10. fejezet
Nincs visszaút
- Miért érdekel? És én honnan tudhatnám hogy ki az? – kérdezte Adam dühös arccal.
elnevettem magam. Mennyire tudtam hogy így fog reagálni. Mulatságos volt hogy néha nem csak a rossz dolgokat láttam előre. Hiába is gyűlöltem ezt a képességemet azért volt egy kis haszna. Például így most volt egy B tervem Adammel kapcsolatban.
- Rendben talán nem tudod az igazat, de azért kérlek ha tudsz valamit, mondd el – hadartam és olyan szemekkel néztem rá mint egy kölyök kutya.
Hirtelen megragadta a karomat és az iskola mögé rángatott, majd egy falhoz szorított. A szívem úgy dobogott mintha épp a maratont futottam volna le. Dühös arca néhány pillanattal később már csak fájdalmat és szenvedést tükrözött.
- Nem tudod mibe keveredtél, Nessie. Nem kérheted tőlem hogy még jobban belerángassalak, mert ha egyszer megtudod a titkot többé nem lehet normális életed – mondta és mintha a szeme sarkában egy könnycseppet láttam volna megcsillanni. A fájdalom ami őt kínozta lassan engem is belebegett. Tényleg nem kérhettem tőle hogy el mondja a titkot. Nem miattam hanem miatta. Számomra a saját életem már semmit sem ért. Nem tehettem meg hogy még több ember életét tönkre teszem ezzel az őrülettel. Ez volt az utolsó ilyen veszélyes kérdés amit feltettem Adam számára.
- Sajnálom hogy ennyire megbántottalak Ad. Ha ekkora hatással van rád ez a dolog akkor nem erőltetem. Nem kell válaszolnod – szólaltam meg és elindultam vissza az iskola elé. – É s csak hogy tudd, nekem sohasem volt normális életem és már nem is szeretném hogy az legyen.
- Kérlek, várj! – szólt utánam. – Annyit elmondhatok hogy nem kell semmit sem tenned. Csak várd meg a nyári napfordulót amikor telihold lesz. Akkor mindent megtudsz amit akartál, de kérlek légy nagyon óvatos, mert akár hiszed akár nem még mindig te vagy a legfontosabb a számomra – suttogta és egyre közelebb hajolt hozzám. A közelsége megrészegített de próbáltam ellenállni a kísértésnek. Szinte lehetetlen volt.
- Nem! – kiáltottam rá és eltoltam magamtól. Nem akartam még egyszer végig csinálni ezt. Egyszer is bőven elég szenvedést okozott. Pont azért nem kértem hogy mondjon el mindent amit tudott hogy megvédjem a veszélytől. Erre ő kitárt karokkal közeledett a veszély felé. Felém. Mert jelenleg én volt számára a legveszélyesebb. Egyedül én voltam képes logikusan gondolkodni?
- Nem, ezt nem mondhatod! Ez túl veszélyes. Jobb ha… - mély levegőt vettem és befejeztem életem legnehezebb mondatát. – Ha inkább elfelejtenénk egymást és soha többé nem találkoznánk.
Ahogy ezt kimondtam olyan volt mintha kést forgattak volna a szívemben. Talán még az is jobb érzés lett volna ennél.
- Rendben. De van egy feltételem. Mondd a szemembe hogy nem szeretsz és akkor elmegyek. Soha többé nem látsz és ha esetleg találkoznánk ismeretlenként nézünk majd egymásra. Csak mondd ki – parancsolt rám és egyre közelebb lépett.
- Ezt nem kérheted tőlem – zokogtam. – Ez így nem fair. Tudod mit érzek irántad, hát ne nehezítsd meg a dolgom. Csak azt szeretném hogy ne légy veszélyben, és te inkább azt szeretnéd hogy mégis együtt maradjunk? Nem, ezt nem hagyhatom.
- Azt hiszed hogy én félek? Én csak egyetlen dolog miatt rettegem. Hogy bajod eshet. Érted amit mondok? – kérdezte.
Fájt mindenegyes szava. Nem tehettem semmit a fájdalom ellen. Vagy talán igen de ahhoz nem voltam elég erős. De kénytelen voltam.
- Nem szeretlek, gyűlöllek!!! Hallod? Nem szeretlek. Értsd meg végre – ordítottam és ahogy csak bírtam futni kezdtem, de pillantásom még egyszer visszavándorolt Adam alakjára aki immár a földön térdelt és arcát a kezébe temette.
*
A rohanás kissé kifárasztott. Az arcomról a könnycseppeknek idejük sem volt felszáradni. Amikor hazaértem senkit sem találtam otthon. Ezt szerencsésnek találtam hisz ilyen állapotban csak a frászt hoztam volna a szüleimre. De jelenleg csak amiatt kellett aggódnom amit tettem.
Tudtam helyes volt hogy mindent megtettem azért hogy megvédjem Adam-et. Sajnos ez csak így működött. Beletiportam az érzéseibe és porrá zúztam azt az esélyt hogy valaha együtt lehettünk volna. Majd egyszer még hálás lesz ezért nekem. Ezzel próbáltam nyugtatni magam, ugyanis a hisztérikus rohamok egyre gyakrabban törtek rám.
Tudtam hogy csak az segíthetett rajtam ha eltereltem a gondolataimat.
- A nyári napforduló! – kiáltottam fel. Azonnal a konyhában lévő naptár felé siettem. Egy hét. Egyetlen röpke hetem volt addig míg megtudhattam életem egyetlen és legnagyobb titkát. Az érzés hogy milyen hamar megváltozott minden egyre mélyebbre hatolt bennem. Hiába is keresgéltem az emlékeim között nem találtam olyat ami kicsit is hasonlított volna ehhez az összetett érzéshez. Vártam, rettegtem és egyszerre örültem is neki. Közelgett a pillanat ami örökre vagy megváltoztathatta vagy véget vethetett az életemnek. De addig még egy sokkal hétköznapibb feladat várt rám. Az első hét az új sulimban. Igazából nem érdekelt, ha úgy néztem még üdítő is lehetett volna egy kicsit a szobámon kívül lenni. Csak egyetlen bökkenő volt. Hogy egy osztályban Adam-mel kicsit keresztbe tett a terveimnek.
*
Az első hetem gyorsabban röppent el mint azt valaha hittem volna. Amikor Adam, Mel vagy Jess beszélni akart velem mindig volt valami kifogásom hogy lerázzam őket. Bárhogy próbálkoztak nem húztak ki belőlem semmit. Nem tartoztam senkinek magyarázattal. Az életem irányítása az én kezemben volt, és én úgy döntöttem hogy minden feláldozok cserébe az igazságért.
Utolsó nap, utolsó óra kémia. Egy levél a könyvemre ragasztva. Adam-től.
„ Itt az éjjel amire vártál közeledik a perc,
a titkod hidd el nagyon veszélyes.
Kérlek vigyázz magadra és vigyázz
mert a telihold minden titkod tudója.
Ha már tudod amit tudnod kell
Kérlek legalább egyszer keress meg
Ígérem minden elmagyarázok. „
Fogalmam sem volt róla hogy miért kellett volna bármit is elmagyaráznia, de kétség kívül tudhatta a titkot ha ennyire képben volt velem ellentétben. Kerestem egy papírt és remegő kézzel írtam rá a válaszom.
„ha muszáj lesz megteszem amit kérsz.
De tudod hogy ez nem fog semmin változtatni.
Nekünk együtt nincs jövőnk
és félek nekem talán külön sem lesz „
Kifelé menet ahogy mellém állt a könyvére ragasztottam a papírt és amilyen gyorsan csak lehetett elindultam haza. Egész úton az autómban az járt a fejemben ami Adam írt. „ a hold minden titkod tudója” Ezek szerint a hold volt a kulcsa mindennek.
Amikor hazaértem egy cetlit találtam a konyhában.
„ – Kicsim! El kellett mennünk apával elintézni valamit. Ha szerencsénk van két nap és jövünk de ha nem még felhívlak. Puszil anya! „
Egyedül hagytak, pont most. Egyszerre volt ez szerencsés és borzasztóan félelmetes is. De végül is egyedül akartam ezt végig csinálni. Hát tessék a sors a kezemre játszott. Vagy talán még sem.
Ahogy néztem az órát és vártam hogy a pillanat elérjen a percek ólom lábakon jártak.
- Ezt nem bírom tovább! – szitkozódtam magamban. Felkaptam az ágyam alá dugott könyvet amiben először olvastam Isabella S.-ről. Az élete nem volt leírva csak az hogy már fiatalon is nagyon tehetséges boszorkány volt. Ekkor hirtelen egy kis fény gyulladt a fejemben. Ha meg akartam tudni ki az az Isabella nem csak Adam árulhatta el. Hiszen aki a könyvet írta biztosan elmondaná a forrásait. Eszeveszetten forgattam a kezemben a könyvet de se kiadó se szerző sem volt rajta. Egyre csak azon morfondíroztam hogyan lehetséges ez. Míg meg nem szólalt a faliórám. Éjfél. Hát elérkezett. Minden erőmre szükségem volt hogy elinduljak az ágyamtól az erkély felé.
Ügyeltem hogy a szemem a padlón tartsam és mikor minden erőmet összeszedtem akkor pillantottam fel. A hold… gyönyörűbb volt mint valaha de a színe nem olyan volt mint lenni szokott. Vöröses és kissé kékes. Képtelenség. De így volt. Csak néztem, néztem és néztem.
Amire vártam kissé késett. Kezdtem dühös lenni hogy Adam biztosan hazudott de ekkor váratlanul ért a pillanat. Az erkély ajtóm becsapódott én pedig csak álltam míg a szél süvített mellettem mint egy hurrikán. A hold egyre csak közeledett… majd minden fény kihunyt. Egyedül maradtam és a titok már nem is volt többé az.
