11. fejezet
Az áruló
Másnap reggel mindenre emlékeztem. Én az erkélyen, a hold közeledett, valami megragadott aztán idegen emlékeket kezdtem látni…
- Már megint! – sóhajtottam fel az ágyban. Mindent tudtam. Egy újabb életet kellett kezdenem.
Gyorsan kipattantam az ágyamból és elindultam a földszintre. Egyedül voltam. Senki sem volt a házban, azt tehettem amit csak akartam. Mindent kipakoltam hűtőből és kissé talán túl bőségesen megreggeliztem. Miután végeztem a mosogatással elindultam a lépcső felé. De megakadtam a szemem a naptáron. „A nyári napforduló” Egy pillanatig csak néztem magam elé majd hangosan felnevettem.
Fura volt hogy nekem eszembe sem jutott hogy a titok nyitja a napforduló. Hiszen a napforduló eléggé mágikus nap volt. A napforduló idején elvékonyodik a határ a varázslatos világ és a halandók világa közt. Ilyenkor kezdenek emlékezni a reinkarnációk hogy ki voltak előző életükben, vagy netán előző életeikben.
A nevetés egyre hisztérikusabban tört fel belőlem míg sírássá nem vált. Attól hogy újra teljes értékű boszorkány lettem a halandó érzések még mind benne voltak. Csalódottság, izgalom, szerelem és fájdalom. De legfőképp fájdalom. Minden fájt. Az elmúlt 500 évben azért elég sok szenvedés felgyülemlett bennem. Sokakban ez szokott gyűlöletté válni, de bennem ennyi ideig csak fájdalom maradt.
Órák teltek el míg én a nappaliban ültem a kanapén. Csak néztem ki az ablakon és láttam ahogy a szél egy-egy levelet felkapott és messzire repített. Dühömet úgy akartam levezetni hogy egyre csak erősebb szelet támasztottam. De a telefon megakadályozott, mielőtt bármi komolyabb történhetett volna.
- Halló – szóltam bele a telefonba.
- Szia, Nessie! Jess vagyok. Akkor jössz délután? – gyorsan elkezdtem gondolkodni hogy mi az amit megígértem Jess-nek.
- Hát persze! – csaptam a fejemre. Hiszen ma a suliban vidámpark lesz. Pénzt gyűjtünk hogy a múlt hónapban történt vihar kárait helyre állítsuk. – Mikor menjek Jess?
- Talán találkozhatnánk olyan három óra tájt, muszáj beszélnem veled – suttogta és éreztem a hangjában a feszültséget.
- Rendben. Na és Melanie mikor jön? – kérdeztem gyanakodva.
- Hát pont ez az … - ekkor a vonal némán megszakadt. Valami mélyen azt súgta hogy valami nagyon-nagyon rossz készülődik. Ez lehetett az oka hogy újra Oxnard-ban voltam.
Alig vártam hogy az óra elüsse a fél hármat. Kicsit túl gyorsan haladva elindultam az iskola felé. Vártam hogy Jessica megjelenjen, de ő sehol sem volt.
Már majdnem négy óra volt és az idegeim egyre csak gyengültek. Már nem sok kellett hozzá hogy eszeveszetten rohangálni kezdjek Jess-t keresve.
- Szia! – szólalt meg mögöttem Adam.
- Megkérhetnélek hogy mostantól lehetőleg ne a hátam mögött jelenj meg mindig? A frászt hozod rám – mondtam neki és megfordultam hogy a szemébe nézzek. Úgy tűnt napok óta nem aludt.
- Nem hívtál fel – jelentette ki. Nem szemrehányás volt, csak egy sima kijelentés. Kicsit túl közömbös. – Pedig el kellene magyaráznom egyet s mást.
- Oh, igen? Nos hallgatlak. De elmondanám mit tudok, csak hogy ne tarts bunkónak ha elküldelek. Jess eltűnt, ahogy Melanie is felszívódott. Nem lehetne ezt a kis beszélgetésünket máskorra halasztani? – kérdeztem szkeptikusan.
- Jó is hogy szóba hoztad, épp elakartam mondani neked, hogy…
- Nessie! Szia! Kérlek gyere és segíts nekem, te Adam pedig segíthetnél az óriáskeréknél – jelent meg Mel rengeteg cuccal a kezében. Azonnal elindultam felé és félúton azon kaptam magam hogy már futni kezdtem, magam mögött hagyva Adam magyarázkodási próbálkozásait. De azt el kellett ismernem kíváncsi voltam a magyarázatára és a félbe hagyott mondatára. És persze arra is amit Jess kezdett el mondani.
- Szia, Mel! Mi újság? Nem láttad Jess-t? – kérdeztem tőle és láttam hogy egy pillanatig habozott.
- Ööö… Reggel azt mondta hogy rosszul van és nem jön.
- Ez érdekes. Engem délután hívott fel és találkozót beszéltünk meg háromra – néztem rá felvont szemöldökkel és tudtam hogy valami nem stimmelt vele. Csak épp azt nem tudtam hogy mi volt az.
Az órák szépen lassan teltek és Mel kezdett egyre furcsább lenni. Hiába próbáltam meggyőzni hogy keressük meg vagy hívjuk fel, mindenre azt mondta felesleges.
- Na jó én most már hazamegyek – szólaltam meg este nyolc táján. Bár eszem ágában sem volt hazamenni minél hamarabb el akartam tűnni Melanie szeme elől. De persze nem volt nehéz kitalálni hogy még órákig nem leszek képes elszakadni tőle.
- Majd én elviszlek – ajánlotta fel Mel. Szinte tudtam.
Miközben beszálltunk az autóba erősen koncentráltam hátha elkapok néhány villámlépet a jövőről. Semmi.
- Na én megyek aludni, tudod anyuék nincsenek itthon de azért inkább nem megyek el nehogy megtudják. Jó éjt, Mel! – köszöntem el tőle amikor az autó megállt előttünk.
- Rendben. Neked is jó éjt Nessie!
Furcsa volt hogy ilyen hamar elengedett. De ezen nem töprengtem sokáig. Volt bőven dolgom nem kellett hogy még ez is fárasszon.
Bementem a szobámba és órákig csak ültem az ágyamon. Vagyis legalább szerintem. Valójában alig telt el egy fél óra mióta hazaértem. Próbáltam kiűzni azokat a gondolataimat a fejemből amik Mel-hez kapcsolódtak. Igazán nehéz volt. Ráadásul ott voltak azok a félbe hagyott mondatok amiket Jess és Adam kezdtek el. Egyre idegesebb lettem ezek miatt.
Lerohantam a konyhába hogy felhívjam Jess-t de a telefon foglalt volt. Egyre csak kezdtem pánikba esni. A jövője ködös volt előttem és hiába próbáltam mégis kitalálni mit jelenthettek a képek, mindvégig tudtam hogy ez felesleges hiszen a megoldás biztos volt. Valaki leárnyékolt. Ez a jövőbe látásnál azt jelentette hogy valaki szándékosan beleszólt abba hogy mit láthattam, de erre csak egy olyan valaki lehetett képes aki nem volt halandó. De persze körülöttem nem is csak egy valaki volt aki különleges képességekkel rendelkezett. Persze kapásból ott volt a két legjobb barátnőm. De ebből az egyik olyan furcsán viselkedett amilyenek még sosem láttam, és persze a másik meg teljesen eltűnt. Arra azért még kíváncsi voltam hogy a harmadik emberkém vajon még megvan-e vagy őt is elnyelte a föld a fél mondatával együtt. Épp tárcsáztam a számát amikor …
- Mit keresel itt? – kérdeztem mikor már a szobám ajtajánál álltam.
- Nem hagytad hogy befejezzem a mondatom. Kénytelen voltam ide jönni. És van még néhány dolog amit meg kell beszélnünk. Tudom hogy tudod a titkot, és persze biztosan másképp vélekedsz rólam – magyarázta Adam az erkélyen állva. Úgy állt ott mint aki otthon volt. – Esetleg most ráérsz?
- Nincs szükségem a magyarázatodra. Nagyon jól tudom mi vagy, és ezen a tényen semmi sem változtat. Ezt te is nagyon jól tudod – mondtam dühös arccal és felé léptem egy lépést, mire ő is megmozdult és felém lendült.
- De nem tudhatod hogy miért. Az nagyon régen volt. Amikor még az őseid háborúztak. És tényleg csak védeni akartam valakit… akit szerettem – mondta és az arca büszkéből átcsapott gondolkodóba. A múlt.
- Sohasem tudtad túl tenni magad rajta. Akkor hogy állíthattad hogy szeretsz? – kérdeztem miközben a sírás kerülgetett. Az emlékek lassan kezdtek eltölteni. Pedig sok-sok évvel ezelőtt volt. Éreztem ahogy egyre gyengültem és már hiába próbáltam távol maradni Adam-től.
Látszott hogy megérezte a gyengeségem és kapott is az alkalmon. Egyre csak közeledett én pedig semmit sem tehettem ellene, mintha egy láthatatlan bilincs lett volna a kezemen. Legbelül, szívem egy rejtett zugában viszont ott rejtőzött az igazság. Nem is akartam ellenállni. Már majdnem megtörténtté vált a csókunk mikor egy óriási villám csillant meg tőlünk nem messze a tengerparton. Éreztem ahogy valami odahúzott.
- Mennünk kell! – kiáltottam és olyan gyorsan mentem le a lépcsőn hogy azt hittem Adam még csak meg sem mozdult. De mikor kinyitottam az ajtót, ő már futott a part felé. Ahogy csak bírtam futottam utána de nem tudtam utol érni míg meg nem állt.
- Mi folyik itt? – kiabáltam mert láttam hogy Adam egy lánnyal veszekedett. Sue. Teljesen kiment a fejemből még a létezései is. Nem tartozott jelenleg a problémáim közé. Vagy ezek szerint mégis.
Kellett egy kis idő hogy rájöjjek Sue nem volt egyedül. Mikor megláttak elindultak felém.
- Nocsak kit köszönthetünk körünkben – szólalt meg Sue, míg a másik alak árnyékként követte. – Látom észre vetted hogy gyakoroltunk, bár inkább ez egy jelzés volt hogy nem ajánlatos smacizni egy félig vámpír és félig varázslóval.
Adam erre a kijelentésre felmordult alá támasztva ezzel Sue-t. a két alak egyre csak közeledett majd a hold fényében kivehetővé vált hogy ki rejtőzködött addig a sötétben.
- Melanie?! – sikítottam fel. Éreztem hogy egésznap forralt valamit, de ez minden képzelő erőmet felülmúlta. – Mi…? Mel mégis mit csinálsz te Sue oldalán? Nem emlékszel a történtekre. Ez egyszerűen képtelenség! Mivel babonáztad meg őt Susan? – kérdeztem felháborodottan.
- Ugyan, Vanessa ne gondolj azonnal a legrosszabbra. Ő döntött így – válaszolt hangsúlyozva utolsó mondatát.
Tehát döntött, hogy melyik oldalt választja. Ennek nem volt semmi értelme.
- Ez képtelenség – mondtam és mélyen Mel szemébe néztem, de már nem a régi csillogást láttam benne. – Vagy talán mégsem. Csak azt áruld el Melanie hogy miért tetted ezt? Miért?
- Mi sem egyszerűbb. Csak most az egyszer jobb akartam valamiben lenni nálad Nessie. Mindig csinosabb voltál, okosabb kedvesebb és még sorolhatnám, de most te is csak egy kis kiválasztott vagy pont mint én. Tőlük sokkal többet megtanulhatok mintha egyedül próbálkoznék és bénáznék mint te és Jess. Apropó szegény kis Jess miért nincs? – kérdezte kigúnyolva az érzéseim és meg sem várva a választ folytatta. – Hát persze… Csak mi tudjuk hol van.
- Valóban? – kérdezte egy hang a sötétségből. – Most egy kicsit nagy fába vágta a fejszéd Melanie. Azért ennyire könnyen engem sem állíthatsz meg. Milyen butus voltál, elhitted hogy ilyen gyenge vagyok, szerencsémre segítség önszántából jött – vigyorgott Jess kilépve a fák árnyékából. Rám nézett és már nem egy kis félős kislány volt, hanem egy igazi nő, aki képes volt uralni az erejét.
Adam meg sem lepődve nézett Jess-re és engem egyre csak frusztrált hogy nem értettem a néma beszédüket. Meguntam a pillanatot.
- Kezd kissé nagy lenni a tömeg, nem gondoljátok? Nos Susan bármennyire is fáj most el kell válnunk egy mástól – mondtam szkeptikusan. Furcsa volt a magam részéről hogy a halandó élet ennyire elpuhított. De ötszáz év azért elég hosszú idő.
- Nos talán igazad van, Nessie. De valójában csak azért hívtunk ide hogy átadjunk egy üzenetet. Előhúzott a zsebéből egy pergament. Elég réginek tűnt de a tapintása mégsem volt durva és érdes inkább kellemesen puha.
Kedves Vanessa!
Bizonyára nem ismersz de Adam barát nagyon is tudja kivagyok és ha hallottál Isabelláról akkor minden bizonnyal rólam is. Csak szeretnék szólni hogy a jövőben kerülj el mindenkit aki engem szolgál és ha csak egy kis varázslatot használsz, hidd el nem fogom megállítani Sue-t és Steve-et hogy megöljenek ugyanis már nagyon várnak arra a pillanatra. De ha úgy gondolod hogy mégis csak szeretnél az ellenségem lenni hát jól jegyezd meg. Én nem egy kis kiválasztott vagyok mint te. Én vagyok az öt főboszorkány egyetlen élő tagja. Engem nem lehet csak úgy legyőzni egy átokkal. Ha kedvem tarja egy pillanat alatt a földel teszlek egyenlővé. Ezt jól vésd az eszedbe.
Ui.: Nagyon örülök hogy ifjú barátnőd csatlakozott hozzánk. Bizonyára szép áldozat lesz belőle ha már meguntam.
Siena
A düh olyan erővel sújtott le rám hogy még én is meglepődtem. Képtelenség hogy Siena életben volt! Emlékeztem a csata idejére, minden pillanatára. Siena meghalt, ebben biztos voltam.
- Ezzel a levéllel kívánunk neked jó éjszakát Vanessa – nevetett fel egyszerre Sue és Mel. Libabőrös lettem a hasonlóságtól. Melanie teljesen olyanná vált mint Sue. Észre sem vettem mikor Adam kivette a kezemből a papírt és elolvasta.
- Az lehetetlen. Siena?! – káromkodott hangosan.
- De mit jelentsen ez? –kérdezte Jess mit sem sejtve a sorok közt bujkáló fenyegetésről.
- Azt jelenti hogy a háború elkezdődött – jelentettem ki mire mindhárman tudtuk hogy ez nem tréfa. Minden rajtunk múlott.
