6. fejezet
Tervek
Lucy:
4 évvel később is annyira fájt, mint abban a pillanatban. Minden éjjel lassított felvételként jelentek meg előttem azok a képek. A vörös Porshe, Dylan alakja, Jay utolsó pillantása, mikor rádöbbent, hogy hazudott nekem. Soha sem tudtam megbocsátani neki.
Amikor azt mondom, hogy Beth és Jay távozása után minden más lett, enyhén fogalmaztam. Madame Jenkinson minden nap próbált felvidítani minket, pikniket szervezett a tanárokkal, amit a kicsik nagyon élveztek, de mi már kevésbé. Kimmy, Ann és én igyekeztünk összetartani a mi kis csapatunkat, de mind éreztük Beth hiányát, bár gyakran kaptunk tőle levelet. Talán a legjobb az volt, mikor megtudtuk, hogy Beth-t felvették a Stanford-ra. Örömünkben mi is az ágyon ugráltuk. De ez is csak egy nap volt abból a több ezerből, amit az intézet falai közt bezárva töltöttem.
Észre sem vettem, de egy reggel arra ébredtem, hogy az igazgatónő egy szülinapi tortával ébresztett, amin egy hatalmas tizennyolcas szám villogott. Egyedül ünnepeltem, már nem volt mellettem a másik két amazon sem. Nekik egy éve szakadt meg a „börtönbüntetésük”. Végképp egyedül maradtam. Míg végül a magány annyira megkeserített, hogy már élni sem volt kedvem.
A búcsúzás nem volt nagy, de kitől is kellett volna el búcsúznom, a régi nagy csapatból nem maradtam rajtam kívül senki sem. Madame Jenkinson aggódva figyelte készülődésemet, és minden második percben meg kérdezte, hogy minden rendben lesz-e. Mi mást felelhettem volna, hogy persze. Végül is egy talpraesett lány, és mostantól nagykorú is voltam. Csak épp terveim nem voltak.
Ahogy az évek elteltek, a világ megfeledkezett a „csodagyerekről”, és úgy tűnt Dylan-nek is akadt jobb dolga, mint tovább keseríteni az életemet. Némán léptem ki az utcára, ahol egy idegen férfi várt, egy táblával a kezében, amin a „Lucy Reys” felirat állt. Bár bizonyosan az én nevem volt a táblán, még se mozdultam egy tapodtat sem. A férfi felfigyelt rám, és alaposan végig mért. Úgy tűnt valaki jó leírást adott rólam, mert miután a férfi alaposan végig mérte az arcomat mosolyogva magszólalt.
- Kisasszony!
- Igen? Én vagyok Lucy Reys – válaszoltam kíváncsian. Ezt a tulajdonságomat sosem hagytam magam mögött.
- Parancsoljon a kocsi kulcsok, kishölgy. Jó utat! – motyogta sietősen, és a kezembe nyomta a kulcsokat és egy mobil telefont. Értetlenül álltam a kapuban, és csak néztem az öregúr távolodó alakját. Aztán az egyik földszinti ablaknál Madame Jenkinson jelent meg. A szívem egy pillanatra kihagyott, mikor a kezemben lévő kis telefon rezegni kezdett. Csak egy SMS volt. Madame Jenkinson nevét láttam a kijelzőn, így egy pillanatig sem haboztam.
Lucy! Nem tudtam, mit tehetnék érted, így döntöttem az autó mellett. A tank tele, a csomagtartóban megtalálsz mindent, amire szükséged lehet. A bizonyítványod a kesztyűtartóban, egy kis ajándékkal. Eszedbe se jusson ellenkezni. Ez a minimum, amit érted tehetek. Ha egyszer eszedbe jutok, kérlek, látogass majd meg. Légy jó!
Ölel: Madame Jenkinson
Az igazgatónő még mindig az ablaknál állt. Kezem a szívemhez emeltem, és eltátogtam egy köszönömöt. Neki köszönhettem mindent, amit ezek után elértem. Szerencsémre még a 17. születésnapomkor megszereztem a jogosítványom.
Óvatosan beültem az autóba, és az első dolgom az volt, hogy benéztem a kesztyűtartóba. A bizonyítványom tele ötösökkel, mellette egy boríték és néhány papír. Kinyitottam a borítékot. 1000$!!! Levegő után kapkodva remegő kézzel próbáltam kinyitni az ajtót, mikor észre vettem a pénz mellett egy kis cetlit.
„Eszedbe se jusson visszaadni!”
Magamban jót mosolyogtam. Az igazgatónő jobban kiismert, mint bárki más. Letettem a mellettem lévő ülésre a borítékot és megnéztem a papírokat. Állásajánló újságok, albérletek… Egy szóval minden amire szükségem lehet. Elővettem a térképet és keresni kezdtem. Az elmúlt években mindössze egy helyre akartam elmenni, oda ahol mindennél közelebb lehettem a szüleimhez.
Elindítottam a motort, majd ráléptem a gázra. Phoenix egész közel volt, én pedig egy olyan utat választottam, ahol kevés autó járt. Miközben mentem könnyek fakadtak a szememből. Sajnos mostantól csak a temetőben lehettem a szüleim mellett. Tíz hosszú év telt el azóta, és fogalmam sem volt, hogy volt-e olyan ember aki azóta vitt volna virágot a sírjukra. Azt tudtam, hogy Dylan eltemetette őket, és hogy a temetésen több volt a rendőr, mint a gyászoló. Hányni tudtam volna.
Lehúztam az autó ablakát, de a hűs levegő sem tudott lenyugtatni. Két órával később a levegő elkezdett felmelegedni, és egy ismerős illat kezdett terjengeni a levegőben. Mintha egy másik életben lett volna, mikor ebben a városban jártam. A szürke Suzuki nem keltett feltűnést, volt arra alkalmasabb autó is, hogy megbámulják. Lelassítottam az egyik újságárusnál, mert úgy gondoltam, hogy itt az ideje egy kicsit frissíteni a tudásomat. Az intézetben nem volt túl sok esélyünk arra, hogy figyelemmel kísérjük a kinti világ dolgait. A címlapra nézve döbbentem csak rá, mennyi mindenről maradtunk le.
„Jay Peters a macsó bérgyilkos bőrében”
A szalagcím magáért beszélt. A mi kis Jay barátunk időközben kissé feljebb emelkedett a ranglétrán. Gondolkodó arccal hagytam inkább el az újságos stand helyét. Vettem egy cappuchino-t és egy hot-dog-ot és visszaültem az autóba. Miután megettem az „ebédem”, elkezdtem előkaparni a táskámból – amit még Beth-től kaptam a 14. születésnapomra – és higgadtan végig lapoztam.
Az árfolyamról csaknem három oldalt írtak, míg a gyilkosságokat, mintha azok nem is lettek volna annyira fontosak, beszorították egy fél oldalra néhány hirdetés közé. Ez egyszerűen irritált. Nagyjából az újságfelénél egy óriási képbe botlottam, amin Jay feszített bérgyilkosnak beöltözve egy filmben. Az első pillanatban félre nyeltem az italomat, majd hangos nevetésben törtem ki. Röhejes egy kép volt. Jay-en egy kiló festék volt, aztán meg ott volt még az a nevetségesen abnormális öltözék. Mégis mikor venne fel egy bérgyilkos egy ilyen szerkót? Esetleg ha azt akarja hogy a gyilkosság után azonnal elkapják. De ha én lettem volna… Biztosan nem egy vörös inget vettem volna fel a fekete bőrdzseki alá. És hát azok a fekete lakkozott cipők… egyrészt ha csak megmoccan a sarkával akkora hangzavart csap, hogy azt még két házzal arrébb is hallják, másrészt pedig képtelenség bennük futni.
Míg ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, elhaladtam vagy egy millió „Gyilkos angyal” feliratú tábla mellett, amin Jay feszített, majd egy órával később elhagytam a turistáktól hemzsegő Phoenix várását. A temető közelében síri csend uralkodott, tökéletes ellentét vetve a várossal. Fogalmam sem volt Dylan hova építetett sírt a szüleimnek, de valami nyugat felé hívogatott, így nem tétováztam. A nyugati szárnyban kripták voltak. Elindultam a sírok közt a neveket olvasva. Charlotte Pierce. Csak hat éves volt. Számolva az éveket rájöttem, hogy most annyi idős lett volna mint én, mire könnyek gyűltek a szememben. Az élet sajnos nem mindenkivel igazságos. Néhány méterrel arrébb megtaláltam amit kerestem. Egy szomorú fűz árnyékában pihenték örök álmukat a szüleim sírjukban. Larry és Nancy Reys.
A kripta ajtajában egy csokor vörös rózsa és egy csokor liliom pihent, mellettük ezernyi kis gyertya világította meg az ajtót. Hiába fújt a szél a gyertyák lángja meg sem rezzent, mintha ők is azt akarták volna megmutatni, hogy hiába az élet minden akadálya, ha küzdünk, akkor minden akadály eltűnik az utunkból. Az ajtó mellett egy kép volt a falban, amin a szüleim egymást ölelték. Egyszerre öntött el a boldogság a fájdalom, a szomorúság és a düh. Dylan rá játszott mindenre, miközben ő ölte meg őket. Játszotta a jót, az együtt érzőt, de mindez csak álca volt. Egyszer csak megértettem, hogy kitől tanulta Jay mindazt, amit tudott.
Ahogy ott álltam a sírfeliratnál, a képet bámulva, egyre csak ziláltabb lettem, a düh teljesen beborított. Abban a pillanatban olyan fogadalmat tettem, amit semmilyen létező dolog sem szakíthatott fel. Ott abban a szent pillanatban megszeghetetlen esküt tettem arra, hogy amíg a szüleim gyilkosai meg nem kapják amit érdemelnek, addig nem nyugszom meg. Soha sem, míg bosszúm be nem telsejül…
Jay:
Tizennyolc. ez a szám csak nekem villogott vészjelzőként a fejemben, míg mindenki az új filmemmel volt elfoglalva. Bármerre néztem őrült rajongók hada vett körbe. Amikor kiskoromban arról álmodtam, hogy egy nap majd olyan nagy és híres színész leszek, mint Brad Pitt, a hátrányok eszembe sem jutottak. Lányok tömege – ami még nem is lett volna olyan rossz, ha bármelyikük is felkeltette volna a figyelmemet, és nem csak a vásznon látott szívtipróba lettek volna szerelmesek -, mindenütt sikolyok – ami azt jelentette, hogy néhány év múlva súlyos hallásproblémái lesznek -, mindenhol fotósok – egyszóval nulla magánélet -, azt hiszem ezek csak a legalapvetőbb és legelviselhetőbb hátrányok, és a lista körülbelül olyan 30 mérföldre ért csak véget.
Egy pillanatra elszakadva a sztár élettől ismét CSAK Jay lettem. Az a fiú, aki cserben hagyta azt a lányt, aki akár az életét is rábízta volna. Négy hosszú éve volt már, hogy az apám elhozott az intézetből, és beíratott egy színművészeti középiskolába – bár ott is csak két évet jártam rendesen, mert apa azonnal bedobott a mély vízbe -, de nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe valamiről Lucy, de féltem attól amit vele tettem így inkább a színészethez menekültem. Hamar a rivaldafénybe kerültem, de nagy áttörést csak a Gyilkos angyal című filmem hozta meg.
Amikor először olvastam el a forgatókönyvet, egy kicsit labilisnak tűnt, de apa azzal bíztatott, hogy nekem menni fog. Hittem is neki, és később a próbák is időről-időre jobban mentek, egészen addig míg fel nem kellett vennem azt a röhejes ruhát. Hiába is szóltam a rendezőnek – azaz apának -, hogy az a ruha abszurd, ő azt mondta, hogy ezt kell viselnem, így hát a kényelmetlen fekete lakkcipőmben Bruce Chester, a sármos bérgyilkos bőrébe bújtam.
Sokszor eszembe jutott az unalmas ruhapróbákon Lucy hangja és modora, és biztos voltam benne hogy neki is meg lett volna a véleménye az öltözékemről:
„- Na ne, ugye csak szórakozol Jay? Ebben a cipőben még a takarítónő is eltángálna.”
Felnevettem, a gondolat nagyon mulatságos volt, de fájt a felismerés, hogy soha többé nem hallhatom majd a drága Lucy hangját így szólni hozzám. És én ezt meg is érdemeltem.
Hagytam hogy egy kis csábítás magával ragadjon, mintha egy mézesmadzagot rángattak volna előttem, és én rá is haraptam. De el kellett ismernem, apa megjelenése felkavart, és kicsit meg is ijesztett, aztán a viselkedése csak tovább fokozta ezt. Soha sem szólt úgy hozzám, mint akkor. Sírt, amiért elvesztette anyát, és kis híján engem is, de az utóbbit csak önmagának köszönhette. Akármilyen ürügyet is kerestem a vége mindig ugyanaz a tény lett. Elárultam, és cserbenhagytam Lucy-t.
Nem múlt el úgy éjszaka, hogy ne láttam volna magam előtt Lucy szomorú arcát, és szívbemarkolóan fájdalmas szemeit. Ez kísértett már négy éve, de megérdemeltem a fájdalmat. Apa nyugtatott, ahogy Jill is, aki a menedzserem és jó barátom is volt, így sok időt töltöttem náluk. Jobban ismert, mint bárki ezen a földön – leszámítva persze Lucy-t – és mindent megbeszélhettem vele. Olyan volt nekem, mint egy gondoskodó testvér, aki gyakran összeszidott, ha nem időben mentem be a próbára.
Ahogy eljátszottam a gondolattal, hogy mindössze két nap és betöltöm a 18-at, eszembe jutott, hogy Lucy-t az nap engedték ki az intézetből. Az éjszaka közepén a fürdőkádból kipattanva felkaptam a köpenyem, és kirohantam a naptáromhoz. Október 19. A felismeréstől hátrahőköltem. Lucy ma lépett ki a kapun, de ott senki sem várta. Se barátok, se ismerősök, se a szülei… Nem tudtam elképzelni, mit érezhetett azokban a pillanatokban, míg én a kényelem minden luxusát élveztem.
Erős késztetést éreztem arra, hogy beüljek az autómba, és minden egyes utcát végig járjak, őt keresve. De nem tettem meg. Csak álltam az ablaknál, várva valamire… talán egy csodára, vagy a fene tudja mire. Az viszont biztos volt, hogy el kellett terelnem a gondolataimat róla. Inkább az új filmemre kezdtem el fókuszálni, aminek én magam írtam a forgatókönyvét, és ami igencsak tetszett apámnak. Egy életrajzi film, természetesen az én életemről. Hogyan halt meg az anyám, hogyan viselte ezt apám, majd az intézet, majd a szabadság, az intézetbeli barátaim, és… és megint csak Lucy. Rá kellett döbbenem, hogy minden második gondolatom ő volt. Nem tehettem ellene, de a szívem legmélyén pontosan tudtam, hogy nem is akartam, hogy ez másképp legyen.
