A bosszú démona 2. fejezet

2. fejezet

Menekülés

Lucy:

  Nem tudtam mit kellett volna tennem. Csak futottam a hajnali derengő fényben. Azt sem tudtam merre, semmit sem tudtam, nem volt többé célom. A sós könnyek mardosták az arcom, de nem törődtem velük.

  Az idő ugyanolyan gyors lábakon szaladt mellettem, mint eleinte az üldözőim. Egyedül voltam az erdőben, egyre csak a néma csöndet hallgattam. Ahogy a percek, majd az órák teltek, rádöbbentem nem bírnám ki sokáig étel és ital nélkül. Keresnem kellett valamilyen megoldást, akármit, lehetőleg minél gyorsabban.

  Ekkor kigyulladt a fejem fölött az a kis lámpácska. Az erdőtől nem messze nyílott egy régi táborozó hely, emlékeztem, hogy apa és anya azt mesélték mélyen a fák között el van rejtve egy kis faház, de oda már rég senki sem ment. Nekem pont ilyen helyre volt szükségem.

  Újra kitűztem magam elé egy célt, így már tudtam mit kellett tennem. A terv a fejemben ismét kész volt, mint minden alkalommal. Furcsálltam hogy az emberek pánik helyzetben még gondolkodni sem tudtak rendesen, engem pedig pont az ilyen helyzetek késztettek igazi gondolkodásra.

  A tervem három lépésből állt. Az első az volt, hogyan jussák át az autópályán teljesen észrevétlenül. A három közül ez tűnt a legbonyolultabbnak, mivel egy rózsaszín hálóingben voltam. Amióta elmenekültem otthonról, időm sem volt belenézni a hátizsákomba. A sötétben sok marhaságot pakolhattam bele…

  Tévedtem. A táskám tele volt hasznos dolgokkal, két farmerral, két pólóval, egy fél csomag már megcsócsált chips-szel, egy kis üveg ásványvízzel, és a pénztárcámmal. Bár nem volt nálam olyan sok pénz, mégis olyan boldogság öntött el amit nem is hittem volna.

  A fák sűrűjében gyorsan átöltöztem, majd elindultam, hogy merész tervemet végrehajtsam. Habár ez tűnt a legnehezebb feladatnak, mégis könnyedén és nem mellesleg észrevétlenül libbentem át az úton, pedig egy magányos hétéves kislány, akinek az arca és a keze csupa vér, nem volt túl megszokott jelenség. Jöhetett a második lépés.

  Az új táborhelyeken át el kellett jutnom a régi kempinghelyekre, az erdő közepébe. Itt adódott a kérdés, hogy mi lenne ha kikerülném őket. A válasz egyszerű: a kerülőút újabb két napig tartott volna. Ezt kihúztam a listáról. Így kénytelen voltam az egyenes, de kevésbé veszélytelen úton haladni. Hétéves fejem olyan erősen törtem valamilyen ötleten, hogy azt hittem néhány pillanat és a koponyám kettéreped.

  Egy mély levegővel helyre állítottam a vérnyomásom, és a fák árnyékában, újra előre lendültem. Csak a véletlenen múlt, hogy mindössze néhány ember lődörgött akkor a tábor helyen. Két választásom volt. Vagy szépen átsétáltam előttük, és reménykedtem, hogy nem vagyok túl feltűnő, vagy megvártam, hogy alkonyatkor tovább vonulnak. Mivel az előbbi igen labilis és lehetetlen volt, inkább az utóbbi mellett döntöttem.

  A nap talán túlságosan is gyorsan bukott le a horizont alá, időm sem volt teljesen felkészülni. A csapatok nagy része még sötétedés előtt elvonult,épp csak három gimnazista fiú maradt hátra, de mivel ők úgy mond kiütötték magukat, már nem jelentettek akkora kihívást. Mosolyogva láttam be, hogy az alkohol káros hatásai, mindig minden körülmények között tökéletes hatást fejtettek ki.

  Megkönnyebbülten sétáltam egyre messzebb az új kempingházaktól, élesen figyelve előre. A régi táborhelyek kissé eldugottan voltak az erdő mélyén. Tehát a harmadik, és egyben utolsó lépés a búvóhelyem megtalálása volt. A sötétség ezúttal az ellenségem volt, nem pedig a szövetségesem.  El sem tudtam képzelni, hány seb volt már rajtam, de amiről nem tudtam az nem fájt.

  Miután a zseblámpám is felmondta a szolgálatot, egyedül az érzékeimre számíthattam. Nagyjából egy-két órája gyalogolhattam a koromfekete éjszakában, mikor egy kisebb fény kezdett derengeni előttem. Félénken, de az izgalomtól felhevültem gyorsítottam meg a lépteimet.

  A fény egy lakókocsiból szűrődött ki, de biztos voltam benne, hogy az a járgány már jó pár éve nem moccant meg onnan egy centit sem, és a közeljövőben sem tervezhetett nagyobb utazást, ugyanis a kerekei helyén téglák tartották az egész monstrumot. A fény ami kiszűrődött olyan világos, meleg, barátságos, és nem utolsó sorban nagyon hívogató volt, de koncentrálnom kellett hogy megtaláljam a régi lombházat.

  Eltávolodva a hívogató fénytől a fák tetejét kezdtem el végig tanulmányozni. Számoltam a lépéseket – ez egy jó tulajdonságom volt – és igyekeztem minden fát alaposan megjegyezni. Az erőm fogytán volt és már az eltökéltségem is csökkent, mint az utam elején a másik erdőben volt. A bosszúvágy még mindig úgy csörgedezett az ereimben a véremmel együtt, mint az alvilág bejáratánál a lángoló Sztüx folyó.

  Bár az elhatározás bennem erősebb volt, mint a legtöbb felnőtté, testem még gyerek volt és nem bírta a terhelést. Emellett ott volt az a tény is, hogy mindössze egy nappal korábban, végig kellett, ahogy lemészárolták a szüleim. Egy utolsó röpke pillantásra még futotta az erőmből, és pont mikor megpillantottam a kicsi lombházat, a holdfény utat tört magának a felhőkön keresztül.

  Hogy ezután mi is történt pontosan, már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy akkor ismertem meg a világ egyik legkedvesebb emberét.

  Gledis csupa szív és csupa szeretet volt, amikor meglátott engem azonnal a segítségemre sietett. A földön feküdtem, mire ő fel kapott és bevitt a lakókocsiba. A meleg egyre jobban átjárta a testemet. A remegés, amely uralta a testem, kezdett alább hagyni. Gledis egy tányér forró levest rakott le elém, és kedvesebb volt hozzám mint a legtöbb ember. A szüleim jutottak róla eszembe. Most hogy már nem kellett a rettegéssel foglalkoznom újra könnyek öntötték el az arcomat. Gledis leült mellém, és anélkül, hogy megkérdezte volna ki vagyok, átölelt és homlokon csókolt.

 - Nyugodj meg kedveském! – csitított, én pedig abba hagytam a zokogást.

 - Én… a nevem… - kezdtem volna bele, de minduntalan sírás lett a mondat vége.

 - Nem kell semmit sem mondanod drága Lucy, én mindent tudok, és nem kell félned tőlem, segítek neked – a pillantása olyan nyugalommal töltött el, hogy azon kezdtem el gondolkodni, hogyan tud ilyen ügyesen hatni rám.

 - De mégis honnan tudja ki vagyok? – kérdeztem egy nagy tányér leves és egy pohár forró kakaó után. Ez volt az első mondat, amit képes voltam rendesen végig mondani.

 - Kedveském, én lassan 15 éve dolgozom Dylan Peters-nél, így tényleg mindent tudok. Tudom, hogy előle menekülsz, és sajnos azt is tudom mi történt a szüleiddel.

  Újabb könnyzuhatag öntötte el az arcomat. Gledis egész éjjel arról mesélt, hogy a fél város engem keres, és hogy ő és az anyám régen jó barátnők voltak. Elmesélt nekem mindent Dylan-ről elmondta hogy azóta a szörnyű éjszaka óta teljesen megbolondult. Kora reggel kirúgta Gledist, aztán pedig nevelőintézetbe adta a saját fiát.

  A gyűlölet amit iránta éreztem egyre csak nőtt, hogy képes volt egy ilyen angyali nőt, mint Gledis, elküldeni és még meg is ütni. Az már csak hab volt a tortán, amit a fiával tett.

*

  A napok teltek, már majdnem egy éve bujkáltam úgy Gledis-nél, hogy én a kis lombházban laktam, ő pedig naponta többször is hozott nekem enni és megnézte minden rendben volt-e velem. Ha valaha kívánhattam volna magamnak egy keresztanyát, pontosan olyan lett volna, mint ő.

   Az utánam való nyomozás még mindig nem hagyott alább, sőt Dylan sikeresen felszította az indulatokat azzal, hogy azt mondta, én teljesen megbolondultam a szüleim halála miatt, és mikor ő próbált engem kimenteni a felgyújtott házunkból – mert közben kénytelenek voltak minden bizonyítékot eltűntetni – még meg is vágtam az arcát. Így közveszélyes körözött is lettem.

  Amikor próbáltam elmenni a szüleim temetésére, több volt a rendőr, mint a gyászolók. Én, aki a legjobban szerettem őket, pont én nem lehettem ott. Időközben az is kiderült, hogy a szüleim még a haláluk előtt jó sok idővel Dylan-t nevezték ki törvényes gyámomnak. Na ennél a pontnál akadtam ki teljesen.

  Gledis napról-napra aggódóbb lett, mert már a híradóban is engem mutattak. Félt, hogy mi lesz, ha elkapnak. Én megőriztem a hidegvéremet, igyekeztem Gledis-be is lelket önteni.

  Az éjszakák egyre nyugodtabbak lettek. Egyik reggel azonban, arra ébredtem, hogy Gledis se enni nem hozott, se köszönteni nem jött fel. Úgy gondoltam talán elaludt, így végre esélyt láttam arra, hogy egy reggel én csináljak reggelit neki. Ez volt az én szarvas hibám.

  Amikor beléptem a lakókocsi ajtaján, megláttam a széken ülő Dylan-t, körülötte három rendőr, ebből egy épp Gledis-t fogta le, akinek a szája be volt ragasztva, hogy ne szólhasson nekem a veszélyről. De már úgyis mindegy volt. Dylan szeme szikrákat szórt a dühtől – örömmel láttam, hogy az általam készített seb még egy évvel később is ott éktelenkedett az arcán -, de a nézőközönségünk miatt kénytelen volt kedves lenni hozzám, hogy hihetőbb legyen a meséje. A szavak amik elhagyták a száját örökre megpecsételték a sorsomat.

Jay:

  A másnap szörnyűbb volt mindennél. Dylan reggel dühösen, de elégedetten keltett ki az ágyból. Amikor Gledis felől érdeklőttem, csak annyit mondott, hogy már nincs rá szükségünk, ezért elküldte. Pedig ezek után nagyobb szükségem lett volna rá min valaha.

  Miután befejeztem a reggelit Dylan leültetett a nappaliba az egyik fotelbe, és ő is leült elém. Az egész már majdnem olyan volt, mint egy igazi apa-fia beszélgetés, míg ő meg nem szólalt:

 - Na kölyök, most jól figyelj rám. A bejárónőt azért küldtem el, mert már nem kell hogy pesztráljon téged… - kezdett bele a mondókájába, de én a tegnapestén felbuzdulva a szavába vágtam.

 - Csak nem te akarsz ezek után nevelni, megtanítani az élet dolgaira, vigyázz még a végén olyan leszel mint egy rendes apa. Kár hogy tőled csak azt tudnám megtanulni, hogyan kell mesterfokon gerinctelen csúszómászó patkánynak lenni – komorodott el a hangom a mondat végére.

 - Nem engedtem meg, hogy megszólalj – vágott pofon Dylan. – Nem erről van szó, ugyanis nem én foglak téged felnevelni. Van ennél egy sokkal jobb ötletem – mosolyodtt el, és elém tolta a Sunrise Nevelő Intézet címét és telefon számát.

  Egy pillanatra az ütő is megállt bennem. Köztudott volt, hogy az SNI egy brutális hely volt,a kicsik az oviban mind azt hitték az a hely csak mese, a kisiskolás rossz diákokat pedig azzal ijesztgették, hogy oda kerülnek. Ha jobban belegondoltam a mérlegnek egyik oldala sem volt túl kellemes.

  A bal oldalon ott volt az SNI, míg a jobb oldalon még jó sok és hosszú év Dylan-nel, és már Gledis sem volt velem, nem volt jó dolog így Dylan-nel egy házban. Megadóan vonultam be a szobámba, és neki fogtam a csomagolásnak.

*

  Amikor oda értünk az intézet bejáratához, olyan idegennek és hűvösnek éreztem a helyet, mint még soha semmit. Csakúgy áradt belőle a brutalitás, a komor hétköznapiasság és nem mellesleg az unalom.

 - Szuper – jegyeztem meg magamban halkan. Dylan tudomást sem vett rólam, az arcára volt írva, hogy alig várta a búcsú pillanatát. Az intézet igazgatónője serény léptekkel jött ki elénk, és egy lenéző pillantással mért végig engem. Dylan udvariasan elcsevegett a hölggyel, aki mindenre bólintott és hatalmas vakító mosolyokat küldött felé.

  Az igazgatónő bekísért az épületbe, és minden helyiséget megmutatott. Ahogy végignéztem a gyerekeken körülöttem, mélyen belém hasított a tudat, hogy újra a „tápláléklánc” aljára kerültem.

*

  Eltelt egy év a „rémségek otthonában” és én úgymond felküszködtem magam a ranglétra tetejére. Nem tévedtem, mert Dylan egyetlen egyszer sem írt, keresett, vagy látogatott meg engem. De én nem is hiányoltam. Egyetlen röpke év alatt sikerült feltornáznom magam teljesen egyedül a pisisek közül az „uralkodók” közé.

  Bár a szabálykönyvet mindennap pontosan délben felkérdezték a nagy teremben, én magasról tettem rájuk. A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. Ez már szinte a mottóm volt az SNI-ben.

  Annak ellenére viszont, hogy bejutnom a felsőbbrendűek közé, barátaim nem nagyon voltak. Itt minden csak álca volt, hisz egyedül egyikünk sem bírta volna. Olyan nyolcéves gyerek nem volt, leszámítva egyet.

  Lucy Reys mindennapos téma volt az intézetben. Mindenki fogadásokat kötött, hogy a lány meddig bírja. Bár undorodtam attól, hogy mekkora feneket kerítettek a sztorinak, mélyen magamban sajnáltam a lányt.

 Már egy éve bújkált, és mind azt vártuk mikor találják meg. Élve vagy halva. Hiába is tagadtuk, Lucy egyfajta reményt adott mindenkinek, hisz ha ezt már végig csinálta egyedül, akkor mi is képesek vagyunk rá. Ez lelkesített bennünket, és mindennap azért szorítottunk hogy a lány biztonságban legyen. Egész az utolsó pillanatig, míg egy este bejelentették, hogy megtalálták a csodagyereket, Lucy Reys-t.

Puszi :Bella

A bosszú démona 1. fejezet

1. fejezet

Rettegés

Lucy:

  Minden teljesen normális és békés volt. Az éjszaka sötét fátyolként borult a tájra. A szobám fala csak egy tónussal volt világosabb a vörösnél. Vihar közeledett, olyan erővel, mint Óz, a nagy varázsló meséjében, mikor a szél felkapta Dorothy házát. Ez volt a kedvenc mesém. Soha sem voltam az a babázós típus, jobban érdekeltek az izgalmas, néha ijesztő történetek. Épp ezért voltam gyakran egyedül.

  Halk nevetést hallottam oda lentről. Anya és apa gyakran fenn maradtak ilyenkor, hogy beszélgessenek, mert… én napi 24 órás felügyeletet igényeltem. Mostanság a fő téma az én iskolai eredményeim voltak. Szinte mindegyikben a legígéretesebb diáknak számítottam.

  A szüleim büszkék voltak rám, ahogy én is magamra. Anya gyakran megemlítette, hogy a koromhoz képest rendkívül okos és talpraesett vagyok. Ha kérdeztek valamit néha magam is meglepődtem milyen intelligensen válaszoltam. Nem voltam épp megszokott hétéves kislány, épp ezért ha a szüleim nem voltak a közelemben láthatatlan voltam.

  Én lehettem volna a tökéletes gyerekek. Soha sem hisztiztem, ha kérdeztek, én válaszoltam, én voltam az álombeli gyerek, csak egy kis hibám volt. Kissé gyúlékony volt a természetem. Egy darabig mindent higgadtan tudtam kezelni, de aztán, ha valaki tényleg feldühített… Ebben az értelemben sem voltam szokásos hétéves lány.

  Pedig a recept nagyon egyszerű volt. Édes, cuki arc, kék szemek, angyali szőke haj, egy kis mosoly és tá-damm, kész a tökéletes kislány. Na persze én nem alkalmazkodtam ehhez a recepthez. Az édes arc megvolt, de a többi… sorban véve, Sötét barna szemek, éjfekete haj, komoly pillantás. Ez volt a favoritom.

  Kopogás törte meg a csendet. Mint a rossz horror filmekben a testem megborzongott, és lepattantam az ágyról. A nevetés halk neszekké változott át. Anyám sikolya, mint egy villám, csapott le rám. Nem bírtam tovább, a kíváncsiság győzött felettem, ez volt az egyik legrosszabb szokásom. Ha egy horror filmben lettem volna, most a nézők épp a „Ne nyisd ki az ajtót” mondatot mormolták volna. De én megtettem. Elindultam a lépcső felé, mire a hangok egyre csak erősödtek.

 - Nincs itthon rajtunk kívül senki – ordibálta az anyám. Egy férfi lenéző tekintettel elé masírozott és pofon vágta. A düh gyorsabban lüktetett bennem, mint a vér az ereimben.

 - Hazudsz! – szögezte le a férfi és még egyszer pofon akarta vágni, de apám lefogta a kezét. – Oh, milyen bátor valaki. Látjátok fiúk? Ilyen egy igazi hős szerelmes – nevetett fel idegesítő hangon. Közelebb léptek az apámhoz és egyszerre négyen vették körül.

 - Gyávák – szitkozódtam magamban, még sok olyan szóval, amik nem illettek egy hét éves lányhoz.

  Csönd következett. Én guggolva figyeltem a négy durva alakot apám körül. Az ötödik higgadt arccal állt a sarokban. A négy alak támadásba lendült, és bennem a düh csak egyre jobban fokozódott. Nem mertem közelebb menni, mert tudtam, hogy a szüleim életem most az én kezemben volt.

 - Nyugalom fiúk! – szólalt meg először nálunk léte alatt a csuklyás alak, majd ellökte magát a faltól, és félre tolta a társait. Egyetlen röpke pillanatig hálás voltam neki, mert nem hagyta, hogy bántsák az apám majd az érzés amilyen gyorsan jött el is szállt. – Ne legyetek modortalanok, hisz ez Larry otthona. Bájos felesége Nancy pedig épp étellel akart megkínálni minket. Nem de?

  Anya megértette a célzást, és remegő lábbakkal felállt. Le akart hajolni apa mellé, de az egyik férfi valamit a hátához szorított. Jéghideg zuhanyként ért a felismerés. Egy pisztoly. Mindenerőmmel koncentrálnom kellett, nehogy lerohanjak a lépcsőn. Egyértelművé vált előttem, hogy ezek a banditák, nem csak betörni és megalázni jöttek be hozzánk. A levegőben érződött, hogy a következő percek lehetnek az utolsók a számunkra.

  Ordibálás és káromkodás hallatszott ki a konyhából, mert anya egy késsel megvágta az egyik fegyveres „vendéget”. A férfi a hajánál fogva rángatta be anyát a nappaliba. Anya arca csupa vér volt, de én láttam, hogy csak azért csinálta az egész felfordulást, hogy én időt nyerjek.

 - Kedves Nancy, mégis miért bántasz minket? – kérdezte a csuklyás idegen kaján vigyorral az arcán. – Hisz mi nem bántottunk benneteket.

 - Valóban? Csak a földig aláztok minket. Bár neked mit sem számítanak az emberek érzései – suttogta anyu úgy ahogy még soha sem hallottam tőle. Düh, fájdalom és megvetés hallatszott ki a hangjából.

 - Meglehet, de megérdemled – csattant fel a férfi és fel emelte anyát a földről, mire ő szembe köpte a csuklyás alakot. – Tudod Nancy nagyot csalódtam benned – kezdte a monologizálást a fekete szemű férfi. – Régen szerettél, aztán elhagytál egy ilyen senkiért.

  A férfi odalépett az apámhoz, aki próbált feltámaszkodni. Lehajolt és mélyen egymás szemébe néztek. Még a lépcső tetejéről is láttam hogy sötét és gonosz láng lobbant a szemében, majd felállt és csak annyit mondott:

 - Meg mutatom mennyit ér a szíved választottja!

  Az a pillanat semmihez sem volt hasonlítható. Próbáltam tenni valamit, de a pánik és a tehetetlenség teljesen maga alá gyűrt.

 - A te drága Larry-d most már legalább aludhat egy jó nagyot… mondjuk örökké – suttogta a férfi, majd hirtelen levette a csuklyáját, hogy mélyen anyám szemébe tudjon nézni, aki még mindig zokogott. – A legfájdalmasabb az, hogy Lucy akár az én lányom is lehetne, ha te nem őt választod – mutatott apám holteste felé, én pedig megremegtem a nevem hallatán. Szívesen megkérdeztem volna hogy érti, de nem tehettem.

  Az ismeretlen férfi hamar ismerőssé vált. Dylan Peters-t mindenki ismerte, hisz ő volt a Peters Entertainment vezetője, emellett az egyik leghíresebb rendező és producer. Egy pillanatig reménykedtem, hogy ez is csak az egyik új filmjének a próbája, de ez is csak egy reménytelen gyermek agyának szüleménye lehetett. Anya sokáig náluk dolgozott, ott ismerkedett meg apával. Dylan elmormogott egy „ég veledet”, majd anyám keserves zokogását a halál szárnyainak néma tova röppenése váltotta fel.

  A könnyek olyan mint a gyémántok, csak olyanokért hullasd akik meg is érdemlik, mondogatta anya gyakran, és nem is létezett a földön ember akiért ennyi könnyet valaha is hullajtottam. DE nem volt időm a gyengeségre, mert Dylan új parancsot osztott ki.

 - Kutassátok át a földszintet, ti ketten pedig oda kint vigyázzatok, ha a lány kirohanna a házból!

  Dylan Peters egyedül maradt a nappalinkban, mellette a szüleim holtan. A férfi arcán egyetlen könnycsepp hullott anyám arcára, míg apámat halála után is csak gyalázta azzal, hogy rátaposott az arcára, majd leköpte. Ezt nem tűrhettem tovább.

  A szüleim műgyűjtők voltak, így egy-egy ritka kés vagy régi fegyver egyáltalán nem volt szokatlan a házunkban. Az első kést, ami a kezem ügyébe került felkaptam és berohantam vele a szobámba. A markolatából arra tippeltem, hogy egy körülbelül 1000 éves azték áldozati kés volt. Nem érdekelt milyen régi és értékes, éles volt, és ezért a célnak tökéletesen megfelelt. A két talpnyaló visszajött, hogy jelentse, a földszinten senki sincs. Eljött az én pillanatom.

  Sírást imitálva elbújtam a szobámban, az ablakot teljesen kitártam. A tervem teljesen tökéletesen volt kitalálva, már csak az kellett hogy a gyakorlatban is jól működjön. Hallottam, hogy Dylan azt parancsolta a kopóinak, hogy maradjanak lent… egyedül indult fel felé. Bátor és egyben botor dolog is volt egyben. Míg ő azt hitte csak egy hétéves kislány várja az ajtó mögött, elhatároztam, hogy én leszek a végzete, vagy a halála.

  Ahogy kinyílt az ajtó Dylan nyugtatva megszólalt:

 - Semmi baj Lucy, emlékszel rám, Dylan bácsira? Most szépen elviszlek magammal – mosolygott.

  Egyre csak közeledett, amíg bennem a vér fel nem forrt, és aztán… Elő kaptam a kést magam mögül és teljes erőből végig húztam az arcán. A gyilkos hátrébb tántorgott a fájdalomtól, én pedig egy gyors mozdulattal felkaptam magamra a mellettem előkészített „túlélő hátizsákot”, és kiugrottam az ablakon. Hála az apával készített kötél csúszdának, egyenes a mellettünk lévő erdőbe repültem.

  Csak futottam és hallottam, ahogy üldözőim egy darabig a nyomomban loholtak, de mivel én jobban ismertem az erdőt és kisebb is voltam, könnyebben el tudtam bújni, és így ők elvesztették a nyomomat. A hogy elértem az egyik rétre megpillantottam a napfelkeltét. A nap vérvörösen izzott, mintha csak azt akarta volna jelezni, hogy az éjjel ártatlan vér ontatott.

Jay:

  A gyermekkorom nem volt túl kellemes. Semmilyen szempontból sem illetem a családomba. Amióta megszülettem csak veszekedést hallottam, és hogy az apám mindig valamilyen Nancy-t emlegetett.

  Apa késő este jött haza, soha sem jött be hozzám, hogy elköszönjön. De miért is tette volna, hisz ő volt a nagy Dylan Peters, a rendező. Anya és én igyekeztünk összetartani kis családunkat, ami csak hármunkból állt, de nem ment túl fényesen. Ha nem volt valaki dúsgazdag producer, vagy Oscar-díjas színész, az apám észre sem vette.

  Mindez anya halála után sem változott… vagyis de, még rosszabb lett. Emlékszem rá, hogy anya még csak két hónapja volt halott, de apám már más nőkkel flörtölt. Olyan topp modellekkel, akik simán a lányuk is lehettek volna. Apám viselkedése undorral töltött el. Megvetettem, mert soha sem tisztelte úgy az anyámat, ahogy ő megérdemelte volna. Soha.

  A legrosszabb talán az volt, hogy anya halála után már azt is elfelejtette, hogy van egy fia, én. Gledis, a bejárónőnk – emellett a második anyám – készített nekem enni, és fektetett le, de az apám napról napra őrültebb lett.

  Egyre csak azt szajkózta, hogy az a Nancy valaki mást választott, és nem őt. Ez már szinte a mániájává vált. Ezekután furcsa telefonhívásokat folytatott le, és valamilyen nagy „küldetésen” dolgozott néhány munkatársával.

  Gyakran hallottam mikor éjjel a megbeszéléseken Philip, a producer megjegyezte, nem jó ötlet ez az új „project”. Ha azt mondtam volna, sejtelmem sem volt az egészről, még csak a közelében sem jártam volna az igazságnak.

  Az utolsó este, amikor Dylan – anya halála után már nem neveztem apának – elment, túlságosan fel volt dobva, és szokatlanul nyugodt volt. Valami azt sejtette velem, hogy ez az éjjel még érdekességekben dús lesz. Igazam lett.

  Körülbelül hajnali öt lehetett, mikor Dylan hazaért. Az arca csupa vér volt, és egy óriási seb éktelenkedett rajta. Magamban elmosolyodtam a gondolaton, hogy azt már egy plasztikai sebész sem tudja helyrehozni. Dylan egyre csak azt hajtogatta magában:

  - Az a kis dög! Csak kapjam el ugyanolyan sorsra jut, mint a szülei.

  Bár nem tudtam, hogy a „kis dög” szülei milyen sorsra jutottak, a hangszínéből ítélve nem lehetett túl kellemes. Rettegés fogott el, mikor sebhelyes arcával felém fordult.

 - Te miért nem alszol? – kérdezte csöppet sem kedvesen, majd mogorvábban folytatta. – Takarodj a szobádba aludni, te mihaszna korcs kölyök!

  Féltem tőle. Bár ez nem is volt meglepő egy hétéves gyereknél, de én akkor is úgy rettegtem tőle, mégis a düh és a gyűlölet mozgásra, és beszédre kényszeríttették az ajkaimat.

 - Pont az beszél, aki még csak meg sem képes gyászolni a saját feleségét – köptem elé a szavakat. Hangom éles volt és jéghideg, nem illett egy kisfiúhoz. – Te egy szánalmas féreg vagy Dylan, és most már úgy is nézel ki – mosolyodtam el, és nem bántam hogy mik lehetnek a viselkedésem következményeim, életemben először képes voltam őszintén beszélni az életem tönkretevőjével.

 - Na, ha ilyen nagy lett a szád, nézzük hogy sikítasz – mellém lépett.

  A szíj élesen hasította a hátam és éreztem, ahogy a forrón lüktető vér kiserkent a sebeken. Ahogy a vércseppek a vizes padlóra csöppentek, a kis tócsa is olyan vörös lett mint a napfelkelte, amely halálos jelzőként ragyogott az égen.

Puszi :Bella