp vélekedsz rólam – magyarázta Adam az erkélyen állva. Úgy állt ott mint aki otthon volt. – Esetleg most ráérsz?

 - Nincs szükségem a magyarázatodra. Nagyon jól tudom mi vagy, és ezen a tényen semmi sem változtat. Ezt te is nagyon jól tudod – mondtam dühös arccal és felé léptem egy lépést, mire ő is megmozdult és felém lendült.

 - De nem tudhatod hogy miért. Az nagyon régen volt. Amikor még az őseid háborúztak. És tényleg csak védeni akartam valakit… akit szerettem – mondta és az arca büszkéből átcsapott gondolkodóba. A múlt.

 - Sohasem tudtad túl tenni magad rajta. Akkor hogy állíthattad hogy szeretsz? – kérdeztem miközben a sírás kerülgetett. Az emlékek lassan kezdtek eltölteni. Pedig sok-sok évvel ezelőtt volt. Éreztem ahogy egyre gyengültem és már hiába próbáltam távol maradni Adam-től.

  Látszott hogy megérezte a gyengeségem és kapott is az alkalmon. Egyre csak közeledett én pedig semmit sem tehettem ellene, mintha egy láthatatlan bilincs lett volna a kezemen. Legbelül, szívem egy rejtett zugában viszont ott rejtőzött az igazság. Nem is akartam ellenállni. Már majdnem megtörténtté vált a csókunk mikor egy óriási villám csillant meg tőlünk nem messze a tengerparton. Éreztem ahogy valami odahúzott.

 - Mennünk kell! – kiáltottam és olyan gyorsan mentem le a lépcsőn hogy azt hittem Adam még csak meg sem mozdult. De mikor kinyitottam az ajtót, ő már futott a part felé. Ahogy csak bírtam futottam utána de nem tudtam utol érni míg meg nem állt.

 - Mi folyik itt? – kiabáltam mert láttam hogy Adam egy lánnyal veszekedett. Sue. Teljesen kiment a fejemből még a létezései is. Nem tartozott jelenleg a problémáim közé. Vagy ezek szerint mégis.

  Kellett egy kis idő hogy rájöjjek Sue nem volt egyedül. Mikor megláttak elindultak felém.

 - Nocsak kit köszönthetünk körünkben – szólalt meg Sue, míg a másik alak árnyékként követte. – Látom észre vetted hogy gyakoroltunk, bár inkább ez egy jelzés volt hogy nem ajánlatos smacizni egy félig vámpír és félig varázslóval.

  Adam erre a kijelentésre felmordult alá támasztva ezzel Sue-t. a két alak egyre csak közeledett majd a hold fényében kivehetővé vált hogy ki rejtőzködött addig a sötétben.

 - Melanie?! – sikítottam fel. Éreztem hogy egésznap forralt valamit, de ez minden képzelő erőmet felülmúlta. – Mi…? Mel mégis mit csinálsz te Sue oldalán? Nem emlékszel a történtekre. Ez egyszerűen képtelenség! Mivel babonáztad meg őt Susan? – kérdeztem felháborodottan.

 - Ugyan, Vanessa ne gondolj azonnal a legrosszabbra. Ő döntött így – válaszolt hangsúlyozva utolsó mondatát.

  Tehát döntött, hogy melyik oldalt választja. Ennek nem volt semmi értelme.

 - Ez képtelenség – mondtam és mélyen Mel szemébe néztem, de már nem a régi csillogást láttam benne. – Vagy talán mégsem. Csak azt áruld el Melanie hogy miért tetted ezt? Miért?

 - Mi sem egyszerűbb. Csak most az egyszer jobb akartam valamiben lenni nálad Nessie. Mindig csinosabb voltál, okosabb kedvesebb és még sorolhatnám, de most te is csak egy kis kiválasztott vagy pont mint én. Tőlük sokkal többet megtanulhatok mintha egyedül próbálkoznék és bénáznék mint te és Jess. Apropó szegény kis Jess miért nincs? – kérdezte kigúnyolva az érzéseim és meg sem várva a választ folytatta. – Hát persze… Csak mi tudjuk hol van.

 - Valóban? – kérdezte egy hang a sötétségből. – Most egy kicsit nagy fába vágta a fejszéd Melanie. Azért ennyire könnyen engem sem állíthatsz meg. Milyen butus voltál, elhitted hogy ilyen gyenge vagyok, szerencsémre segítség önszántából jött – vigyorgott Jess kilépve a fák árnyékából. Rám nézett és már nem egy kis félős kislány volt, hanem egy igazi nő, aki képes volt uralni az erejét.

  Adam meg sem lepődve nézett Jess-re és engem egyre csak frusztrált hogy nem értettem a néma beszédüket. Meguntam a pillanatot.

 - Kezd kissé nagy lenni a tömeg, nem gondoljátok? Nos Susan bármennyire is fáj most el kell válnunk egy mástól – mondtam szkeptikusan. Furcsa volt a magam részéről hogy a halandó élet ennyire elpuhított. De ötszáz év azért elég hosszú idő.

 - Nos talán igazad van, Nessie. De valójában csak azért hívtunk ide hogy átadjunk egy üzenetet. Előhúzott a zsebéből egy pergament. Elég réginek tűnt de a tapintása mégsem volt durva és érdes inkább kellemesen puha.

Kedves Vanessa!

Bizonyára nem ismersz de Adam barát nagyon is tudja kivagyok és ha hallottál Isabelláról akkor minden bizonnyal rólam is. Csak szeretnék szólni hogy a jövőben kerülj el mindenkit aki engem szolgál és ha csak egy kis varázslatot használsz, hidd el nem fogom megállítani Sue-t és Steve-et hogy megöljenek ugyanis már nagyon várnak arra a pillanatra. De ha úgy gondolod hogy mégis csak szeretnél az ellenségem lenni hát jól jegyezd meg. Én nem egy kis kiválasztott vagyok mint te. Én vagyok az öt főboszorkány egyetlen élő tagja. Engem nem lehet csak úgy legyőzni egy átokkal. Ha kedvem tarja egy pillanat alatt a földel teszlek egyenlővé. Ezt jól vésd az eszedbe.

Ui.: Nagyon örülök hogy ifjú barátnőd csatlakozott hozzánk. Bizonyára szép áldozat lesz belőle ha már meguntam.

Siena

  A düh olyan erővel sújtott le rám hogy még én is meglepődtem. Képtelenség hogy Siena életben volt! Emlékeztem a csata idejére, minden pillanatára. Siena meghalt, ebben biztos voltam.

 - Ezzel a levéllel kívánunk neked jó éjszakát Vanessa – nevetett fel egyszerre Sue és Mel. Libabőrös lettem a hasonlóságtól. Melanie teljesen olyanná vált mint Sue. Észre sem vettem mikor Adam kivette a kezemből a papírt és elolvasta.

 - Az lehetetlen. Siena?! – káromkodott hangosan.

 - De mit jelentsen ez? –kérdezte Jess mit sem sejtve a sorok közt bujkáló fenyegetésről.

 - Azt jelenti hogy a háború elkezdődött – jelentettem ki mire mindhárman tudtuk hogy ez nem tréfa. Minden rajtunk múlott.

A kékhold varázsa

10. fejezet

Nincs visszaút

  - Miért érdekel? És én honnan tudhatnám hogy ki az? – kérdezte Adam dühös arccal.

  elnevettem magam. Mennyire tudtam hogy így fog reagálni. Mulatságos volt hogy néha nem csak a rossz dolgokat láttam előre. Hiába is gyűlöltem ezt a képességemet azért volt egy kis haszna. Például így most volt egy B tervem Adammel kapcsolatban.

  - Rendben talán nem tudod az igazat, de azért kérlek ha tudsz valamit, mondd el – hadartam és olyan szemekkel néztem rá mint egy kölyök kutya.

  Hirtelen megragadta a karomat és az iskola mögé rángatott, majd egy falhoz szorított. A szívem úgy dobogott mintha épp a maratont futottam volna le. Dühös arca néhány pillanattal később már csak fájdalmat és szenvedést tükrözött.

  - Nem tudod mibe keveredtél, Nessie. Nem kérheted tőlem hogy még jobban belerángassalak, mert ha egyszer megtudod a titkot többé nem lehet normális életed – mondta és mintha a szeme sarkában egy könnycseppet láttam volna megcsillanni. A fájdalom ami őt kínozta lassan engem is belebegett. Tényleg nem kérhettem tőle hogy el mondja a titkot. Nem miattam hanem miatta.                Számomra a saját életem már semmit sem ért. Nem tehettem meg hogy még több ember életét tönkre teszem ezzel az őrülettel. Ez volt az utolsó ilyen veszélyes kérdés amit feltettem Adam számára.

  - Sajnálom hogy ennyire megbántottalak Ad. Ha ekkora hatással van rád ez a dolog akkor nem erőltetem. Nem kell válaszolnod – szólaltam meg és elindultam vissza az iskola elé. – É s csak hogy tudd, nekem sohasem volt normális életem és már nem is szeretném hogy az legyen.

  - Kérlek, várj! – szólt utánam. – Annyit elmondhatok hogy nem kell semmit sem tenned. Csak várd meg a nyári napfordulót amikor telihold lesz. Akkor mindent megtudsz amit akartál, de kérlek légy nagyon óvatos, mert akár hiszed akár nem még mindig te vagy a legfontosabb a számomra – suttogta és egyre közelebb hajolt hozzám. A közelsége megrészegített de próbáltam ellenállni a kísértésnek. Szinte lehetetlen volt.

  - Nem! – kiáltottam rá és eltoltam magamtól. Nem akartam még egyszer végig csinálni ezt. Egyszer is bőven elég szenvedést okozott. Pont azért nem kértem hogy mondjon el mindent amit tudott hogy megvédjem a veszélytől. Erre ő kitárt karokkal közeledett a veszély felé. Felém. Mert jelenleg én volt számára a legveszélyesebb. Egyedül én voltam képes logikusan gondolkodni?

  - Nem, ezt nem mondhatod! Ez túl veszélyes. Jobb ha… - mély levegőt vettem és befejeztem életem legnehezebb mondatát. – Ha inkább elfelejtenénk egymást és soha többé nem találkoznánk.

  Ahogy ezt kimondtam olyan volt mintha kést forgattak volna a szívemben. Talán még az is jobb érzés lett volna ennél.

  - Rendben. De van egy feltételem. Mondd a szemembe hogy nem szeretsz és akkor elmegyek. Soha többé nem látsz és ha esetleg találkoznánk ismeretlenként nézünk majd egymásra. Csak mondd ki – parancsolt rám és egyre közelebb lépett.

  - Ezt nem kérheted tőlem – zokogtam. – Ez így nem fair. Tudod mit érzek irántad, hát ne nehezítsd meg a dolgom. Csak azt szeretném hogy ne légy veszélyben, és te inkább azt szeretnéd hogy  mégis együtt maradjunk? Nem, ezt nem hagyhatom.

  - Azt hiszed hogy én félek? Én csak egyetlen dolog miatt rettegem. Hogy bajod eshet. Érted amit mondok? – kérdezte.

  Fájt mindenegyes szava. Nem tehettem semmit a fájdalom ellen. Vagy talán igen de ahhoz nem voltam elég erős. De kénytelen voltam.

  - Nem szeretlek, gyűlöllek!!! Hallod? Nem szeretlek. Értsd meg végre – ordítottam és ahogy csak bírtam futni kezdtem, de pillantásom még egyszer visszavándorolt Adam alakjára aki immár a földön térdelt és arcát a kezébe temette. 

*

  A rohanás kissé kifárasztott. Az arcomról a könnycseppeknek idejük sem volt felszáradni. Amikor hazaértem senkit sem találtam otthon. Ezt szerencsésnek találtam hisz ilyen állapotban csak a frászt hoztam volna a szüleimre. De jelenleg csak amiatt kellett aggódnom amit tettem.

  Tudtam helyes volt hogy mindent megtettem azért hogy megvédjem Adam-et. Sajnos ez csak így működött. Beletiportam az érzéseibe és porrá zúztam azt az esélyt hogy valaha együtt lehettünk volna. Majd egyszer még hálás lesz ezért nekem. Ezzel próbáltam nyugtatni magam, ugyanis a hisztérikus rohamok egyre gyakrabban törtek rám.

  Tudtam hogy csak az segíthetett rajtam ha eltereltem a gondolataimat.

  - A nyári napforduló! – kiáltottam fel. Azonnal a konyhában lévő naptár felé siettem. Egy hét. Egyetlen röpke hetem volt addig míg megtudhattam életem egyetlen és legnagyobb titkát. Az érzés hogy milyen hamar megváltozott minden egyre mélyebbre hatolt bennem. Hiába is keresgéltem az emlékeim között nem találtam olyat ami kicsit is hasonlított volna ehhez az összetett érzéshez. Vártam, rettegtem és egyszerre örültem is neki. Közelgett a pillanat ami örökre vagy megváltoztathatta vagy véget vethetett az életemnek. De addig még egy sokkal hétköznapibb feladat várt rám. Az első hét az új sulimban. Igazából nem érdekelt, ha úgy néztem még üdítő is lehetett volna egy kicsit a szobámon kívül lenni. Csak egyetlen bökkenő volt. Hogy egy osztályban Adam-mel kicsit keresztbe tett a terveimnek.

*

  Az első hetem gyorsabban röppent el mint azt valaha hittem volna. Amikor Adam, Mel vagy Jess beszélni akart velem mindig volt valami kifogásom hogy lerázzam őket. Bárhogy próbálkoztak nem húztak ki belőlem semmit.  Nem tartoztam senkinek magyarázattal. Az életem irányítása az én kezemben volt, és én úgy döntöttem hogy minden feláldozok cserébe az igazságért.

  Utolsó nap, utolsó óra kémia. Egy levél a könyvemre ragasztva. Adam-től.

„ Itt az éjjel amire vártál közeledik a perc,

a titkod hidd el nagyon veszélyes.

Kérlek vigyázz magadra és vigyázz

mert a telihold minden titkod tudója.

Ha már tudod amit tudnod kell

Kérlek legalább egyszer keress meg

Ígérem minden elmagyarázok. „

  Fogalmam sem volt róla hogy miért kellett volna bármit is elmagyaráznia, de kétség kívül tudhatta a titkot ha ennyire képben volt velem ellentétben. Kerestem egy papírt és remegő kézzel írtam rá a válaszom.

„ha muszáj lesz megteszem amit kérsz.

De tudod hogy ez nem fog semmin változtatni.

Nekünk együtt nincs jövőnk

és félek nekem talán külön sem lesz „

  Kifelé menet ahogy mellém állt a könyvére ragasztottam a papírt és amilyen gyorsan csak lehetett elindultam haza. Egész úton az autómban az járt a fejemben ami Adam írt. „ a hold minden titkod tudója” Ezek szerint a hold volt a kulcsa mindennek.

  Amikor hazaértem egy cetlit találtam a konyhában.

„ – Kicsim! El kellett mennünk apával elintézni valamit. Ha szerencsénk van két nap és jövünk de ha nem még felhívlak. Puszil anya! „

  Egyedül hagytak, pont most. Egyszerre volt ez szerencsés és borzasztóan félelmetes is. De végül is egyedül akartam ezt végig csinálni. Hát tessék a sors a kezemre játszott. Vagy talán még sem.

  Ahogy néztem az órát és vártam hogy a pillanat elérjen a percek ólom lábakon jártak.

  - Ezt nem bírom tovább! – szitkozódtam magamban. Felkaptam az ágyam alá dugott könyvet amiben először olvastam Isabella S.-ről. Az élete nem volt leírva csak az hogy már fiatalon is nagyon tehetséges boszorkány volt. Ekkor hirtelen egy kis fény gyulladt a fejemben. Ha meg akartam tudni ki az az Isabella nem csak Adam árulhatta el. Hiszen aki a könyvet írta biztosan elmondaná a forrásait. Eszeveszetten forgattam a kezemben a könyvet de se kiadó se szerző sem volt rajta. Egyre csak azon morfondíroztam hogyan lehetséges ez. Míg meg nem szólalt a faliórám. Éjfél. Hát elérkezett. Minden erőmre szükségem volt hogy elinduljak az ágyamtól az erkély felé.

  Ügyeltem hogy a szemem a padlón tartsam és mikor minden erőmet összeszedtem akkor pillantottam fel. A hold… gyönyörűbb volt mint valaha de a színe nem olyan volt mint lenni szokott. Vöröses és kissé kékes. Képtelenség. De így volt. Csak néztem, néztem és néztem.

Amire vártam kissé késett. Kezdtem dühös lenni hogy Adam biztosan hazudott de ekkor váratlanul ért a pillanat. Az erkély ajtóm becsapódott én pedig csak álltam míg a szél süvített mellettem mint egy hurrikán. A hold egyre csak közeledett… majd minden fény kihunyt. Egyedül maradtam és a titok már nem is volt többé az.

A kék hold varázsa 9.fejezet

9. fejezet

A titkok könyve

Hogy mit éreztem mikor megpillantottam magam mögött Adam- et azt nehéz lenne megfogalmazni. Valójában lehetetlen.  És nem is próbáltam. Csak néztem a szemébe majd erőt vettem magamon és Sue felé fordultam. Nem igazán szerettem ha gyengének tűntem mások előtt (ez sajna már kiskorom óta így volt).

 - Örülök hogy találkoztunk Sue. De megtennéd hogy ha jövő héttől idejárok békén hagysz? Nagyon örülnék – mondtam de válaszát meg sem várva már el is indultam az ajtó felé.

 Sue és Steve olyan gyorsan eltűntek hogy észre sem vettem mikor elmentek mellettem.

 - Nessie, várj – szólt utánam Adam és megragadta a karomat.

 - Eressz el Adam! Hagyj hadd menjek el – szóltam rá de még én is hallottam a szavaimban lévő ellentétet.

 - Mi történt? Miért nem beszélsz velem hetek óta? Nessie, válaszolj ennyit meg érdemlek – szinte kiabálva dobta oda nekem ezeket a szavakat és éreztem ahogy a szorítás egyre erősödött a karomon. Miközben a sírás környékezett el gondolkoztam hogy miért is nem beszéltem már vele egy ideje. Erre nem volt épkézláb ötletem.

 - Figyelj, mindössze annyi a magyarázatom hogy most túl bonyolult az életem és nem kell hogy te is tovább bonyolítsd. Nekem túl sok titkom van és ezekre nem lehet egy kapcsolatot építeni.  Ha mindez elrendeződik akkor talán… - suttogtam mert időközben már sírtam. Túl sok áldozatot kívánt tőlem ez a dolog. De ha egyszer már eddig eljutottam akkor már nem hagyhattam félbe a rejtély megoldását. Egyszer és mindenkorra ki kellett derítenem hogy ki is vagyok valójában még akkor is ha ez az életembe került.

 - Ha nem akarsz velem találkozni akkor csak mondd a szemembe és ne hazudozz – nézett egy ideig rám majd megfordult és elment. Pont erre volt szükségem. Hogy valaki akit ennyire szerettem így bánjon velem. Legszívesebben utána szaladtam volna és elmondtam volna neki mindent. Bár az elég érdekes lett volna. Ahelyett hogy megoldottam volna a dolgot a végén még elmegyógyintézetben találtam volna magam.

 Inkább nem is álltam tovább az iskola folyosóján ahol időközben már nem maradt senki. Elég ironikus volt hogy még nem is jártam iskolába de máris utáltam.

 A haza felé út nagyon csöndesre sikerült. Egyetlen szót sem szóltam anyámhoz. A gondolkodás mélyen magánál tartott. Alig vártam hogy a könyvet végre a kezemben foghassam, de ez az érzés keveredett a félelemmel. Mi lesz ha olyat tudok meg ami örökre megváltoztatja az életem? Nos emiatt nem kellett aggódnom ugyanis ennél többet már nem nagyon változhatott az életem.

 Az autóból kiszállva már rohantam is a szobámba és kitudja mennyi időmbe telt mire rájöttem hol is lehet a könyv. A szoba már kész csatatér volt. Eszembe sem jutott hogy mit fog velem tenni anya ha meglátja mit tettem a szobával.

 Szinte mint egy fél őrült olyan állapotban lehettem mikor megtaláltam a könyvet egy doboz mélyén. Lassan kimentem az erkélyre ugyanis nem akartam lámpát oltani mivel ha megláttam volna hogy hogyan nézett ki a szoba tutira sikítottam volna. Halkan leültem az erkélyen a székre ahol a hold olyan gyönyörűen sütött hogy képes lettem volna elhinni hogy nappal volt.

 Ahogy fogtam a könyvet ami talán minden titokra fényt deríthetett az életemben egyre csak kezdett újra körül ölelni egy régi érzés. Igen, megint a szürke köd. Olyan érzésem volt mint mikor annak idején néztem a kedvenc horror filmjeimet és elkezdtem kiabálni hogy: Ne nyisd ki az ajtót!!! És természetesen pont ez ellentétje történt. Nekem is mintha valaki azt suttogta volna hogy ne nyissam ki a könyvet.

 Mély levegőt vettem és egyetlen határozott mozdulattal ki nyitottam a könyvet. Nem is tudom hányadik hibám volt ez mióta Oxnardba érkeztem, de ez volt a legrosszabb az összes közül. Mintha egy elfuserált filmbe kerültem volna egyszerre hirtelen óriási szél támadt és az óra abban a pillanatban ütötte meg az éjfélt. Nem tagadom kissé megijedtem, de bárki lett volna a helyemben biztosan ugyan így reagált volna.  

 Olyan volt mintha a szél a fülembe suttogta volna ugyanazt a mondatot amit

Sue suttogott nekem mikor legutoljára találkoztunk a suliban.  

  - Cuidado! Vanessa pronto se pondrá al día con el destino!

  Minden bizonnyal ez az elrettentést szolgálta volna de ahelyett hogy megijedtem volna inkább csak még jobban érdekelt a könyv tartalma. Ugyan mégis mi lehet benne, ezzel nyugtattam magam.

 - Gyerünk, mire vársz, csináld már! Ez csak egy könyv! – kiabált nekem egy nagyon mély énem. De ha másik szemszögből néztem igaza volt. Mitől kellett volna félnem?

 Egyetlen határozott mozdulattal kinyitottam a könyvet és akkor...

Semmi. Szimplán csak elkezdtem olvasni pont úgy ahogy minden más könyvet. Már az első néhány szó is utalt a könyv tartalmára. Bár itt a főistenekkel kezdtek amiket teljes mértékben ismertem azért még egyszer elolvastam. Nem is volt nagy kár.

  Az idő csak telt mellettem és úgy tűnt a hold sohasem fog eltűnni és a nap sose fog felkelni.

Ahogy a szavakat olvastam egyre csak éreztem hogy az agyam ezt képtelen lesz valaha is elfogadni, de éreztem ahogy a csontozatomba, a testembe egyre mélyebben beleivódtak ezek a történetek. Főleg mikor elérkeztem az öt főboszorkányhoz. ISABELLA!!! Ez a név valahogy meglepett. Olyan furcsa érzés tört rám mikor elolvastam. A történet ami róla szólt a legérdekesebb volt az egész könyvben. Csak a sorsa volt kissé tragikus.

  A hasonlóság az élete és az enyém közt rémisztő volt. És az utolsó fejezet volt amit sohasem kellett volna elolvasnom. A kiválasztottak. A főboszorkányok a kiválasztottaiknak adták át az erejüket. De csak egy volt aki képes volt legyőzni a sötétség erejét. A prófécia boszorkánya.

 - A prófécia boszorkánya? – kérdeztem magamban, mire az ég mennydörgött majd villámlott.

  Az órák teltek és egyre csak többet tudtam meg a varázslényekről, hogyan ismerhetjük fel őket most a XXI. században, mire képesek és még sok mindenre. Majd elértem a párkákhoz. Minden bizonnyal ők voltak a könyvben a legérdekesebb teremtések akiket el tudtam képzelni. Akik az élet fonalát szövögették. Kíváncsi lettem volna én milyen színű lehettem a szövőszékükön. És arra is hogy nekem milyen sorsot szántak. Bár erre nem is kellett sokat várnom mert azon az éjjelen az álmom minden kérdésemre választ adott.

 A hold tökéletes fényében olyan volt mintha egy szellem kastélyban jártam volna. Csak mondjuk néhány száz évvel ezelőtt.  Nem tétováztam sokáig hisz egyetlen ajtó volt a folyosó végén. Egy nagy trónterem. Egy asztal középen és körülötte öt szék. Senki sem volt a teremben. Éreztem ahogy az ablakon bejövő szellő lágyan megbillentette a ruhámat. Az már egyszer biztos volt hogy nem a pizsamám volt rajtam. Az asztalhoz léptem és láttam hogy minden székhez egy név tartozott. Ismerősek voltak. De mikor az utolsó névhez értem a szívroham nagyon közel állt hozzám. ISABELLA S. Csak ennyi volt oda írva de ez is bőven elég volt. Futásnak eredtem ki az ajtón de nem tudtam hova rohanni. A rémálom nem akart véget érni hiába is szerettem volna. Csak körbe-körbe futottam míg végül egy újabb ajtóhoz értem.

 - Ne! Egyszer is elég volt ne hagyd hogy a kíváncsiságod ezt tegye veled – mondogatta belülről nekem egy hang de semmi értelme sem volt hisz a normális agyműködést én már rég hírből sem ismertem. Nem számított milyen rémségeket tartogatott nekem az előttem álló szoba egyszer s mindenkorra le kellett zárnom ezt a históriát.

  Felesleges volt annyi aggódnom hisz csak egy tükör terem volt. Vagy talán mégsem? Középen egy kristályszerű valami volt (mindent sajnos én sem tudhatok…). Félelemmel teli léptekkel és behunyt szemmel indultam a terem közepére. Középen ez a felirat állt:

 - Los secretos profundos de nosotros, pero si usted no sabe quién es usted en el espejo le ayuda a conocerlo.

Jelentését nem tudtam biztosan mert sajnos a spanyol tudásom kissé hiányos volt de amit meg értettem az az volt hogy bele kellett néznem a tükörbe. Mély levegőt vettem és fel emeltem a fejemet a felirattól.

 A nő aki előttem állt biztos hogy nem én voltam. Egyedül a szeme volt ami hasonlított az enyémhez. Ez már túl ment az ép eszem határán, ekkor értem el ahhoz a pillanathoz hogy se sikítás se nevetés sem jött ki a torkomon. Nem volt sehova sem kiírva hogy ki van a tükörben de hogy nem én az biztos volt. Mintha valaki suttogott volna hallottam Isabella nevét. Nem mozdultam de a kép közeledett. A tükörkép szinte ott állt előttem pedig egy pillanattal ez előtt még több mint ötlépésnyire volt. Ezt nem bírtam tovább de mozdulni képtelen voltam. Ekkor a tükörkép megszólalt amitől a hideg rázott. Az én hangom volt.

 - Tudod hogy ki vagyok – egyszerű kijelentés volt de én ettől is halálra rémültem.

 - Nem – válaszoltam pedig nem is kérdezett.

 - Talán most nem de hamarosan igen – suttogta majd mint egy szellem el tűnt.

  Itt az álom véget ért, de ezúttal nem is bántam. Mi a fene volt ez? Ki tudna segíteni?

  Az utolsó kérdésen nem is kellett sokáig gondolkodnom. Aki tudna nekem válaszolni az csak egy ember lehetett. És tartozott is nekem még egy „mesével”. Mindössze másnap reggelig kellett várnom.

 Mint akit megcsípett egy bolha úgy izegtem-mozogtam minden felé és alig vártam hogy véget érjenek a gimiben az utolsó órák. Kis idő után megláttam akit kerestem. Adam mintha szellemet látott volna úgy nézett rám. Egy pillanatig gondolkodott majd oda jött hozzám.

  - Üdvözöllek a gimnáziumunkban! Segíthetek valamiben? –kérdezte olyan arcot vágva hogy ha jó kedvem lett volna minden bizonnyal elnevettem volna magam.

  - Hagyd abba ezt a bárgyú viselkedést! Beszélnünk kell.

  - Hallgatlak. Mit szeretnél tudni? – kérdezte és kissé önelégült lettem hogy azt a bárgyú vigyort egyetlen kérdéssel képes leszek letörölni az arcáról.

  - Ki az az Isabella S. ? Mi köze hozzám? Felelj, nem akarok több hazugságot hallani.

  Talán nem kellett volna ezt a kérdést fel tennem de ő volt aki elindította ezt a lavinát hát ki kellett venni-e a részét ebből a rémtörténetből.

Light and dark Előszó

Light and dark

Előszó

  Ha gyermekkorod olyan rövid idő alatt röppen tova, mint az én hét évem akkor hogyan készülhetnél fel arra, ami azután jön? Arra az erőteljes érzésre. Akár ágyúgolyót is lőhettek volna belém, azt sem éreztem volna olyan erősnek, mint a köteléket köztem és Jacob között.

  De mégis mit ér ez az érzés, ha nem viszonozzák? Még te magad sem érted mi történik mikor a másik feled már mindent, tud. Mi az az egyetlen dolog, ami képes bármi mást maga alá temetni? Mi az, ami képes tönkre tenni két ember életét, hogy aztán valaki más mellett találják meg ismét a boldogságot? Mi az, ami képes egy ilyen félvért, mint én teljesen megváltozatni? Mi az, ami képes, arra hogy régi énem teljes ellentétévé változtasson? Mi lehetne erre képes? Csakis egy valami: a szerelem.