1. fejezet
Álom vagy valóság
Egy végtelennek tűnő percig, vagy egy pernek tűnő végtelenig vett csak körül a sötétség. Tudtam hogy csak képzelődöm de néha mintha aprócska fénycsóvákat láttam volna.
- Még csak nem is reménykedj! – szólítottam fel magam. Nagyon jól tudtam hogy most az egyetlen fény amit hamarosan meglátok az egy kapu lesz – a túlvilágra. Nem is tudom melyik érzés tengett túl bennem. A félelem vagy az izgalom.
Hirtelen eszembe jutott hogy ha itt lenne Melanie biztosan jól seggbe rúgna amiért az izgalom is helyet talált ebben a nem épp kellemes helyzetben bennem. Na jó mit kell ezen szépítenem. Meghaltam. Ohh… Melanie… miért kellett pont neki elszenvednie Siena gonosz bűbájait? Na jó annak se örültem volna ha netán Jess vagy Will szenvedte volna el ezeket. És persze ott volt még Adam… mai napig homály fedi azt a pillanatot mikor a vámpír-énje át vette feledte a hatalmat és ellenem fordult. Biztos voltam benne ha ez még egyszer megtörténik azt én már nem élem túl. Jah igen… most már mindegy, ugyanis halott voltam.
Gondolataim szárnya messzire röppent és az idő csak telt mellettem. Ezer kép villant fel előttem, némelyiken kedvem lett volna sírni – már ha tudtam volna hogyan kell szellemként -, de volt olyan ami még talán létező testem egészét megmelengette. Majd ez a melegség a szívem közepén összpontosult.
Hirtelen mintha csak egy vödör vizet zúdítottak volna a melegség forrására minden újra rideg és fagyos lett.
- Na ne már…- gondoltam magamban kissé frusztráltan. Jó tény hogy senki sem tudja mi van a halál után, de én nem először haltam meg. De egyszer sem kellett ilyen sokáig várnom. És mivel a varázslat megtört – mert egy Vidamuerte tőrrel szúrtak meg – már nem várhatok arra hogy újjá szülessek egy másik testben. Most csak két választási lehetőségemnek kellene lennie. Pokol vagy mennyország.
Szívem szerint inkább vágytam volna a magasabb éghajlatok felé, de tudtam ez a döntés nem rajtam állt. De ha már ennyi ideig kell várnom arra hogy hova „osztottak be”, akkor nem remélhetek túl sok jót.
- Talán azért mert boszorkány vagyok – a legtöbb történet szerint a boszorkányok nagyon gonoszak – nem juthatok be mennyországba – morfondíroztam magamban. – Emellett viszont az is megeshet hogy amiket előző életeimben tettem, és amikre nem vagyok túl büszke, olyan szívtelen szörnynek tűntettek fel engem, hogy még a pokol is fél befogadni halálom után.
Ez a gondolat egy kicsit megmosolyogtatott. Azt tudtam magamról hogy sosem voltam egy szent, de azért ez egy kicsit túlzás lett volna. De akkor most miért nem tudok sehova sem átkelni, tépelődtem ezen a gondolaton tovább. Vagy talán én egy olyan kis jelentéktelen ember vagyok akit csak úgy itt hagynak a sötétben hogy majd az felemészti… Na ez már túlzás volt a javából. Majd sötétségben végre egy kis fény kezdett el felvillanni.
- Már megint képzelődök – vontam le a megállapításomat, de a fény egyre csak erősödött. Egyik pillanatról a másikra mintha egy porszívó szippantott volna magába a sötétség eltűnt én pedig egy pihe-puha ágyban találtam magam. A saját ágyamban.
- Most mégis mi a fene történt? – értetlenkedtem. Vagy megeshet hogy ez csak egy próba arról hogyan viselkednék ha túl éltem volna és így fogják el dönteni hova való vagyok, vagy az is megtörténhet hogy végső búcsúként még kaptam egy lehetőséget arra hogy álmodjak valami szépet.
Míg az egyik feltételezésem valószerűtlenebb volt mint a másik, az még csak eszembe sem jutott hogy talán túl éltem a csatát. Ha talán tételezzük fel nem egy halálos szívszúrást kaptam volna, akkor is ott volna az az egy aprócska tényező ami teljes képtelenséggé tenné a gyógyulást: hogy egy Vidamuertével szúrtak le. Mivel úgy gondoltam hogy talán ez mégis csak egy álom amiben nem sok időm van látni a szeretteimet próbálta minél gyorsabb lenni.
Ez cseppet sem volt jó ötlet mivel mikor meg akartam mozdítani a takarót akkor is csak annyit értem el hogy a kezem lecsúszott az ágyról és nem tudtam visszahúzni. Lassacskán viszont éreztem hogy némi tartalék energiák segítségével mégis csak lehúztam magamról a takarót.
- Legalább ez megvan – tátogtam magamban. Mint aki egy maratont futott le úgy pihegtem. Majd mintha hangokat véltem volna felfedezni odakintről
- Ugyan Jess, ezt te sem gondolhatod komolyan – hitetlenkedett egy férfi hang, ami tippelésem szerint Adam hangja volt. – Ide valami jóval erősebb gyógyszer kellene hisz leszúrták és majdnem meghalt, erre te hozol neki egy tányér levest.
- Pofa be, Adam! – szólalt meg egy másik férfi hang – ami talán Will-é volt -, alátámasztva előző tippemet hogy Adamet hallottam. – Inkább örülhetnél. Szegény Jess három napja meg sem áll folyamatosan azon igyekszik hogy segítsen Bellán… ööö Nessie-n, erre te még le is hurrogod. Nem hallottam hogy elő álltál volna bármilyen egyéb ötlettel.
A hangok egyre csak közeledtek. Ijedősen figyeltem az ajtót hogy mikor nyílik már ki, és mikor láthatom meg újra barátaim arcát. A veszekedés tovább folytatódott majd mintha egyenes verekedésbe torkollott volna. Egy nagy puffanás majd egy tányér csörrenése a padlón – ami szerintem már több ezer kis darabra hullott a földön – majd egy éles kiáltás csapott a levegőbe.
- Elég legyen már! Most nézzétek mit csináltatok. Adam elegem van belőled, hiába szereted Nessie-t a viselkedésed el fogathatatlan. Te pedig William, nincs szükségem arra hogy megvédj. Most szépen mind a ketten lementek a hátsó udvarra és elkezditek összepakolni amit a szélvihar lerombolt – a hangokból ítélve senki sem mozdult, ezért Jess nyomatékosított. – Tűnés!!!
Óriási lábak trappolása hallatszott végig a lépcsőn, mire én elmosolyodtam. Néha a fiúk úgy tudtak viselkedni mint két óvodás. Jess elkezdte felszedegetni az eltört tányér darabjait, miközben magában még mindig a két fiút szidta.
- Érdekes egy álom – suttogtam magamnak. Nehezen de kisebb-nagyobb sikerekkel lábra álltam és elindultam az ajtóhoz. Az előbbi félelmemet izgatott várakozás váltotta fel. Mindjárt látom őket, gondoltam gyerekesen. Halkan kinyitottam az ajtót, de senki sem volt ott.
A leglogikusabbnak az tűnt hogy Jess vissza ment a konyhába hogy a kiöntött leves helyett – ami szép kis foltot hagyott a szobám előtti szőnyegen – másikat hozzon. Apró megfontolt lépésekkel haladtam, de a lépcső egyik fokánál meg akadt a lábam, majd a következő pillanatban már a fenekemen ültem.
- Megmondtam, hogy ne gyertek be – kiabált Jess. Bármelykőtök is az esküszöm hogy a hajánál ráncigálom le e lépcsőn – fenyegetőzött tovább.
Mikor a lépcső felé fordult azonnal minden hangja érvényét veszítette és az ijedségtől ismét elejtette a forró leveses tányért. Levegő után kapkodva még csak észre sem vette hogy egy része a ruhájára került.
- Az egész házat tele akarod önteni a leveseddel – pillantottam viccelődve a lépcső előtti szőnyegre amin dupla akkora tócsa volt mint az emeletin. Magam is meglepődtem hogy legalább a hangszálaim még működésben voltak.
- Ness… felkeltél!!! El sem hiszem hogy sikerült – ugrottam a nyakamba Jessica, ami nem volt túl jó hatással az amúgy is bizonytalan egyensúlyérzékemre. – Nem hiszed el mennyi mindent tettem meg azért hogy ez így legyen, és most élsz. Hiába az a fránya tőr mi mégis megmentettünk – nevetett fel könnyekkel a szemében.
Ez az álmom kezdett egyre furcsább lenni. Minden teljesen olyan volt mintha valóság lenne és mégsem volt az. Jess tovább sírt a vállamon és egyre csak mosolygott.
- Úgy tudtam ha az ember álmodik ott nem érzi a könnycseppeket, mert az csak a valóvilág fájdalmának kifejezése – jegyeztem meg ezúttal már nem magamban.
- Mégis miről beszélsz? – kérdezett vissza Jess. – Hiszen ez a valóság, te buta. Én és Melanie meg mentettünk. Nem hagytuk hogy a tőr mérgező ereje megöljön.
- Na jó akkor én most már semmit sem értek. A Vidamuerte tőr minden főboszorkányt megöl, és nem lehet meggyógyítani őket. Akkor mégis hogy lehetne ez a valóság? – tudakoltam hitetlenül.
- Ha nem hiszel nekem akkor csak tessék – pattant fel Jess és maga után húzott a konyhába. Először leültetett az egyik székre majd elindult és elkezdett matatni az egyik fiókban. Majd mint egy gumilabda pattogott oda hozzám. Mikor már megéreztem a tenyeremen a penge élét csak akkor jöttem rá hogy mire készült Jess.
- Áúú… - jött belőlem a késleltetett reakció.
- Látod én meg mondtam. Álmunkban nem érezhetjük a vérszagát nem láthatjuk amint végig folyik a kezünkön. És akkor már rég begyógyult volna – győzködött tovább felsorolva egy csomó olyan érvet amik teljesen meggyőztek. Éltem. Újra életben voltam.
- Ez nem lehet igaz – ugrottam fel a székből és ezúttal én vetettem magam Jess nyakába. Zokogás tört ki belőlem majd, hirtelen újra magam elé néztem. – Azt mondtad Mel is segített. Ő most hol van? – kérdeztem mire Jessica eltávolodott tőlem. Éreztem hogy a szemem kétségbeesetten könyörögött válaszért. De Jess torkán egy hang sem jött ki. Hirtelen a legrémisztőbb rémálmaim tárultak fel előttem, mire fel nyögtem. – Ugye nem…?
